"...nem a művészi ego kérdése volt a döntő, hanem egymás koncepciójának a megértése"

2019. július 18. 17:08

A Bánkitó Fesztivál utolsó napjának délutánján az idei fesztivál unikális színházi előadásának, a Hegymegi Máté-Kovács D. Dániel-Szenteczki Zita-Pass Andrea által rendezett Mítosz Manufaktúrának két szereplőjével, Egger Gézával és Hajduk Károllyal beszélgettünk a köpni tudó hajbókolásról, a rezervátumba száműzött meseszereplőkről, deviáns vezetőkről, a bennünk zajló, általunk megélt „moziról”, a nyolckezes rendezés erejéről és az egymás meghallgatásának átvenni, leutánozni érdemes „demokráciájáról”…

Mi jut eszetekbe arról, ha hajbókolunk valakinek, akit utána mindjárt szemen is köpünk?

Károly: Nem véletlenül került ez így be a jelenetbe, adta is magát – Máté (Hegymegi Máté – a szerk.) ötlete volt talán – mármint hogy a Padi sah előtt meg kell hajolni, de utána mindjárt köpni is kell egyet. Mindnyájan ismerjük ezt akár a bürokrácia útvesztőiből is: nem tudsz ügyet intézni anélkül, hogy valakinek az ülepét ne kellene a nyelveddel fényesre tisztogatnod, miközben persze ott belül viszont azt érzed, hogy elmész te a jó büdös fenébe…

…és milyen jó is lenne, ha efféle helyzetekkel csak a bürokrácia vidékén kellene találkoznunk.

Géza: Vannak helyek, helyzetek, ahol mást gondolunk, és ahhoz képest másképp viselkedünk – ezt sűríti ebbe a gesztusba többek közt ez az előadás. A valósággal való egyezések pedig nyilván a véletlen művei.

Ritka, hogy ennyire rövid idő alatt el tud készülni egy hasonló szerkesztettségű előadás, ami nem ad hoc és nem improvizációra épül, hiszen itt megírt jelenetek és megrendezett szituációk vannak. Egy “fesztivál bemutató” szempontjából az előadás csapata egyáltalán nem tekinthető kicsinek. Már eleve nem egy, hanem mindjárt négy rendezője volt a Mítosz Manufaktúrának – egy nyolckezes zongoramű az, amit látunk: elég ritkán látni ilyet.

Károly: …mind-mind, egytől egyig, természetesen!

Géza: A Logman és inasa, ez az azerbajdzsáni népmese egy uralkodóról szól – és már a próbák elején valahogy egyértelmű volt, hogy a hajlongások után egyből jöjjenek a köpések is.

Ez a hajlongás összekötve a köpéssel, a köpni is tudással már egy fejlettebb, önkritikusabb, az egyéniség önmagára találásának egy magasabb szintje, már-már példaértékűnek hat, nemde?

Károly: A vezető, a Padi sah ebben a “soft” diktatúrában nem veszi észre, nem hajlandó észre venni, hogy gyakorlatilag szemen köpik. Egy soft diktatúrában nem azért végezlek ki, mert köptél egyet a nevem után, hanem csupán azért, hogy nekem legyen igazam.

©Keravin Deraton

Melyikőtöknek mikor volt már dolga ezt megelőzőleg ilyen fajta igen sokatmondó “felnőtt” mesével? Tán játszottatok is már ilyenben?

Károly: Így, hogy játszottam is volna benne, még nem volt, de Kárpáti Péter nagyon sokszor merít ilyen mesékből. Valóban, amikor elkezdtünk itt, a fesztivál előtt öt nappal foglalkozni ezekkel a mesékkel, akkor tűnt csak igazán fel, hogy mennyire “vastag”, sokrétegű anyagok ezek a mesék. És mennyire nem változott az ember az elmúlt néhány ezer évben semmit…

Mitől lesz számotokra egy-egy ilyen mese “vastag”?

Géza: A mesék kiválasztása is fontos, hisz ha azt hallod, hogy mese, ez egy felfoghatatlanul nagy világegyetemet jelent – ezek a kiválasztott mesék szerettek volna kapcsolódni valamilyen formában az idei Bánkitó Fesztivál tematikájához, a buborékokhoz. Kárpáti Péternek van egy Cinóber hadművelet című darabja, ami a kerettörténetét is adja a mi Mítosz Manufaktúra előadásunknak. A Kárpáti-darab alapszituációja az, hogy bizonyos szereplők, vezetők kitoloncoltatnak xenofóbia okán a társadalomból, amely a Mítosz Manufaktúrában már kiegészül egy rezervátumba, sűrű, sötét erdőbe helyezéssel, ahová most mi nézőkként bemegyünk, és megvizsgáljuk őket. Csupa olyan mese lett összeválogatva az előadásunkba, melyek a rendszerbe való bele nem illőség problematikáját járják körül. A Hegymegi Máté válogatta azerbajdzsáni mesék a hatalom kérdését járják körül, de Szabó Lőrinc verse, a Szun Vu Kung lázadása is…

Károly: …és tulajdonképpen a Lázár Ervin Kék ló meséje is.

