2019. október 14. 23:22

Október végén, 22-én láthatjuk a Manna Produkció és a Bethlen Téri Színház közös, pályakezdőknek indított “Találkozások” programja keretében a Sebastian Cortés rendezte Dajkamesét a Bethlen Téri Színházban. A rendezővel beszélgettünk a mesélés, a történetmondás szerepéről, a személyes élettörténet darabot írni képes hatásáról, a találkozás és a színház azonosságáról, valamint a monodrámák intimitásáról…

  • Mit jelent számodra egy történetet elmesélni vagy épp egy történet elmesélését hallgatni?
  • A történetmesélés számomra alapvetően találkozás két ember között. A mesélés eleve nyitottságot feltételez: egyrészt a mesélő részéről – hisz ő meg szeretne osztani egy számunkra még ismeretlen valamit –, másrészt a hallgató felől is, aki szeretné megérteni azt, amit épp mesélnek neki. Ezért aztán a mesélés aktusa a mesét, a történetet mondót és hallgatóját egybe is kapcsolja. Számomra így ezek – történjenek színházi környezetben, vagy akár a leghétköznapibb közegben – mindig találkozások.
  • A Dajkamese mint cím szó szerint utal az előadásra, vagy esetleg érthető átvitt értelemben is?
  • A dajkamese az, amit a dajka mesél a gyereknek elalvás előtt, itt viszont, a Dajkamesében kifejezetten a dajkának és a gyermeknek a közös történetéről van szó. Egy többszörösen összetett, kölcsönös mesélés zajlik abban, ahogy a gyerek és a dajka újra elmesélik egymásnak és újraélik a történetüket – újra és újra találkoznak. Igen, ez egy dajkáról szóló mese…

Egy újságcikket olvastam néhány évvel ezelőtt, és annyira izgalmasnak találtam a cikkbeli történet egész kapcsolatrendszerét, hogy a cikk alapján elkezdtünk közösen felépíteni egy történetet.

  • Téged ismerve ez azért biztos nem lesz csupán csak ennyire “szimpla” történet…
  • Háromszereplős darabról van szó: az anya, a dajka és a gyermek. Arra gondoltam, gondoltunk, hogy az anya egy játékbaba lesz, akit a dajka és a gyermek kelt életre, tart életben, hisz a történet origója ez az anya, akinek valaha szintén ez a dajka volt a dajkája. Ez az anya így mindig ott van velük, őhozzá képest történnek a mese eseményei. Nem ő mozgatja ugyan a történetet, nélküle mégis nehezen értelmezhető az egész – megkerülhetetlen alapeleme a történet minden egyes pontjának. Voltaképpen igen, egy báb van a színpadon, mégsem két bábszínészt szeretnék látni, akik egy bábbal játszanak, hanem két embert, akik játszanak egy babával, aki folyamatosan ott van kettejük között. Teljesértékű szereplőnek szánjuk őt, maximálisan.
    ©Keravin Deraton
  • A darab milyen történetből született?
  • Egy újságcikket olvastam néhány évvel ezelőtt, és annyira izgalmasnak találtam a cikkbeli történet egész kapcsolatrendszerét, hogy a cikk alapján elkezdtünk közösen felépíteni egy történetet.
  • …és e cikken túl mi az, ami még inpirált a történet íráskor?
  • A cikk elindított egy egész sor gondolatot, kapcsolódási lehetőséget, melyek aztán át lettek szűrve a színészek, a dramaturg és jómagam életén, gondolkodásán, tapasztalatain, személyes élményein. Kezdettől fogva érdekelt az a nagyon sajátos, érzékeny, specifikus viszonyrendszer, ami a szereplők között van, ami alapvetően meghatározta később, hogy milyen lesz maga, az előadás.

