2019. október 31. 16:21

…melyekben mi idehaza tényleg utolérhetetlenek vagyunk, voltunk. Olybá’ tűnik, mintha ez lenne az üzemanyagunk, jobb híján az életben maradáshoz, a túl- és továbbélésünkhöz. És mindebben az a legtragikusabb, fejbe verően józanítóbb, hogy ez Trianon nélkül se lenne másként – kár is lenne tovább kábítani magunkat, még akkor is, ha ez a kábítás sokaknak úgy kell, mint egy falat kenyér. Hunyady Sándor 1930-ban írt drámáját, a Feketeszárú cseresznyét Szőcs Artur rendezte a Miskolci Nemzeti Színház Kamaraszínházában igazi sírva vigadó, keserédesen autentikus tablóvá, mézédesen is fanyar, időtlenül szép, emlékezetesen fájó valóságunkká – nem tett ehhez semmit, csak komolyan vette Hunyadyt: hamisítatlan eredetiségében átnyújtva nekünk a vigadással elleplezni vágyott, mélyen megbántva érzett, az élethez bátorság híján lévő önmagunkat.
Azt, amelyikből oly ritkán oly ritkán mutatunk bármit is – szemérmes rátartisággal menekülve az őszinte, gyógyítást jelentő tükörbe nézéseink elől. Minek is azt, hisz talán: ma (még) élünk, holnap úgyis meghalunk. Vigadjunk hajnalig, mert ma még megtehetjük: így aztán Dusán (Lajos András) és Irina (Cvikker Lilla) szerb házaspár ablaka alatt hangos a szerenád: a sötét nézőtéren át botorkálnak a színpadra a háborúba induló, utolsó estéjüket töltő bakák – humorba oltott kezdés. A sötétségbe burkolt ízes káromkodásokkal alapozunk, mégsem  klisés, geg parádé közepette érezzük általa magunkat, hanem hamisítatlan hazai tájaink egyikén, ahol Árvai György díszlete emblematikusan, mégis egyetemesen ad vissza a vidéki, újlvidéki építészetből valamit – pont csak annyit és úgy, hogy félreérthetetlenül magunkra és a határ menti vidékeinkre ismerjünk.

©Gálos Mihály Samu/Vajda János

Pajkos pajzánsággal telik ez az első rész: adomák, iszogatások, széptevések a nőknek, mintha egy Mohácsi-testvérek írta szöveg kellős közepén lennénk. Azt gondoltam, Hunyady neve alatt utánozzák Mohácsiékat – ennyit az önmaga fejét klisékkel telistele töltő, prekoncepció-erdökkel fejében a nézőtérre ülő kritikusról -, de nem: max. Mohácsiék utánozzák a magyar “valóságot”, avagy a nemzeti néplélek-kincsünk örök- nincs mit tenni. Szőcs Artur azonban tesz: nem ragad le a Hunyady-dráma könnyen lehántható,  könnyedén táncba vihető rétegeinél – apropó tánc: itt nagy intenzitással, bővérű vehemenciával táncolnak ám, igazi, hamisítatlan csak azért is mentalitásunkra ráerősítve, mesteri, egységes remixét adva a tájegységenkénti néptánc elemeknek (koreográfus: Fűzi Attila).

Épp ezért, ettől ez a dráma igazi dráma minden dupla fenekűségével, tükröztetve: egy ide-egy oda szerkesztettségével, a szentimentalizmust briliáns, fordulatszerkesztési gesztussal kicselezve, mint a jó magyar Alföld, úgy terül el előttünk. Gyönyörűség nézni, és ebbe a gyönyörűségbe a könnyünk csordul, ám ezek nem az érzelgősségünk könnycseppjei, hanem az itt és most ráismeréseitől elinduló könnyeké. Avagy: Szőcs Artur a sírva vigadás új „dimenzióit” képes megnyitni: mert fájóan, szépen, nehezen feledhetően és megunhatatlanul magunkra ismerünk.

Szegedi Dezső Goranjának lírikus, balladai mélységű, árnyalt énekszólói csak tovább erősítik az előadáson belüli szép, arányosan szerkesztett elhelyezkedésükkel e hatását a darabnak. És persze azt is, amely kaján pajzánság, kiszólás a mindenkori nemzetiségi és belpolitikának, mert az élet és a közélet(politika) Hunyadynál sem szálazható szét – mert nem is kell: szétszálazhatatlan, organikus egy egység. Ahogy Simon Zoltán Balázsházy főhadnagyának pajzán udvarlásai, bővérű, a legyet is reptében típusú félmondatai, amitől egyből  itthon érezzük magunkat. Hiába: népiességbe csomagolt, „daliás, szép szálságba” bújtatott szexizmus nélkül Magyarország, nem is lenne, lehetne az, ami: pedig de lehetne…! Fandl Ferenc Pópájának bajusz alatt „elmotyogott”, és pont ettől, ezért mindenki számára hallható, érthető, fanyar, a szöget mindig a fején találó kiszólásai egyszerre lesznek az előadásnak és  színészi játékának  pótolhatatlan közkincseivé.

