“Ki megszálló, mind elnyomott!” #bánkitó2-3.nap

 

2019. július 16. 16:46

…rakta ki a kartondobozban kapott szavakból ezt a mondatot is a szombat esti STEREO AKT előadásának egyik csapata. Így lett akaratlanul is antitézis mondata ez az idei Bánkitó Fesztivál buborék-tematikájának: ahol elnyomás van, ott nem létezik, nem létezhet buborék, max. a mindent magának és magába nyelni akaró kis gömböcnek a “buborékja”. Azt meg már ismerjük…
Ahogy ismerjük a magunk és a körülöttünk élő hason- és nem hasonszőrűek világát is, ergo ez az idei tematika, az ismerd meg a másik buborékját, lépj ki a sajátodéból vezérfonal nem volt olyan revelatív, zsigerien rácsatlakozást kiváltó, mint az elmúlt évek Bánkitófesztjeinek tematikái. Viszont, és ez fontos, nem is kicsit: tudatosította bennünk az egymástól “elzártságainkat” a behatároltságainkat, és azt, hogy a sokszínűség, a totálisan másként gondolkodás egyik szelete sem egyedüli óriás szelet, hanem olyan valami, ami egy csupán a többi, azonos helyiértékkel bíró között.

És ha az előbbi soroknak létezik frappáns applikációja, alkalmazása, akkor az a szombat délutáni “Kötöttfogás”,ahol Vona Gábor, Csintalan Sándor és két hölgy szintén az ellenzéki “oldalról” beszélgettek négyesben arról, hogy mennyire megosztott, szegmensekre szakadt és saját önigazságaiba bújt  ez az elvileg “azonos” platformon lévő ellenzék. Az érdeklődés nagysága miatt a Cökxpon buboréksátrába kiköltöztetett program egyszerre volt olvasztó tégely és a helyszín befogadóképessége folytán “kirekesztő” mikrovilág.

Ha azonban sikerült még az ajtón kívülről is betenned a füleidet önmagán viselő fejedet, egész revelatív meglepetésben lehetett részed. Őszinte, nyitott, allűröktől mentes közös és együtt gondolkodás volt ez a már unásig ismertről, tudottról. Ám mégis úgy, hogy abba a sátor-buborék fülledtségében könnyen bele lehetett szédülni. Belebódulni valami idealisztikus egyet gondolásba, amire a pesti flaszteren a kivagyok, mi vagyok pozicionálásai közepette sosincs idő.

De Bánkitón van idő, és nem azért van, mert büdösül ráérünk  két koncert és három szilvapálesz között, hanem mert valahogy, tündérpálcás varázs- ütésre: akarjuk, hogy legyen időnk rá. Talán ha egy fidelitásos idetévedne, vagy akár egy egész falkányi, hadoszlopnyi, azok se kiabálnának szinglihordákat, hanem elcsendesedve, akaratlanul is nyitottá válnának.

Ez az akaratlanul nyitottá válás terjengett, mint palacsinta- és lángosillat a Polgármesteri Hivatal moziteremmé avanzsált termében, ahol minden este rövidfilm vetítés, azaz doksifilm maraton zajlott kisebbségi témákról, a 2018-as választásokról, fideszes lakossági fórumokról. Buborék dömping a közvetlen melletted lüktető élettér méretű  sok négyzetméterről. Telt házakkal, és nem azért, mert akik nem szeretik a koncertek tömegét, azok ide vonultak volna menedékbe, hanem telt házak, mert a nyitottság, a megismerni akarás szép magyarsággal mondva: telt házakat csinál.

Mert Bánkitón nemcsak hepaj van, nemcsak a pesti nyolcker és a bálváros más részeinek kupaktanácsa vidéki díszletek között, hanem nyitottság, amelyet a fröccsel, sörrel és egyebekkel iszunk, szívunk magunkba. Nem a bódulat szüli, cimbi, ezt, hisz a bódulat csak azt erősíti tovább, ami teljes absztinencia mellett is benned lakozik. Hát ez az! Itt óhatatlanul is egymás mellett lakozunk, “összezárva”, de nem tömegként, inkább sokadalomként.
Sokadalomként, egymás ismeretlen ismerőseiként rajzottunk a Bánkgyöngye Panzióban, amelyben hol színház, hol társadalom és jogállam ismereti társasjáték, hol pedig improvizációs színház zajlott. Hisz akkor lehet igazán az ismeretlen ismerősökkel az esti tószínpadi vagy a tábor északi színpadának koncertjein ereszd el a hajam módra csápolni, ha azt az öttel vagy kettővel melletted állót már valamelyik délutáni programról ismerősként üdvözlöd önkéntelenül is.

