“Ez színház, nem bordély!” #poszt6-7.nap Pótszékfoglaló

2019. június 13. 20:28

…szab irányt az előadásbeli színházi próbának Kaszás Gergő August Strindbergje a Pinceszínház A tribádok éjszakájának az elején. Mert hát az ilyesmit nem árt előre tisztázni, ellenben egyszersmind szükségtelen is, mert ha akarjuk, ha nem, a színház jótékony, terápiás bordély. Kurvakupleráj csak akkor válik belőle, ha eme áldásos, gyógyító bordély jellegét az ideológiák homályos ködeivel igyekszik kitakarni. Mert a hazugság az, ami prostituál, nem a színház – ezen alaptétel nélkül mit sem ér az egész.
Mint ahogy anélkül sem, amit a keddi, Woyzeckről szóló szakmai beszélgetés “előszavában” az egyik benne játszó színész az előadás vulkanikus szökőár jellege kapcsán az előadást néző Molnár Piroska reakciójáról mesélt nekünk: “van egy jelenete a darabnak, ahol borsót dobálok az első sorokba, ahol most épp Molnár Piroska ült, akit akaratom ellenére fejen találtam. Láttam, hogy nem vette jó néven, erre én, kilépve szerepemből: “dobj vissza!”- mondtam. Erre a nála lévő botját meglóbálta felém: “most már aztán elég!” Egy előadás nézőinek a bevonását provokáló intenzitását nem mindannyian viseljük azonosan, de legalább reagálunk, mert reagálás nélkül szintúgy nem használ a színház egyikünknek sem semmit. Bottal vagy bot nélkül, az szinte mindegy is.

@simarafoto

Valahogy, valamiképp muszáj, hogy fejbe találjon. Vagy a kisszerűségével vagy a transzgenerációs erejével, ahogy a Rozsdatemető 2.0-ról folyó szakmai beszélgetésben említette e két karakterisztikumát az előadásnak a két hozzászóló. Magunkra ismerünk, mert mindnyájan Hábetlerek vagyunk, egymástól öröklött, egymásra áthagyományozott sérelmekkel, melyek alól jó lenne szabadulni. Így már nem is igazán jogos számonkérni az előadás két részének nem egységes voltát, ahogy azt magam is megtettem tavasszal – mea culpa, a gondolkodás nélkül “elemző” kritikustól e helyről is. Mert hát a színházban nemcsak nézni, hanem látni is kell.

Már ha van mit – gondolok itt ismét csak a kísérő programok orbitális foghíjasságára – és ne tessék takarózni a pénzhiánnyal, mert Magyarország GDP-je szárnyal, mindenre, mindenhova, Kongótól Honoluluig van költségvetési pénz, vagy legalábbis ezt mondják. No, meg különben is, ez a mostani POSZT vezetés, amely igen büszke mellfeszítéssel vette át 2016-ban az irányítást, kackiás széles arcúsággal beszélve széltében-hosszában arról, hogy ők mily professzionálisak a szponzorok felkutatásában, maguknak való megnyerésében. No, mindegy is, hisz pár sorral feljebb már írtam: “…a hazugság az, ami prostituál, nem a színház” – nemde?

De még így is akad mit nézni, de pláne a színházra kiéhezetten ily roppantul gazdag, jómódú ínségben: a kedd délutáni felolvasószínház a Művészetek és Irodalom Házában Kemény Zsófi Tiszavirág és bölömbika c. drámájának adott helyet. Kortalanul kortárs párkapcsolati libikóka arról a semmiről, ami egy társas együttlét lehet néha, és arról a semmiről, ami az ily kapcsolatokat élteti, éltetheti. Nevetünk, hogy már fáj, és ahogy fáj, attól, azért élünk.
Remekelés az életünk kinagyított , könnyed nyelvi leleményességgel közénk hozott fájdítóan szép, röhejesen siralmas semmijéről, kapcsolaton innen és túl – avagy az önmagunknak és egymásnak könyvből olvasott hazudozáscunamik helyett Kemény Zsófi Tiszavirág és bölömbikája úgy hat, mint olvasó példányból kibetűzött, értő, érző nevetés fergeteg. A színház maga, ismét csak.
A kedd délutáni lassúsághoz a Váci Dunakanyar Színház és a Bartók Kamaraszínház Yaroslav Fedoryshyn rendezte Ványa bácsija nem csak hogy csak passzolt, még überelte is. A mozdulatszínházi kifejezésmód és az orosz színházi formanyelv páratlanul szép, kuriózum számba menő előadása – és mint ilyent jó ezt is megmutatni.

