2019. augusztus 20. 15:00

Ma este láthatjuk a Magyar Mise koncertszínházi előadását a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. A darab egyik szereplőjével, Sándor Péterrel beszélgettünk a magyarságról, a nyelvünk dallamosságáról, a kereszténység tradicionalizmusáról és a megújhodásának elengedhetetlenségéről és a nyitottság hazát, otthont teremtő erejéről…

  • Amikor azt a szót hallod: magyar, mi jut először az eszedbe?
  • A hovatartozásom, nyilván, hisz magyarnak születtem. És a nyelv, amit beszélek. Ez az egyszerre összetett és gyönyörű nyelv, ami egyként okoz örömöt és nehézséget – főleg az idegen nyelvek tanulásakor. Zeneileg is nehezen használható a magyar nyelv, a populáris zenében mindenképp.

A Magyar Mise “vallásossága” már nem a régi, szemellenzős, merev kereszténység, hanem valami nyitott, ettől teljesen eltérő keresztény hit, hinni akarás. Zeneileg  kántálásra épülő, majd egy erőteljes  zenei harmóniaváltásnak helyet adó darab ez az előadás. Szemléletében megújuló, de a gyökereit tekintve “ortodox” katolikusság ez – hiába van benne rock is.

  • Milyen értelemben használható nehezen, hogyan érted ezt?
  • Durvák a mássalhangzók – kissé olyan mint az oroszban. Nem úgy, mint az olasz nyelvben, ahol a magánhangzók dallamosságával nagyon sok mindent ki lehet fejezni.  Arról, hogy magyar,  eszembe jut az egész gyerekkorom is. Ha külföldön járok, azt veszem észre, hogy előbb-utóbb elkezdenek hiányozni az ételeink, a mentalitásunk, amitől pedig idehaza nem mindig érzem jól magam. Más nemzetek “naiv jóhiszeműsége” és a sajátunknak a mindenben szálkát kereső kritikussága – ez az a  két szélsőség, melyek között lenne jó megtalálni az egészséges egyensúlyt, azt érzem.

©Erdélyi Zsófia

  • A Magyar Mise melyik részéhez tudsz leginkább csatlakozni érzelmileg?
  • A zeneiségéhez leginkább. Legyen rock, szimfonikus vagy népzene, ha tudok kötődni hozzá, akkor az a zene műfaji korlátozások nélkül képes “megvenni”. Már a színműn is rengeteg operát hallgattam, és nem csak a hangképzés miatt. Magyar nótákat is hallgattam egy időben, még akkor is, ha nem is teljesen az ízlésem szerint valók, mégis a nagymamámat juttatják mindig eszembe.

Mindenki számára más és más  az, amit zenei, érzelmi és hitbeli fogódzkodóként meg tud ragadni magának belőle, azt gondolom. Zeneileg a rock, az egyházi zene sem számít újdonságnak, hisz az előbbi az elmúlt évszázadunk utolsó harminc évében, az egyházi zene pedig Bach idején élte a maga virágkorát. Leginkább talán ma is le kell ülni, és nyitottnak kell maradni, amikor a Magyar Mise koncertszínházát nézzük.

  • Hogyan képzeljük el ezt az előadást?
  • Ez valójában egy koncert. Zeneiségében ott lüktet az a jó harminc évvel ezelőtti pozitív, életigenlő optimista ideológia, ami a nyolcvanas évek legvégét áthatotta. Ennek ellenére most is elevenen hat, akárcsak ha a keresztény vallásosság felől nézzük. Ott vibrál benne az a nyitottság, befogadás, elfogadás, ami a mai Vízöntő korra egyébként is jellemző. Ez az az időszak, amikor a vallásosság merev dogmatikusságának szűk behatároltságát kezdi egyre jobban átvenni a nyitottság. A Magyar Mise pont olyan felépítettségű, mint a Himnuszunk: jellemző rá az isten- és keresztény központúság, mégis teljesen nyitott azokra a gondolatokra, amelyekért talán  kétszáz-háromszáz évvel ezelőtt még boszorkánynak tartva megégettek embereket – ahogy a szegedi Boszorkány-szigeten is – Európa legnagyobb boszorkányégető helyszínén. A Magyar Mise “vallásossága” már nem a régi, szemellenzős, merev kereszténység, hanem valami nyitott, ettől teljesen eltérő keresztény hit, hinni akarás. Zeneileg  kántálásra épülő, majd egy erőteljes  zenei harmóniaváltásnak helyet adó darab ez az előadás. Szemléletében megújuló, de a gyökereit tekintve “ortodox” katolikusság ez – hiába van benne rock is.

©Erdélyi Zsófia

  • A Magyar Miséből a mi korosztályunk és a nálunk fiatalabbak  mihez tudnak  kötődni?
  • Bármelyik részéhez, amelyhez érzelmileg kötődni képes. Mindenki számára más és más  az, amit zenei, érzelmi és hitbeli fogódzkodóként meg tud ragadni magának belőle, azt gondolom. Zeneileg a rock, az egyházi zene sem számít újdonságnak, hisz az előbbi az elmúlt évszázadunk utolsó harminc évében, az egyházi zene pedig Bach idején élte a maga virágkorát. Leginkább talán ma is le kell ülni, és nyitottnak kell maradni, amikor a Magyar Mise koncertszínházát nézzük. Nyitottnak, mert azt a kort éljük, amelyikben e nélkül a nyitottság nélkül lemaradunk. Leszedethetünk  nekünk nem tetsző plakátokat, de az akkor már így a saját elmaradottságunkról, lemaradottságunkról beszél csak.

A Magyar Mise pont olyan felépítettségű, mint a Himnuszunk: jellemző rá az isten- és keresztény központúság, mégis teljesen nyitott azokra a gondolatokra, amelyekért talán  kétszáz-háromszáz évvel ezelőtt még boszorkánynak tartva megégettek embereket

  • A Magyar Mise, segíthet fölszámolni ezt a fajta el- és lemaradottságunkat?
  • Ebben semmi, még ez a Magyar Mise sem tud segíteni, ezt saját magunknak kell fölszámolnunk. Ám ha valaki eleve nyitott, akkor képes lesz a Magyar Misétől is valami pluszt, valami többletet kapni. De ha hiányzik belőle ez a nyitottság, akkor ebből az előadásból sem fog eljutni hozzá semmi. Persze sosem lehetünk biztosak előre abban, hogy kiből mit válthat ki egy adott zene. Lehet, hogy pontos elvárásokkal ül be majd rá a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra, és mégis valami teljesen új, pozitív élménnyel, tapasztalattal gazdagabban megy majd el.

Csatádi Gábor

©Erdélyi Zsófia