…nagyon szeretem a monodrámákat is, szeretem, amikor a színész egyes szám első személyben van ott kint a színpadon. A Dajkamesének is lesznek pici, monodramatikus szakaszai. Talán az lehet ezeknek a “választásaimnak” az oka, hogy amikor monodrámát nézek, akkor ugyanazt a találkozást keresem…

  • Hogyan érzed, tapasztalod: a színház vagy bármilyen más performansz mennyire maradt meg a “találkozásközpontúságnál”, avagy esetlegy mennyire tolódott el más fókuszpont irányába?
  • Nagyon-nagyon gazdag, színes világ a színház, és nagyon sokféle is lehet. Nyilván nem minden néző érkezik azzal az igénnyel a színházba, hogy ő ott egy “találkozásban” vegyen részt, ahogy nem is minden alkotó azzal a szándékkal készít egy előadást, hogy azon, annak kapcsán mindenképpen egy találkozás jöjjön létre. Azt gondolom, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy hatással lesz az előadás a nézőre, megérinti, abban a pillanatban már megtörtént egy találkozás. És ez a találkozás, ez a hatni tudás mindig egyből, már ott, akkor visszahat az alkotókra is – és itt most nem feltétlenül a “szokványos”, hallhatói, nézői reakciókra: tapsra, nevetésre, krákogásra gondolok. A közönségnek már a puszta jelenléte, ottléte is egy nagyon erős tényező a színházban. A színház per definitionem a találkozásra épül – és ebben, szerintem, nem is nagyon lehet változás.
  • El tudod egyébként képzelni a színháztörténetnek egy olyan következő fejezetét, ahol esetleg nem ezen a fajta “találkozáson” lesz a hangsúly?
  • Nem! Pontosan azért gondolom ezt, mert a színház épp azért tud még ma is “újként” hatni – annak ellenére, hogy már sokan, sokszor kongatták meg fölötte a vészharangot –, mert egy időbe és egy térbe hozza az alkotás alkotóit és befogadóit. Ez az a személyes, együttes és közös jelenlét, amitől a színház a mai napig rettenetesen népszerű és élő forma. Sokat fog változni persze, hisz mindig változik, de azt gondolom, hogy a gyökere mindig ez lesz és marad majd, mert ilyen jellegű igény mindig volt, marad és lesz is.

    ©Keravin Deraton

  • Ez az első prózai színházi rendezésed?
  • Koreográfus szakon végeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemen 2007-ben, és ha nem is az első rendezői kísérletem, de azt gondolom, hogy míg rendezőként pályakezdőnek számítok, koreográfusként természetesen már nem. A “Találkozások” program is pályakezdő rendezőknek szól, azért is pályázhattam, mert nincs egyenlőre még mögöttem olyan rendezői múlt, ami ezt a titulust kétségessé tehetné. Nemrég csinálhattam egy monodrámát Papp Jánossal hajléktalan szerzők szövegeiből, korábban egy szintén hajléktalan költő verseiből csináltunk darabot, valamint a Holdongolf projekt zászlaja alatt készült egy előadás, amit az RS9 színházban mutattunk be, Jean-Michel Ribes Monológok, bilógok, trilógok című abszurd darabját követve. Illetve Litvániában, az ottani színművészetin a hallgatókkal bemutattunk egy svéd kortárs darabot, Niklas Rådström Szörnyek című művét – úgyhogy kísérletezem és próbálkozom, de azt gondolom, hogy még nagyon az elején vagyok ennek az útnak…

A közönségnek már a puszta jelenléte, ottléte is egy nagyon erős tényező a színházban. A színház per definitionem a találkozásra épül – és ebben, szerintem, nem is nagyon lehet változás.

  • Van bármiféle tudatosság abban, hogy az eddigi rendezéseid között a monodrámák vannak túlsúlyban?
  • Részben így alakult: az első monodráma úgy született, hogy egyik volt tanítványom, Illési Éva megkeresett, hogy szeretne foglalkozni a hajléktalan Leé József verseivel. Persze nagyon szeretem a monodrámákat, szeretem, amikor a színész egyes szám első személyben van ott kint a színpadon. A Dajkamesének is lesznek pici, monodramatikus szakaszai. Talán az lehet ezeknek a “választásaimnak” az oka, hogy amikor monodrámát nézek, akkor ugyanazt a találkozást keresem… Közvetlenül megszólítva érzem magam, azt érzem, hogy nekem mesélnek – ezért szeretem használni ezt az eszközt.
  • …talán nincs is, nem is lehet olyan jól működő előadás, legyen az akár harmincszereplős, amelyiket olykor ne szakítana meg egy-egy “monodráma”, nem?
  • Nem véletlenül van tele a reneszánsz óta szinte minden dráma monológokkal is. A monológ és a monodráma olyan intimitást képesek teremteni, ami tovább tudja erősíteni a nézőtér és a színpad kapcsolatát.

Csatádi Gábor

©Keravin Deraton