Géza: Szabadon lett értelmezve a mese fogalma: van köztük több ezer éves “ős” népmese és kortársak által írott, “modern” mese is.

A sötétség ebben az előadásban amúgy is fontos szerepet kap, hiszen az a bizonyos Cinóber hadművelet adta kerettörténetünk a felvilágosodás idején játszódik – a felvilágosodás jegyében száműzik ezeket a mesefigurákat ebbe a rezervátumba.

Milyen volt ezzel az anyaggal fesztivál kezdete előtt öt napig dolgozni, és milyen impulzusok jutottak vissza hozzátok az előadásról?

Géza: Ritka, hogy ennyire rövid idő alatt el tud készülni egy hasonló szerkesztettségű előadás, ami nem ad hoc és nem improvizációra épül, hiszen itt megírt jelenetek és megrendezett szituációk vannak. Egy “fesztivál bemutató” szempontjából az előadás csapata egyáltalán nem tekinthető kicsinek. Már eleve nem egy, hanem mindjárt négy rendezője volt a Mítosz Manufaktúrának – egy nyolckezes zongoramű az, amit látunk: elég ritkán látni ilyet. A több, mint egy tucatnyi színészről már nem is beszélve! Ez egy fesztiválon már önmagában is annyira hatalmas energiatöbblettel tud bírni, annyira impulzívvá képes tenni a közös munkát! Belülről látni egy ívét ennek az előadásnak, olyat, ami humorral, intenzitással indul, és a végére eljut valamiféle lírába.

Károly: …és jönnek is vele a nézők, még az éjszakai előadásokkal is. Pedig nem kicsit embert próbáló este tizenegytől színházat nézni, és szabadban és a tizenkét fokban.

©Keravin Deraton

A játékot megvilágító nézői elemlámpák fénye nagyon intenzív visszajelzés, hogy kíváncsiak-e, és ha igen, akkor mire is a nézőitek.

Károly: Ez így van, de hála Istennek, aki eljön, az alapvetően kíváncsi, és a végén sem úgy jön el, hogy “ez most mi volt?”. Működik, hogy itt most mesék lettek egymás után előszedve, ahogy az is, hogy ezekből mi minden tud kivirágozni.

Mintha nem is az lenne az igazán fontos ebben az előadásban, ezekben a mesékben, hogy tudd azt, hogy ki kivel van, és honnan hová tart éppen az egyik vagy másik mese, hanem “csupán” csak az, hogy hangolódj rá a mesélésre, a mesére, ami akár a te meséd is lehetne, nem?

Géza: Picit tartottunk attól, hogy a fesztiváli környezetben az emberek szórakoznak, mulatnak, isznak, esetleg kicsit illuminált állapotban is jöhetnek előadást nézni. Lehet bennük valamilyen “harsányság”, ami össze is találkozik az első jelenetek humorával, de aztán az előadás hatvan perce alatt szépen elcsendesednek.

Mind a négyen hozták a maguk meséjét, így minden mesének megvolt a maga felelőse. Emellett sokszor előfordult az is, hogy ha egyikük épp nem próbálta a saját meséjét, akkor ott ült a másik próbáján és hozzá-hozzászólt ő is – ez teljesen jól, magától érthetődően tudott működni.

Károly: A mesék egymásutánja is azt szolgálja, hogy mindenki beszippantódhasson, még a harsányabb hangulatú nézőink is, a nyugodt mese- hallgatásba – békés mesehallgatókká válva.

Géza: Az előadás vége felé a Balázs Béla Mosolygó Tündér Ilonáját az összes színész meséli, etapokra felosztva, teljes sötétségben. Tulajdonképpen “lebontódik” az, amitől a színház színház, csak ülünk a sötétben, és “csak” elmeséljük a mesét. Így aztán egészen minimalista eszközökkel teremtünk egy olyan atmoszférát, ami az egészet mégis egységes élménnyé, egésszé teszi.

…mintegy felhívás, buzdítás a totális befogadásra.

Károly: …arra, hogy a te saját “mozidat” tudd nézni.

Géza: A sötétség ebben az előadásban amúgy is fontos szerepet kap, hiszen az a bizonyos Cinóber hadművelet adta kerettörténetünk a felvilágosodás idején játszódik – a felvilágosodás jegyében száműzik ezeket a mesefigurákat ebbe a rezervátumba. Több olyan mesei fordulat is van a mesék szövegében, ahol a szereplők az erdő sötétjéből bukkannak elő.

©Keravin Deraton

…avagy egy optimális társadalom, ahol az ilyen kaliberű szereplők elzárva, rezervátumban élnek – mementóként a későbbi társadalmak számára – zseniális!

Károly: Igen, mert ahogy ők élnek az egyfajta deviancia. Kevéssé megismerhető, kicsit érthetetlen, kicsit furcsa. Társadalomellenes, ahogy ezek a szereplők élik az életüket.

Milyen érzés egyszerre négy rendezővel dolgozni, négy felől instrukciókat kapni?

