"A következő ötven évadnak is arról kell majd szólnia, hogy hogyan tartsuk fenn a szabadságot, a sokszínűséget és a bátorságot..."

2019. augusztus 22. 09:56

Pár napja ért véget a Szentendrei Teátrum 50. évada. A Teátrum múltját kutató színháztörténésszel, Timár Andrással és a játszóhely igazgatójával, Vasvári Csabával beszélgettünk a szabad terek szabadságáról, a Teátrumot elindító robbanómotor szikrájáról, Szentendre és a színház egymást megtermékenyítő kapcsolatáról, a mindenkori kultúrpolitika „befolyásáról” és a következő ötven évadra elegendő potenciálról…

Melyikőtöknek mit jelent, ha azt hallja: szabad tér?

András: Színháztörténészként elsősorban a szabadtéri színházak és színházi akciók történetét juttatja eszembe, a szakrális megnyilvánulásoktól egészen a kortárs talált terekig, a szabad tér különlegességét integráló előadásokig és fesztiválokig. Az elmúlt három évben sokat foglalkoztam a színház és a szabad terek viszonyával, hiszen munkám fontos része volt a Szentendrei Teátrum történetének kutatása. A Teátrum kezdeti éveinek vizsgálata a színházi szabadság határkérdéseivel szembesített. Azzal, mit is jelenthetett a korabeli résztvevőkkel készített interjúkban rendre visszatérő szabadságfogalom, a szabadság megélése egy korántsem szabad és demokratikus politikai és kultúrpolitikai közegben. Mit jelenthet az őselőadás Pikkó hercegét játszó Konrád Antal „szabadságszag” meghatározása azon túl, hogy pályájuk elején álló fiatalemberek nyáron jól érezték magukat, miközben kisebb-nagyobb szerepekben részt vettek a teátrumi előadásokban? Meglátásom szerint a szabadságnak azzal a megnyilvánulásával is találkoztak, amely messze eltért az intézményesült színművészeti főiskolai képzésüktől vagy a hagyományos, merev kőszínházi keretektől. Itt létrejöhetett az, ami másutt szinte elképzelhetetlen volt, hogy előadás közben le lehessen ülni a földre és iszogatni, hogy a színészek improvizálhassanak, vagy éppen a közönség közé mehessenek a játék során. Az „alapító atyák”, a rendezőhallgató Zsámbéki Gábor és az ekkor már elismert rendező és főiskolai tanár Békés András ötven éve igencsak úttörőnek számító színházfelfogást képviseltek.

A konkrét „szikra” Zsámbéki Gábor kismotorja volt, amellyel egy-egy unalmas főiskolai óra helyett kijárt Szentendrére, és addig üldögélt ott a Duna-parton meg a Fő téren, mígnem eszébe jutott, hogy nyári játékokat kellene csinálni a városban. Az azonban már koncepcionális folyamatnak, semmint szikrának tekinthető, ami az államosítás után a színházakról való központosított gondolkodás részeként Szentendrét eljuttatta addig, hogy megalapíthassa a Teátrumot.

Csaba: Egy olyan tér jut róla eszembe, ahol nincsenek korlátok, szabadon lehet mozogni. Ott és akkor lehet szabadon mozogni, amikor a rendelkezésünkre álló erőforrás határozza meg a mozgás irányát, dimenzióját és nem pedig valami külső tényező. Amikor nem a kerítés jelöli ki a mozgás határát, hanem csakis a mozgó lendülete, mint ahogy a madár röptét is saját szárnyalni képes energiái határozzák meg. Ha a szabadságot a színházi térre értjük, akkor a szabadtéri színházban talán nincs olyan pedáns kényszeresség a hermetikus zártságra. A “zárt” színház mégiscsak valamifajta fiók univerzum, amely önmaga határain belül létezik, és nem is biztos, hogy ki szeretne törni ebből. A szabadtéri színház a maga szintén kreált mikrovilágával talán mégis erősebb kapcsolatot képes tartani az őt körülvevő, nála nagyobb világgal.

@Gyöngyösi Hunor

Mi lehetett ’69-ben az az első szikra, ami elindította és azóta is működteti a szentendrei nyári játszóhelyet?