©Gálos Mihály Samu/Vajda János

A szerb, mégis magyar érzelmű Dusán számára íródott szöveg paradicsoma a jól elhelyezett, tehetséggel kimért fordulatok, magasságok és mélységek egyvelegének, annak, amely aztán olyan egyedi mintázatot képes pont ezért, ezáltal adni, amitől ez a dráma valódi  gyöngyszemmé képes válni. Lajos András Dusánja a nyílt szívű, tágkeblűségtől bejárja az ép ésszel szinte bejárhatatlant az önmagába zárkózott, magára maradt, érzelmeiben magát megbántottnak érző férfiig : olyan hitelesen mély, a tehetség által mégis könnyed profizmussal elénk rakott Dusán az övé, amelytől elszégyelljük magunkat. Elszégyelljük, mert eszünkbe jutnak elfojtásaink, ledugózott érzelmi életképtelenségeink. Mindaz, ami a mienk lehetne, de mégsem az. Nem, mert nem merünk élni vele, általa – bármi is legyen az. Mindig mindenkinek a maga saját, egyénre szabott elfojtásaival ledugózott életvalóságai…

Bodoky Márk háborúban megsérült, ezért járási hivatalt vezető Péterházy Géza főbírója olyan epekedő tisztelettudással, magára erőltetett hűvösséggel próbál viseltetni Czvikker Lilla Irinája iránt, hogy azt illenék tanítani az elfojtást taglaló orvosi, lélektani tankönyvek ide vonatkozó lapjain. Bodoky Márk méltóságteljes vágyódása hamisítatlanul lopja, hozza közénk egy  polgárosodni akaró, ám arra mégis alapjaiban képtelen Magyarország nemes, érzelmi elfojtást magára erőltető nemzeti lenyomatát.
Péterházy Gézának „de hát nem tettem!” felkiáltásában, mellyel Dusánnak Irinával szembeni, a gyakorlatban  semennyire sem megélt szerelmét bizonygatja, ott van egy egész élet szeretni, megélni akaró, tiszteletet parancsoló, paradicsomi, bőséges gazdagsága. Olyan koncentrált színészi teljesítmény e négy, rövidke szóból álló egyetlen felkiáltó mondatban, amit én még nem tapasztaltam – színészlegendáink méltó társa lett így ez az alakítás, és ez nem bukolikus túlzó dicséret, hanem objektíve, szakmailag lemérhető tény.

©Gálos Mihály Samu/Vajda János

Czvikker Lilla Irinája a tétova gyengédség maga, amely aztán áttüzesedik attól, hogy ha élni kell, ha tenni kell, akkor nem tehetünk mást, csak élünk, és tesszük, amit tennünk kell! Szerelmes vágyakozójában sem több, sem kevesebb nincs annál, mint amennyi kell ahhoz, hogy megértsük, megéljük: az élet visszahozhatatlan egyszerisége nem pótolható, helyettesíthető vekengő ábrándozással, falakat remegtető sóhajtozással, arról, amit tehetnénk, élhetnénk, tennünk illenék vagy tennünk kellene.

Ám van e Hunyady-darabnak és a Szőcs Artur-féle rendezésnek egy másik csomópontja” is:  a „Trianon-problematika”, avagy a „tőlünk elvették, az a miénk, mert mindig is, ősidőktől fogva mindig is a miénk volt!” önmaga sebeit nyalogató, önmagába csavarodott, kilátástalan, az önigazolásban megakadt lemeze. Keresztes Sándor Kispálja, a mindig sarokba köpő, magyarságában „megbántottja” egyszerre mutatja hiteles mélységgel és szelid, mégis letörölhetetlen idéző jelek között ezt a karaktert, akitől érdemes lenne ellesni  valamit, hogy élni, át- és továbbélni tudjunk.

©Gálos Mihály Samu/Vajda János

Ahogy Feczesin Kristóf nyúlánk, ki, ha én nem szerb hivatalnokától is, aki Péterházy Gézától „veszi vissza” a főbírói hivatalt. A meggyújtott, majd a papírkosárba dobott Nagy-Magyarország térképe szívünkbe markol – Hunyady antitézisként tézist formál – nagy arcú, elegáns pimaszsága tanít: ne az irredentizmus értelmetlenül szajkózott „Nem, nem, sohájába!” menekülj, hanem a személyes kötődés bizonyosságába, abba, amelyben, ha el is vesznek tőled mindent, akkor is mindened megmarad!
Fekete ez a szár, és fekete ez a cseresznye, mégis emlékezetesen, hosszan velünk maradóan szép. Szép, mert vigadva sírunk, és sírva vigadunk általa – terápia ez jól értett és szándékosan félrevitt egykori magyarkodásunkról. Arról, amely nem azért lett kisebb, kevesebb, mert elcsatoltak tőlünk országrészeket. Nem! Sokkal inkább attól, mert mi akarjuk magunkban, a másikban elfojtva önmagunktól „elcsatolni” azt, amitől élni tudnánk, úgy mindenestől, de igazán.
(2019. október 19.)

Csatádi Gábor