Mit néztünk az idei POSZT-on? #poszt10.nap - avagy POSZT-off Pótszékfoglaló

2019. június 19. 15:09

…bár őszintén szólva nem nézni, hanem látni kell. Pont úgy, ahogy nem elég látszani, lenni kell. Ám mindez csak akkor tűnt fel az idén, a nagy hőség közepette a 19. POSZT-on, ha nem akartuk megspórolni a gondolkodást. Azt, ami még színházi körökben is magas igényű luxusnak számít, vagy minimum idiotizmusnak. Pont ezért lehet a színházi életünk, a terápiás jellege helyett csupán kurvakupleráj – de látszólag ez itt, e posztnyi tengercseppben keveseket zavar.
Akiket mégis, azok nagy sokadalmat hoztak létre szombaton, a tizedik napon a debreceni Csokonai Színház Idiótájának szakmai beszélgetésén – remélve, hogy az előadáson kapott szellemi, érzelmi muníciót egy órányi, az előadásról szóló beszélgetéssel tovább gazdagíthatják. Lehetett is bátran, hisz az itt elhangzottak egyszerre voltak színházteoretikailag és őszinteségükben példa nélküliek, előremutatóak. Csupán egy baj volt velük: a fogyasztásukhoz, nagyra nőtt, őszinte gyereknek kellett lenni, olyannak, mint amilyennek az előadás Jepancsin tábornoka, Csikos Sándor jellemezte Sardar Tagirovskyt, aki megjegyezte, hogy a megfoghatatlant igyekeztek megmutatni a színpadon, mert a színháznak nemcsak az értelemig kell eljutni, mint egy sokat látott, sokat ismerő falanszteri tudósnak, hanem a szívig. Sok ám ez sokaknak, pimaszul őszinte, csendes, szerény, ám kérlelhetetlen állhatatosságú, ami valóban a szívig hatolt. Nem is nehéz ez annak, akiről Csikos Sándor summázva megjegyezte: “Sardar a világban látja meg a színházat, míg mások a színházban próbálják megmutatni, hogy milyen a világ. Tiszta, lényeglátó beszéd ez egy őszinte, nyílt- szívű zseniről – akinek a színházi szakmában való jelenléte már önmagában is keresetlen tükörtartás.

©poszt

De nem kell aggódni, nem sok olyan alkalom, helyzet, személy akadt a POSZT 10 napja alatt, ami vagy aki ilyen önszembesítéssel bírt volna. Avagy ha volt is efféle tükör, hát torzítóan, homályosan, “vakfoltosan” tükröztette azt, ami, aki belenézett. Mintha elfogadta volna a színházi szakma, hogy neki az ilyen POSZT is megteszi. Az ilyen, amely úgy van, hogy nincs. Az igazi tétek nélküli, a bevásárló lista alapján egybeválogatott előadásokat seregszemlébe állító – az efféle listát, leltárt tartva a háztartásban, abban a színháziban is akár, általában valaki asztal mellett előre össze szokta írni, ugye, ám tényleg jóféle igényességgel.

Színház volt ez a javából, az a falanszteri, ahol eljátszottuk magunknak, egymásnak, hogy ilyen a POSZT. Ez a tizenkilencedik. Eljátszottuk, és félve mondom, hogy talán el is hittük. Ám az akkor is szemet szúróan nyilvánvaló volt mindannyiunk előtt ebben a tíz napban, hogy valami nincs rendben. És nemcsak a hiányzó, a város által nem adott jó pár tízmillió miatt nincs rendben, hanem egyebek miatt sem. Csupán kihangosítva gondolkodom, nem tényeket állítok: mintha a szándékos kivéreztetés végjátékának az utolsó jeleneteiként komponáltatott volna meg ez az idei, 19. POSZT.

Gyalázatosan kevés kísérő programmal, azokat is csak azért megtartva – függetlenül a magas, vitathatatlan színvonaluktól, – hogy elmondhassák mellüket veregetve, statisztikákban és a fröccsözgetés diadaljelentései közepette, hogy de jók, snájdig huszárok voltunk, ezt is megoldottuk, pedig nem volt könnyű.

©poszt

Megoldották, felülről nézvést, igen, csak ne menj közelebb, hogy észre ne vedd a kar vastagságú “hajszálrepedéseket”. A másik szemébe mosolygó, cipőjükből majd kieső előre köszönések mögötti mérhetetlen lekezelést, a pimasz arroganciát. A Magyar Attila vezette hármasfogat “jót” akaró, hideg számításból üzemeltetett vurstliüzemét, amelyben a színház iránti alázat, az elengedhetetlen szenvedély nyomokban sincs meg. A pénznyerő automatákhoz nem is kell ilyen, bár nem vagyok sem közgazdász, sem rendező, sem szőke kegyosztó. Ügyes iparosmunka. Ez az idei, 19. POSZT nyomokban színházat is tartalmazott Pécsett, és mi megcsodálhattuk ezt Országosan Találkozva.