A sátorról jut eszembe: színházi sátor a Kisréten, ahol pénteken és szombaton, a fesztivál második és harmadik napján este tíztől egy-egy függetlenek által létrehozott “részvételi” színházi előadás ment. Péntek este a Hungarikum Ügynökség: Borkóstolással egybekötött tehetséggondozás c. előadásban erőltetett lassúsággal, magyar mentalitásunkhoz szabottan  magyar hungarikumainkkal ismerkedhettünk meg. Avagy előadás a görcsösen szorongatott kivagyiságainkról a 2012-es hungarikum törvény jegyében. Kelemen Kristóf, Pálinkás Bence György, Tarr Judit és Regényi Júlia a tavaly Bánkitóra elhozott akác-sztori után a hungarikumainkat vette nagyítója alá.

Egészen pontosan a javíthatatlan hungarikumunkat: a mindenhol a mutyizásra játszó, egészségtelen nemzeti belterjességünket, szűkkeblűségünket. Azt, ami levédettség nélkül is, úgy tűnik, időtállóan örök – a mi saját, legnagyobb vesztünkre. Egy kevéssé pörgős előadás, ami néha  didaktikusságával már nem a saját, előadásbeli ritmusát szolgálta, hanem a megértés és tudatosítás kedvéért “szájbarágóssá” tett hamisítatlan magyar mentalitásunk hungarikumát.

Érdekes volt egymás utáni két estén két ilyen “részvételi” színházat nézni – ha nem akarod, nem szeretnéd, akkor is összehasonlítod őket. A Boross Martin rendezte Stereo Akt: European Freaks  előadás” össz európai félelmeinkről”, különösképpen a mi magyar, az Európai Uniót kapásból hülyére venni akaró, nép-nemzeti populista soft diktatúránk felől. Egészen eredeti a négy eurohumanoid robot (Göndör László, Julia Jakubowska, Vass Imre, Borsos Luca)  mintegy est házigazdáiként keretjátékot játszó szereplése.
A szögletes robotmozgás koreográfiáját visszaadó játékuk mesterien finom, jó stílusérzékről ad számot, igazi színházi csemegévé avatni képes játék. Tükörtartás, olyan, amelybe beletekintve nem szaladsz el sikítva, tükröt törve, hanem lelassítva lépteid, igazgatni kezded ruhád, hajad, testtartásod. A magyarosan európai és a reménység szerint egyszer majd végre valahára európain magyar “ruhád, hajad,  testtartásod” – megéri megnézni, megéri igazítani. Nem kicsit éri meg! Az elmúlt évek egyik legkompaktabb, összeszedett, stílusosan frappáns, sok gondolkodni valót adó STEREO AKT előadása.

Mert nem az a baj, ha ki-ki a maga buborékjában létezik – lásd csak, hisz a szappanbuborék fújásnál kevés hasztalanul gyönyörködtetőbb, lelki energiát adóbb időtöltés létezik -,  hanem a megszálló buborékosdija, amiből ez alatt a bánkitófesztnyi idő alatt is jutott Bánkon kívüli hazánknak egy-két Takaró buborék – aminek, akinek a minősítésére ott az a bizonyos szavakból kirakott tételmondat-fél: “mind elnyomott.”
Elnyomottak kapdossák, saját maguk többségével „törvényesen” veszik el, pukkasztják ki a másik, a mások buborékját, ahelyett hogy vízszintesen fekve  saját köpésük nyálbuborékjait fognák és kapnák fel és el arcukkal. Ehhez persze önismeret, önkritika, de minimum Bánkitó Fesztivál kell. Ez van, másképp nem megy, nem csak idehaza, máshol sem.
…de profundis, avagy mi egy másik buborékból indulunk… #bánkitó0.nap #képgaléria
“Keressetek egy vékony nyakú, nagy fejű embert, és akasszátok fel azt!” #bánkitó1.nap
“Állítsd meg a semmit” #bánkitó1.nap #képgaléria
“…álmunkban viharzunk” #bánkitó2-3.nap #képgaléria
“Nem olyan mélységben éljük meg már az emberi viszonyainkat, így lazul a felelősségünk is egymás iránt…” – interjú

Csatádi Gábor