Géza: Felemelő volt együtt ez a nyolc nap! Kaposváron végeztem, ahol Babarczy László szájából gyakran hallhattuk azt a híres tételmondatot, hogy “a színház nem egy demokratikus intézmény!” Kell valaki, aki megmondja, hogy mit kell csinálni, mert különben baj van és káosz. Ez persze egy vezetéstechnikai elv, ám arról emellett kevés szó esik, hogy milyen kiaknázatlan lehetőségek rejlenek abban, ha egyszerre több “agy” működik közre. Egy ilyen nyolc nap alatt, mint ez a mostani is volt, olyan sokféle szempont merül fel, amit nem csak végig lehet gondolni, hanem megoldásokat is lehet rá találni. Volt már szerencsém pár nap alatt előadásokat létrehozni – de azok hatalmas sebektől véreztek. Itt viszont ez a négy rendező bevállalva ugyanennek a kockázatát, most mégis előnyként igyekeztek használni a több „agyban” rejlő potenciát, ami az idő rövidsége ellenére is képes, így együtt releváns megoldásokkal előállni. Mert egészen fantasztikus volt közöttük, közöttünk a kommunikáció: nem a művészi ego kérdése volt a döntő, hanem egymás koncepciójának a megértése.

Károly: …és remekül kiegészítették egymást!

…kell a másik iránt valami alapvető tisztelet, még akkor is, ha nem értünk egyet, hiszen miért is kellene mindenben egyetértenünk? Nem kell. Illetve elengedhetetlen, hogy ne a saját személyiségemet helyezzem előtérbe, hanem azt a közös ügyet, mert az az ügy a fontos – és nem én!

Ilyenkor minden jelenetet egyszerre mind a négy rendező rendezi?

Károly: Mind a négyen hozták a maguk meséjét, így minden mesének megvolt a maga felelőse. Emellett sokszor előfordult az is, hogy ha egyikük épp nem próbálta a saját meséjét, akkor ott ült a másik próbáján és hozzá-hozzászólt ő is – ez teljesen jól, magától érthetődően tudott működni. Aztán az első összpróba után, mikor egyben lement a teljes előadás, mind a négy rendező és az összes színész összeült, és este tizenegytől hajnali háromig átbeszélték a teljes előadást. Amellett hogy ez pokoli izgalmas volt, tökéletesen tudott működni is. Nem rendező egok szkandere volt, hanem mindenki nyugodtan hozzá tudott szólni a másik munkájához – inspirálták egymást, és ez valami nagyszerű!

Miért félünk vajon attól, hogy ha egy országot, társulatot, programot nem egy ember tart kézben, akkor az szét fog esni?

Géza: …mert talán megkerülhetetlen az, hogy a felelősség vállalása végül mégiscsak egy ember kezében fusson össze. Valamilyen egészen laza formában Kovács D. Dani volt ennek a projektnek a “művészeti vezetője”, ami csak annyiban merült leginkább ki, hogy ha valamiben dönteni kellett, és szavazategyenlőség alakult ki, akkor az ő “szavazata” döntött – de nagyon kevés olyan pillanata volt ennek a munkának, amikor élt volna ezzel a “vétójogával”.

Volt már szerencsém pár nap alatt előadásokat létrehozni – de azok hatalmas sebektől véreztek. Itt viszont ez a négy rendező bevállalva ugyanennek a kockázatát, most mégis előnyként igyekeztek használni a több „agyban” rejlő potenciát, ami az idő rövidsége ellenére is képes, így együtt releváns megoldásokkal előállni. Mert egészen fantasztikus volt közöttük, közöttünk a kommunikáció: nem a művészi ego kérdése volt a döntő, hanem egymás koncepciójának a megértése.

Károly: Ez egy összetett dolog: egyrészt fontos hozzá az önismeret, hogy tisztában legyek a képességeimmel, másrészt bízom a másik képességeiben, a gondolkozásmódjában, és adok is a másik szavára. Harmadrészt pedig kell a másik iránt valami alapvető tisztelet, még akkor is, ha nem értünk egyet, hiszen miért is kellene mindenben egyetértenünk? Nem kell. Illetve elengedhetetlen, hogy ne a saját személyiségemet helyezzem előtérbe, hanem azt a közös ügyet, mert az az ügy a fontos – és nem én!

….és ha mindenki – akár rendező, akár színész – elsősorban önmagán gyakorolja ezt a fegyelmet, figyelmet, akkor ezt követően már nem is lesz olyan nagy kunszt ugyanezt a másik iránt is megtenni – ennek a fajta munkamódszernek a társadalom felé is van, lehet motiváló ereje, nemde?

Károly: Erre szerintem nekünk nem kell felelnünk semmit, de ha mindez “kifelé” ilyen gondolatokat sugall, akkor az bőven elég.

Géza: Szerintem ez egy kísérlet volt, ami elérte a célját, azt gondolom. És ha ezen túl ez az előadás még ilyesféle asszociációkat is elindíthat – annál jobb.