Szombat este hétkor kezdődött a Díjátadó Gála – takarékossági okokból gálaműsor nélkül, persze fogadás, svédasztal azért volt, az fontos, a Kodály Központ és a fogadás is egy országos találkozón elengedhetetlenül reprezentatív. Hisz temetni jöttünk, nem dicsérni. Ha valamire, akkor a műsor nélküli Díjátadó Gálára ez telitalálatosan igaz volt. Lévai Balázs őszinte szívvel előadott, a díjazottak felkonferálásait összekötő stand up comedy-je sajnálatot ébresztett bennem. Nem őiránta, s nem stand up-jának színvonala miatt – mert az igazi,

©simarafoto

Lévai Balázshoz illő volt, még ha “túlkapásokkal” terhes is, amit hangos szóval számon is kértek az aulában tőle íziben – hanem a vért izzadó, lelkes igyekezet miatt, hogy ő pótolja egy személyben, amit akár az SZFE hallgatói is szívesen, költséghatékonyan megoldottak volna. Az igyekezet mérhetetlenül, már csak hitelessége okán is reprezentatívabb, hírünket messzebbre vivőbb, mint az itt,a műsorral megspórolt, lólábat kilógató smucigság.

Aztán ebből a nagy, sehonnan sehova tartó Díjkiosztó Gálának maszkírozott valamiből egy pillanatig, egy pillanatra az idei POSZT díszvendégének, Molnár Piroskának Apollinaire szavalata teremtet ünnepet, a színházi találkozó méltó temetésének igazi, időtlen, előremutatóan is összegző, tanúságos ünnepét:
„Ó én elhagyott ifjúságom,
Mint egy füzért hervadva látom.
Új évszak áll be hirtelen
Gyanú, csömör és félelem.”

Persze efféle szelíden finom, himnikus temetésekhez vájt fülűnek kell lenni, amelyhez lelki, szellemi tehetség szükségeltetik. Ám, ahol nagyarcúság van, ott nagyarcúság, gőgös arrogancia van, és nem csak a börtönökben, hanem egy szépre, jóra sminkelt „POSZT temető Díjátadó Gálán is.
Egyben viszont a tehetségünk és az arctalanságunk tökélyére jutottunk: Karsai György alaptalan, rosszindulatot és gyenge jellemet és elmét magán viselő bemószerolásában, a díjak kidekázgató oda ítéléseiben, a szenvedélyes színházba vetett hitünk “forradalminak” titulálásában. Hibátlan, nagy díszletekkel – mint írtam is az első napon: bábok között – eljátszott salto mortale volt. Halálugrás, de oly mosolygás lavinákkal előadott, hogy az esést, a szétzúzódást se érezzük ettől – magyar nímandok receptje, terjed is mint a tarack, és már nem csak a mi magyar ugarjainkon.

©poszt

Hőség volt, viselhetetlenül meleg. ha valamit nagyon bánok, akkor az az, hogy nem ültem bele a Színház téri szökőkútba. Nem, nem csak a viselhetetlen meleget orvosolandó. Nem, sokkalta inkább a kispolgári konvencióim maradékának felszámolása miatt. Mert ahol meghökkenés, hüledezés, uram bocsá’, botránkozás van, ott a színház is szárba szökken. Gondoljunk csak Grotowskira: “Nem a képességek kifejlesztésére, hanem a gátak felszámolására kell törekedni egy szerep kapcsán.” A hírmondó, véleményt megfogalmazó is szerepet játszó közreműködő, akire épp így érvényes Grotowski Via Negatívája.
Idiótáknak kell lennünk, a debreceni Csokonai Színházon, a Sardar Tagirovsky vezette előadás társulatán innen és túl, velük együtt elengedhetetlenül vallanunk, gyakorolnunk kell magunkon és közösen e Via Negatívát. Nem a POSZT miatt – azt bátran, büszkén, bár joggal szemlesütve temethetjük – sokkal inkább a színjátszásunk jövőjéért, bedarálhatóságának ellenszereként. Már csak azért is, hogy ne csak nézzünk, hanem lássunk is – hogy ne csak látszódjunk, hanem legyünk is, hisz a színház bennünk, körülöttünk, a világban van.