A halál nem ellenfél, hanem társ, életre-halálra

2019. szeptember 23. 21:44

…mégis hadakoznánk vele, életre-halálra, vég nélkül. Pedig értelmetlen, és korántsem azért, mert nagy valószínűséggel mi húzzuk rendre a rövidebbet vele szemben, hanem mert alapjaiban értelmetlen… Ám ezt itt, e nyugati civilizációban belátni szintén lehetetlen – pedig ez életet és halált menthetne. Wolf Erlbruch: Kacsa, Halál és a Tulipán c. mesekönyvéből Bódi Zsófia és Fodor Orsolya írt színdarabot Barna Lilla és Hannus Zoltán számára azonos címmel az Ódry Padláson bemutatott előadáshoz. És oly felnőtt-gyerek, gyerek-felnőtt mélyen játékos, magasan ívelően is “tenyeres-talpas”, eleven élet-halál játékkal teli és egyben költőien időtlen alkotás született általuk, amely elementárisan és a végtelen horizontúság erejével segít életre szóló barátságot kötnünk azzal, amivel teljes erőbedobással, velünk született zsigeri ellenkezéssel küzdenénk enélkül – ritka előadás, életet és halált mentő, táplálni képes szépség.

Mert azt hiszük, hogy vagy mi – élők, avagy az élet – vagy a halál. És e tekintetben nincs különbség egy stégen élő kacsa és egy világhatalommal bíró főemlős között. Az élők ellenkezése a halállal ösztönösen mindkét esetben azonos. A Fodor Orsolya rendezte előadás viszont ez előbbi alaptételt teljesen másként mutatja. Kibékíti a kibékíthetetlent, avagy: megmutatja lélekfinom, kibillenthetetlenül gyengéd türelemmel, a játékosság gyermekien bölcs egyetlenszerűségével, hogy ne keress ott kibékíthetetlenséget, ahol sosem volt.

A szürkés-barnás-feketésre kopott horgászkalyiba ajtaja, és az az elé épített stég a játék tere, a világ maga. Ez esetben egy kacsának. Más esetben az uralma, a mindent kontrollálni képes, magát ereje teljében érző, emberi főemlősnek talán ez az Empire State Building lenne, vagy bármi más, ahol le-, és beszűkítve le kívánjuk mi emberszabásúak élni az életünket. A Virág Vivien tervezte látvány, kacsa-báb és Barna Lilla Haláljának fehér maszkja egyetemes egyediséggel, az univerzalitás személyességével  könnyen, finom érzékenységgel vezetnek, hogy ezt a rendezői élet-halál stég világmindenséget annak lássuk, ami: a létezés, a létezésünk magunk által be- és leszűkített teljességnek.

Hannus Zoltán életre, mozgásra keltett Kacsája a mindent látottak megkeseredett bizalmatlan zsémbességének magányos, társtalanul is társ után reménykedő, vágyó, magába zárkózó Kacsája. Talán azért is, mert öreg, mint az országút, már alig tud lépdelni a stéget a vízzel összekötő rámpán, mégis, mikor a saját közegében, a vízben lehet, akkor kortalan gyermekként szeli a tó tükrét. Hannus Zoltán Kacsája mi vagyunk: belefásultan, reumás fájdalmaink közepette is szárnyalni, úszni akarunk, mert a lelkünk, ha önmaga közegében magára talál, kortalanná lesz, azzá, ami mindig is volt, van és lehet.

Persze, aki Kacsaként magába zárkózik – jól felfogott önvédelemből a magánya és rutinból működtetett bizalmatlansága okán, annak a stégje lesz a világa, szabad végtelensége és bástyákkal erősített kővára is egyben – még akkor is, ha mindezt mi, nézőkként azon az estén kopottas stégnek látjuk csupán. Mert hát, mi mindnyájan kopottas stégek vagyunk egymás szemében. Hannus Zoltán játékában mindez körülményesen leírt mélyen magas és magasan mély élettapasztalás egyetlen köhécseléssel, öregesen fájdalmas tipegéssel, a hosszú kacsanyak ezerszínű, gesztus erejű mozdításával tapintható közelségbe jön – tömörített élet és létezés egész a kacsaesetlenség igyekezetével, szájtátást kiváltó módon “elmesélve”.

A halált kergetjük, ellenkezünk, feleselünk vele, hátat fordítunk neki, mintha ott, azaz itt se lenne. Pedig itt van, azaz ott van mindenütt, ha homokba, azaz vízbe dugjuk a fejünk, csőrünk, ha nem. Barna Lilla fehér kabátos, vörös tulipánt lágy érzékenységgel kezében tartó, bizalmas melegségre, baráti, melengető közelségre sóvárgó Halálja törtfehér, dermedten merev maszkját könnyedén veszi le. Mintha bátran, minden érthető elővigyázatossága ellenére a legmagátólérthetőbben el szeretné hagyni. Elveszteni, nehogy a Kacsa, vagy bárki ember-, madárfia megijedjen tőle csupán e maszk miatt. Nem beszélve arról, hogy elvileg ő lenne ama nagybetűs Halál.

Barna Lilla gyengéd törékenysége, megértést, ölelést vágyó Halálja meseszerű valóságossággal felszabadít. Egy ilyen élni akaró, mindent és mindenkit simogatóan átölelni kész Halált csak szeretni lehet. Csak szeretni, minél korábban kötött barátságban, minél hosszabban tartó, kitárulkozó barátságban élve együtt vele.

A Kacsa és a Halál összebarátkoznak, mert öntudatlan, mindent felülíró belátó, gyermekiségében utánozhatatlan, egymásra utaltan egymásnak kitárulkozó bölcsességgel rájönnek, hogy mindig is ilyen barátot kerestek, ilyenre vágytak, mint az a másik. A Kacsa a Halálra, a Halál a Kacsára. Ezt meséli, mélyítve öblösíti Csernovszky Márk zenéje, Csernovszky Márton fényeffektjei és Csernovszky Fanni éneke, melyeket ölringatóan fűz egymásba Kovács Domonkos észrevehetetlenségében finom, s pont ezektől pótolhatatlanul szép koreográfiája.

Fodor Orsolya Kacsa, Halál, Tulipán-ja oly meseszerűen életes, gyakorlati kézzelfoghatóságában végtelenül költői finomság, melyből érezve érteni, és értve érezni lehet, hogy a Halál és az öregen fiatal – vagy akár a fiatalon öreg – Kacsa megbonthatatlanul szép, egymásra utalt barátságukban a végtelenség elvehetetlen reményét adó, egymással szembe nem állítható, kölcsönösen szimbiózisban élő pár. Egy évad eleji ódrys előadás, amely szavakkal nehezen visszaadható magas mélységekbe és mély magasságokba teszi a mércét. Mi pedig, akik ezt és őket nézzük, halhatatlanokká leszünk. Halhatatlanokká, ott belül, legbelül, holott lehet, hogy még ma este meghalunk. Na és? A barátok egymás kezei között mindig élnek, a halálban is, mert mindig otthon vannak egymásban, egymás számára.
(2019. szeptember 15.)

Csatádi Gábor

©Éder Vera