András: A konkrét „szikra” Zsámbéki Gábor kismotorja volt, amellyel egy-egy unalmas főiskolai óra helyett kijárt Szentendrére, és addig üldögélt ott a Duna-parton meg a Fő téren, mígnem eszébe jutott, hogy nyári játékokat kellene csinálni a városban. Az azonban már koncepcionális folyamatnak, semmint szikrának tekinthető, ami az államosítás után a színházakról való központosított gondolkodás részeként Szentendrét eljuttatta addig, hogy megalapíthassa a Teátrumot. A Kádár-rendszer ékszerdobozának, kirakathelyszínének tekinthető várost a nyugati diplomaták és politikusok számára úgy lehetett mutogatni mint a művészetek, a festők városát. Ma szinte már elképzelhetetlen, de csak a Kovács Margit Múzeumnak 1980-ban több, mint 830.000 látogatója volt. Ebben a politika által erősen támogatott kulturális közegben kellett a Teátrumnak megtalálnia a maga helyét, kialakítani ízlésvilágát és tradícióit. A Békés András művészeti vezetésével induló színház – Békés édesapjának, a dramaturg-író Békés Istvánnak hathatós közreműködésével – a repertoár gerincét régi, feledésbe merült magyar drámákból hozta létre. A jelenből visszatekintve láthatjuk, a kezdeti években hatalmas sikerrel.

…amikor a Fő téren volt a Teátrum, és arra, amikor már nem. A Fő tér korszakában logikusan a térmeglévő épületei adták magukat díszletként az előadásokhoz, vagyis a város magát állította színpadra, magát jelenítette meg a színházban.

Csaba: Igen, igazad lehet András, valószínűleg tényleg a robbanómotorjában képződő szikra lehetett ez a bizonyos „első szikra…” Az az akkori fiatal színházcsináló nemzedék vágyhatott valamilyen másfajta szabadságra, mint amit a színház akkor jelentett, amit akkor adni tudott. Békés és Zsámbéki is szerette tágítani azokat a kereteket, módszereket, amelyek között dolgoztak. Mindketten próbáltak falakat lebontani.

András: És persze nemcsak ők, hiszen rengeteg alkotó, majd 300 rendező és 800 színész dolgozott itt az ötven év alatt létrehozott közel 600 előadáson. Szentendrén szívesen léptek fel sztárszínészek, vezető operisták és pályakezdők, rendeztek főiskolások és színházigazgatók, terveztek díszletet és jelmezt, vagy éppen szereztek zenét elsőrangú művészek. Ez pedig egyértelműen hatalmas működtető erő. Az ötven év történetét bemutató www.teatrum50.hu honlapunkon izgalmas elmerülni a Teátrum saját és koprodukciós előadásainak oldalain, az interjúkban, tanulmányokban és előadás-elemzésekben, hogy minél árnyaltabban lássuk, a magyar színháztörténet milyen sokféle mintázatban jelent meg a város színházának történetében.

@Gyöngyösi Hunor

Milyen koncepcióval vágtál bele a Teátrum igazgatásába?

Csaba: Igyekeztem tőlem telhetően alapvetésül beleásni magam a Teátrum múltjába, ami ma már jóval könnyebben elvégezhető, hála András három évnyi kutatómunkájának. Szerettem volna visszahozni azt a hagyományt, hogy ott, oda készüljenek előadások, és ne az évad közben bemutatott előadások konzervsűrítményeit láthassuk felmelegítve viszont a műsorban – hisz azt bárki tudja: nem kell hozzá más, csak egy színpad és egy nézőtér. Szerettem volna, hogy Szentendrén jöjjenek létre előadások, mint ahogy azt is, hogy újra elkezdjenek kötődni a fiatalok Szentendréhez.

Szentendrén ez talán érthető is, hogy itt olyan tömény a kulturális tartalom, legyen szó akár színházról, akár képzőművészetről, irodalomról, akár táncról. Ez tényleg olyan város, amit a kultúra mozgat!

A Szentendrén létrejövő előadásokhoz mit tud a város, az ottani miliő, szellemiség pluszban hozzáadni?

Csaba: E kérdés kapcsán érdemes két korszakra bontani ezt az elmúlt ötven évet: arra, amikor a Fő téren volt a Teátrum, és arra, amikor már nem. A Fő tér korszakában logikusan a térmeglévő épületei adták magukat díszletként az előadásokhoz, vagyis a város magát állította színpadra, magát jelenítette meg a színházban. Szentendre és a szentendreiek életében hatalmas szó volt az, amikor a hatvanas évek végén sokan azok közül, akik addig még sohasem jártak színházba, egyszer csak rendszeres kultúrafogyasztóvá lettek. Így a Teátrum mással nehezen összehasonlítható módon vált kovászává a kisváros szellemi folyamatainak, kulturális pezsgésének.