@simarafoto

Ám azt ne feledjük azért, hogy a lassúság nem überelheti, negligálhatja a ritmust, hisz a ritmustalanság a lassúságban méltán benne rejlő poétikus finomságot is megöli. Azaz: a nem kimondottan jó előadáshoz gyártott ideológia, ahogy a törvény szövedéke is, felfeslik valahol – ám a színház, ha valóban színház, ott marad, megmarad nekünk, már ha van minek ezek után megmaradni.

„…a színház ott, akkor, azok között születik, akikkel csinálod”

-Zuhany utáni interjú Kaszás Gergővel- • Számodra mi nem, milyen nem lehet a színház? • Nem lehet szándék nélküli. Nem lehet úgy hozzáállni a próbafolyamathoz, hogy ne műalkotást akarjunk létrehozni – persze nagyon kevés esetben sikerül, de attól még a szándéknak ennek kell lennie. Csupán szórakoztatóipari terméket gyártani számomra nem túl izgalmas. • Minden teoretikus felütés nélkül, mitől lesz műalkotás egy előadás? • Műalkotás maga az előadás alapjául szolgáló darab, másfelől műalkotás a belőle készült előadás is. Az előadásnak, anélkül hogy bármilyen értelemben ki akarna szolgálni bárkit, bármit is,szólnia kell valamiről. • Kell-e, hogy egy darab végére – gondolva itt a te August Strindbergedre – a főszereplők karakterének megszülessen a feloldása, “megoldása”, vagy a nincs megoldás is megoldás? • Nem feltétlen! Ha azok, akiknek csinálod az előadást, nem is kapnak “megoldást”, egyértelmű feloldást, de vitatkozva mennek el, állnak föl az előadás után, az már nagy eredmény. Nagy merészség elmondani, hogy mi hogy van jól, hogyan legyen – és legfőképpen azt, hogy ti hogyan gondoljátok! Minél árnyaltabban, egyszersmind plasztikusabban fel kell vetni egy-egy problémát, amit aztán elvihetnek, gondolkodhatnak rajta nézőként – ne a mikrohullámú sütőben felmelegíthető kaját egyék meg! • August Strindberged tudja, hogy miről szól a saját darabja, vagy ő is csak menet közben jön erre rá? • Azt gondolom, hogy a tehetséges emberek ritkán tudják ezt egzaktul előre. Foglalkozni kell az anyaggal, menet közben áll össze. Ahogy abban sem hiszek, hogy az ember színházcsinálóként otthon leül, és kitalálja, hogy hogyan legyen. Mert a színház ott, akkor, azok között születik, akikkel csinálod.

Csati

És volt még minek maradni. Például a kedden este fél kilenckor a Kamaraszínházban kezdődő, nemzeti színházas, Szász János rendezte Székely János-dráma, a Caligula helytartója miatt. Ahol a díszlet (Vereczkei Rita) maga a dráma, hisz hatalmas, a játéktér felett függő, felénk nyomuló, gigantikusnak ható nagyságával nemcsak a felekezeti kultuszt, hanem az élet fizikai valóságát fenyegeti. A császárkultusz diktatúrája már csak ilyen – a római kor rigorózussága és a 21. század populizmusai közepette is, egyként.

Trill Zsolt esdeklőn bocsánatkérő, az élet-halál urának emberi visszásságaira ráébredt, a lélekben tökélyre juttatott “antihelytartóság” igazi “uralmának”, pontos, a lélek mélyéről fakadó, őszinte koncentráltságból felépített, mindannyiunkban meglévő helytartóinak pirongattató megmutatása kitűnő alakítás. Petroniusa velünk maradt, marad. Bennünk, hogy ne feledjük a mai kor hatalmaskodásai közepette, hogy helytartóskodásaink az alázatra, a belátásra való nyitottságban érnek igazi helytartói zenitjükre – minden egyéb csak ormótlan méretű, megalomán, őrült, “császári” törpeség.

