2019.október 28. 21:38

…mert e kettő sem egymást kizáró, sem nem egymással harcban álló minőség. Akkor sem, ha ezt „illik” gondolni. Ha van e két minőség között egyáltalán bármiféle párviadal, akkor az csakis mi bennünk dúl, bennünk, akik elvesztettük és folyamatosan elveszítjük a belső tájékozódásunkat. Weöres Sándor Holdbeli csónakosát Hoffer Károly rendezte felnőtt-gyerek álomvalósággá a Budapest Bábszínházban, hogy evezni, élni tudjon gyerek-felnőtt énünk, hogy megragadjuk újra és újra életünk evezőit, és arra haladjunk, amerre haladnunk kell, és ne arra, amerre az ábrándozásaink utat nem mutató útvesztői tájolnának minket. Egy rendezés, melyben a hús-vér „valóság” és az álmaink, vágyaink egészen biztosan, költői kézzelfoghatóságukban élni, vágyni, álmodni tanítanak, miközben evezünk, hisz eveznünk „kell”.
Mozgalmas utazás ez a Weöres-darab, ahol nem csak a lakott világot, hanem a belső világunkat is bebarangoljuk: mese és filozófia, emberi gyarlóságaink és vágyaink szaladnak egymásnak – minden mese és valóság is egyben itt, ahol a látvány (Hoffer Károly) a maga ízléses, színeiben mégis élénken életteli világával, finom költőiségével vallja: ahogy bent, úgy kint, ahogy fent, úgy lent, Hermész Triszmegisztos után szabadon.

©Éder Vera

Pedig itt első rátekintésre minden és mindenki hús-vér kézzelfoghatóságában van jelen, a maga „vásári” forgatagában: Tatai Zsolt Vitéz Lászlójának prológusa egyből az arcainkra megannyi, véget érni nem akaró, görbe vonalakat rajzol- nevettetve tanít önértékelésről, bátorságról, józan, életre való merészségről, hogy aztán hipp-hopp, észrevétlen máris a Weöres Sándor-i mese kellős közepén találjuk magunkat. Ott, ahol Hannus Zoltán barátságosan simogató Jégapója, mint a magyarok királya – ilyen királytól, államelnöktől menten boldogabban, öntudatosabb felelőséggel élnénk – kérőt keressen köztünk és az egész lakott földön lányának, Pávaszem magyar királykisasszonynak (PájerAlma Virág). Pájer Alma Virág Pávaszeme bizalmas békességgel, nyitottsággal várja a kérőit, még akkor is, ha már titkon időtlen lelke a Holdbéli csónakos (Sean Peres m.v.) után áhítozik szerelmesen. E szerelem lehet, hogy csupán „plátói”, ám annál bizonyosabb létező valóság.

Hoffer Károlynál minden mindennel egyidejű, egyenrangú: szétbonthatatlan egység, ahol a vágyak és a földi hatalmak – a kérőként érkező Idomeus krétai király (Ács Norbert), Memnon szerecsen fejedelem (Teszárek Csaba), Dumuzi sumir főpap (Beratin Gábor) és Huang-ti kínai császár (Kemény István) – egymást meg nem előző, felül nem író létezők. Egyetlen rangsor dönt létről, nem létről: az, hogy a jóság, szívesség, segítőkészség, avagy a kapzsiság, hatalomvágy vagy a despotizmus uralja-e életünket, cselekedeteinket. A weörösi univerzalizmus a Bábszínház nagyszínpadán – a világot igazgató jó, avagy rossz – kendőzetlen, egyszerűségében is átvitt értelmű teret nyer, hogy aztán a gyermekien felnőtt és felnőttségében is gyermeki lelkekben, értékítéletekben mindez elfoglalhassa a maga megérdemelt fő helyét.

Az előbb említett négy kérő egyike sem lesz alkalmas férjül Pávaszemnek, hisz Medvefia (Barna Zsombor) mindent látó, a Sólyomárustól (Pallai Mara) vett sólyma minden rejtett gondolatát megmutatja ezeknek a „kérőknek”. A világ nem addig tart, ameddig látszik, avagy a láthatót a láthatatlan világ – mely sólyommal, szívvel, nyitott tisztasággal mindennél élesebben látható – irányítja, és ez nem világnézet vagy hit kérdése csupán, hanem a létezés törvénye egy Weöres Sándor-i mesejáték által elmesélve.

©Éder Vera

Menekülnie kell Pávaszemnek – ám aki menekül, az utazik. Az utazásnál pedig alig ha kell jobb tanítómester. Az utazás itt maga a mese életteli valósága, az, amelynél sem kalandosabbat, sem viccesebbet, sem pedig tanulságosabbat, élni tanítóbbat nehezen találhatnánk magunknak. Mindezt a Hoffer Károly által dirigált előadás oly észrevétlenül, mégis kérlelhetetlen, a gügyögősséget univerzumnyi távolságba helyező módon meséli, hogy a tudatalattink ösztönösen, első hallásra megérti, hogy aztán ez a tudatalattink taníthassa az agyon dresszírozott, „szalonképessé” szocializált tudatos énünket – ez a mese mindig eleven, semmi mással nem helyettesíthető szükségszerűsége.
Az úton, a kalandokban mindig van segítség: a magyar vásári komédiázás három „fenegyereke”: Vitéz László, Bolond Istók (Szolár Tibor) és Paprika Jancsi (Pethő Gergő) és persze a Pávaszemhez szerelmes szelídséggel és tántoríthatatlan gyengédséggel társul szegődő Barna Zsombor Medvefia.

A szerelmes barátság és a parázslóan izzó szívbéli elragadtatás, mint amikor a mennyet találjuk meg a földön, olyan ez a Medvefia – a szerelmet megértjük, megéljük általa. Mint ahogy a barátságot is a három vásári csibészen keresztül tapasztaljuk meg: a humor, az élni akarás és a felboríthatatlan jókedv nem csak a megvilágosodottak jutalma, hanem az életben maradásnak és a célba jutásnak az alap készlete, olyan, amely nélkül nem érdemes reggel kikelnünk az ágyainkból sem.

©Éder Vera

És mi a Holdbeli csónakos vége, a boldog befejezése? Menj el, nézd meg: a rendezés igazi megkoronázása, melytől aztán nemhogy semmi sem lesz lavórokért kiáltó csöpögősség. Ahogy nem lesz didaktikussá sem,  hanem megérteni belőle és általa a világ, az életünk – annak a leghétköznapibb életünknek is – egészét. Azt az egészet, melyben az álom és a valóság ikertestvérek – fejüknél, lábuknál és legfőképp a szívüknél egybe-és összenőve.
(2019. október 13.)

Csatádi Gábor