András: A játszóhelyek kérdése valóban végigkísérte a Teátrum történetét, és gyakran magához a színházhoz való aktuális viszonyulást is mintázta. A Teátrum időközben egyre több helyszínen kezdett működni, és ez lehetőséget adott egy a hőskortól eltérő irányú fesztivál létrejöttére, ahol az egy évadban bemutatott egyre kisebb számú saját, de növekvő arányú koprodukciós és vendégelőadások sokfélesége dominálhatott. A mindenkori színházvezetőtől is függött, mennyire volt képes ez a sokszínűség magának a Szentendrei Teátrumnak is identitásalkotó alapélményévé válni.

@Gyöngyösi Hunor

A színházi szakmának, a Teátrum vezetésének, az éppen aktuális kulturális vezetésnek mennyire volt fontos, hogy Szentendrén minőségi előadások szülessenek?

Csaba: A ’69-es induláskor a már említett szikra és izgalmas szakmai lendület mellett ott volt a központi kulturális vezetés egyértelmű szándéka is. A kezdetekkor ezek képesek voltak ösztönzőleg hatni mind az alkotókra, mind a nézőkre, de a hatalom és az országos kulturirányítás számára egy idő után Szentendre természetesen csupán egy lett a nyári színházak közül. Ám a Szentendrének juttatott fejlesztési összegekben mostanában újra megjelenik a Szentendrei Teátrumról való gondolkodás is. A város vezetői kiemelt hangsúllyal kezelik a kulturális kérdéseket, szeretik a színházat, a komolyzenét, ott ülnek majdnem minden bemutatónkon. Szentendrén ez talán érthető is, hogy itt olyan tömény a kulturális tartalom, legyen szó akár színházról, akár képzőművészetről, irodalomról, akár táncról. Ez tényleg olyan város, amit a kultúra mozgat!

Az elmúlt ötven év erős időszakai, előadásai szívós, alapos munka árán nagyon jó nézői elváráshorizontot tudtak kialakítani. A következő ötven évadnak is arról kell majd szólnia, hogy hogyan tartsuk fenn a szabadságot és a sokszínűséget, a bátorságot, ami az elmúlt fél évszázad erős korszakait jellemezte.

András: A Teátrum történetét óriási mértékben határozta meg a mindenkori városvezetés kultúra iránti elkötelezettsége akár a rendszerváltozás előtt, akár azt követően. A város lehetőséget és biztonságot képes adni, hogy a színház újabb és újabb utakat találhasson nézőihez, hogy kísérletezhessen és tervezhessen.

@Gyöngyösi Hunor

Milyen ki nem aknázott potenciálokat rejthet még ötven év után a Szentendrei Teátrum, amit érdemes lenne a továbbiakban majd kihasználni?

Csaba: Ami jó alapnak bizonyulhat majd a következő ötven évadhoz, az a mostanra kialakult nézői elvárások, szokások és befogadói gyakorlatok hálója. Szentendrén nagyon magasak az elvárások, és ez nagy kincs, hiszen a közönség ízlését nagyon könnyű leszálló ágba belevinni, az ízlést egyre magasabbra emelni, finomabbra csiszolni viszont már sokkalta nehezebb. Az elmúlt ötven év erős időszakai, előadásai szívós, alapos munka árán nagyon jó nézői elváráshorizontot tudtak kialakítani. A következő ötven évadnak is arról kell majd szólnia, hogy hogyan tartsuk fenn a szabadságot, a sokszínűséget és a bátorságot, ami az elmúlt fél évszázad erős korszakait jellemezte.

Ha a szabadságot a színházi térre értjük, akkor a szabadtéri színházban talán nincs olyan pedáns kényszeresség a hermetikus zártságra. A “zárt” színház mégiscsak valamifajta fiók univerzum, amely önmaga határain belül létezik, és nem is biztos, hogy ki szeretne törni ebből. A szabadtéri színház a maga szintén kreált mikrovilágával talán mégis erősebb kapcsolatot képes tartani az őt körülvevő, nála nagyobb világgal.

András: A Teátrum szerencsés helyzetben van, hiszen ugyanúgy képes építeni már kialakult tradíciókra, mint ahogyan lehetőséget adhat a színház sokféleségének, az új gondolatok, közösségek és formanyelvek megmutatására is. Hadd idézzem ezzel kapcsolatban egyik interjúalanyunk, Zsámbéki Gábor ötven évre visszatekintő fontos gondolatait: „A szabadtéri színház kötetlenebb és szertelenebb. És ezért az ember azt gondolta, hogy bátrabb is tud lenni. (…) hagyni nevenincs főiskolásoknak, hadd csinálják, és annyinak nézni, amennyi. Hagyni abból kifejlődni”.