@simarafoto

Jut eszembe a szerda délelőtti szakmai beszélgetés a Caliguláról, amelynek elején elhangzott, hogy míg a negyven évvel ezelőtti, a Gyulai Várszínházban Harag György által rendezett Caligulában a császárszobor csak egy kis méretű, posztamensen álló “szobor” volt, addig most e roppant méretű, felettünk függő be sem férne a templomba, hisz akkor magát a Templomot kellene lerombolni hozzá.

A színház művészete finoman üzen, csak sem a mai Caligulák, sem mai helytartóik nem akarják látni, hallani, érteni: elszabadult hajóágyúként való e századi uralkodásuk önmagukat semmisíti meg, persze egy lépcsőfokkal e megsemmisülés előtt még megsemmisítik a Temlomot: a népet, a fizikális és lelki környezetet, mert ők eszetlen megalomániájukban parancsba adják, hogy szobrukat be kell vinni a Templomba. Hát üzenem nekik innen is, hogy nem kell kapkodniuk, érdemes lenne erről megkérdezniük, nézőként szemügyre véve Trill Zsolt Petroniusát.

Ahogy a Pinceszínház Per Olov Enquist A tribádok éjszakája is hosszan, emblematikusan megmarad, mint Kiss Csaba rendezte előadás, amely nem rendezése, hanem Kaszás Gergő Strindbergje és Györgyi Anna Siri von Essene okán rezeg tovább bennünk. Rezeg, mert nekünk sem megy semmi. Ahogy nekik egy előadásban – színház a színházban – nem halad előre a próba, nem halad előre a karakterépítés, a szakmai karrier építése. E nagy külső és belső káoszban, az egymás húsába mardosó színházi szennyes teregetéséből, kettejük játékénak izzó erejéből, vérre menően könnyed nehézségéből megértjük azonban, hogy merjük, akarjuk rongyosládák tartalmát egymásra dobálni. Merjük, mert a nagy – esetleg kevéssé szalonképesnek ható, ordenáré dobálódzás közepette önmagunkhoz, egymáshoz kerülünk lényegileg közelebb. A rendezés élni engedi, hagyja ezt a paradoxont, tudva, hogy az efféle, megkerülhetetlenül jótékony paradoxonokat az élet belülről, befelé, külső irányítástól függetlenül rendezi páratlan, érthetetlen szépséggel.

@pinceszínház

Mindezek után, avagy pont mindezek megkoronázása, aláhúzásaként beültem tegnap este kilenctől az N. Szabó Sándor terembe megnézni Matei Visniec kortárs román drámaíró A pandák gyönyörű utazása c. darabját /Mozsár Műhely/. Szorcsik Kriszta és Seress Zoltán előadása a tapogatózás lassan áramló, mégis lóugrásokban haladó szerelemi drámája. A megismerésé, a kilenc éjszakán egymással verbálisan szeretkezve, állhatatos konoksággal és magukat a másik által meggyőzni hagyó nyitottsággal megélt páros monodrámája.

Szerelmi bordély ez, a legbensőségesebb. Olyan bordély, melytől érzők, élők, komolyan komolytalanok, és komolytalanságunk mélységeit megélve, vállalva a lehető legérettebbekké leszünk, és mindehhez csak Szorcsik Kriszta és Seress Zoltán egymásba gabalyodó, egészséges egymásból élését kell néznünk.
A színház bordély. Az őszinte esendőségünk alpárian is szentséges bordélya. Ha viszont nem tud, nem akar, nem képes ilyen lenni, akkor giccsesen művi, mondvacsinált, ideológiákkal teli aggatott, pénzzel fölöslegesen kitömött kurvakupleráj marad csak. Olyan, melynek a hőségriadós időszakunkban messzire terjed a bűze…