…csak a rozsda le ne kopjon… Pótszékfoglaló

2019. október 15. 19:50

…mert a rozsda legalább egyben tart, patinát kölcsönöz. Egy réteg, ami “megvéd”, ha már mást nem tud. Ez a fajta rozsdásság egyszerre báj és idejétmúltság, amin egy időben sírsz és nevetsz is. Valló Péter Spiró György ’97-ben írt Honderűjét rendezte meg huszonkét év után ismét, most a Pesti Színházban, amin nevetve sírunk és sírva nevetünk. Mert a régi vágású divatjamúltság észrevétlenül és kíméletlenül tükröt tart a mi jó magyar mostani és múlt századi honunknak.
Mert az a kor, Magyarország 90-es évei szintén a kíméletlen “kegyetlenségükről” híresültek el. Arról a fajtáról, amely nem késsel, önvédelmi fegyverrel bántott, kínzott és ölt, hanem kíméletlen szervilizmusával, normálisnak vélt vadkapitalizmusával tarolt, mint elszabadult hajóágyú. Mert senki sem szólt ellene, hagyta, a nyerészkedésből össznemzeti sportot űzve. E miliőben úgy álltak a belvárosi polgári lakások a zongoráikkal, a mennyezetig érő könyvespolcaikkal, egy letűnt polgári kor eszményét őrző, itt maradt csillárjaival (díszlet: Szlávik István), mint végvári hősök. Ahogy Börcsök Enikő Annamarija is a háború előtti, Feneketlen-tó partján álló Szent Imre gimnazistájaként, a belső, hajszálegyenes tartással élő, viselő többszörös özvegye is ácsorog, járkál nagy belmagasságú, jobb napokat látott lakásának nappalijában.

©Dömölky Dániel

Annamarijából sugárzik a mindennel könnyűszerrel dacolni kész tartás, elegancia, olyan, melyet sem idő, sem úri hóbortok nem kezdhetnek ki. Nem, mert belülről kikezdhetetlen, még akkor is, ha esetleg eljárt fölötte (?) a rendszerváltás sehonnan sehová tartó forgataga. Börcsök Enikő karba font kezekkel áll és minket néz. Minket, ezt a megborult társadalmat – kiknek reprezentánsai most a Pesti Színházban ülünk, és őt figyeljük – eleven, belső elevenségtől izzó szoborként. Figyelmeztet, emlékezetben tart és gyengéd határozottsággal, méltatlankodás nélkül is korhol – elég játékát nézni, és mindent érteni vélünk, jó esetben szégyenkezünk is, mert van, lehet is miért.

Van is itt miért, mert a világot és vele együtt az emberi létezést is kisöprő, nyegle, a pökhendi magabiztosságot ki- és belélegző végrehajtói létezés pirongattató, ahogy Orosz Ákos Vancsurája összeírni érkezett Annamari ingóságait, a ki nem fizetett közüzemi számlák ellentételezéseként. Orosz Ákos “újgenerációs” kihaénnem, a komplexusait lehengerlőségnek mutató, a nagyarcúsággal palástolni akaró hatóságként, kezében jegyzetfüzetével körbejár, és ócsárol mindent, elhitetve mindeközben, hogy ő csak a tisztelt ügyfél „javát” akarja. Ösztönös természetességgel szólogat be, mintha együtt őrizte volna a libákat Annamarival. Vancsurája mindaz egyszerre, ami a rendszerváltás után Magyarországra a forgószél erejével berobbant – magunkra ismerünk, és nevetve szégyenkezünk miatta és magunk miatt is – hisz, ha akarjuk, ha nem, ő mi magunk is vagyunk.
Valló Péter – ahogy a darabot ’97-ben megíró Spiró György is – egy letűnt kor egykori gimnazistáit hozza közénk, és azt az anakronisztikusságot, amely nem kibékítésért, csak megértésért, méltánylásért “eseng”. Ez a komédia az ő olvasatában szándékolatlanul is e huszonkét évvel a játékszínbéli első, szintén általa való megrendezése után most kétszeres görbe tükörré lett és lesz. Ám nem azért, mert a direkt rendezői instruálás így akarta, hanem mert mi, magyarok azóta önmagunk lerontott, tévesen, falsul másolt rég- és közelmúltjait másoljuk le újra és újra. A fél- vagy egész feudális habitusunkat vegyítve, stílustalan bugrissággal, populista módon, politikai megújulásként kiszúrva vele magunk és egymás szemét.

©Dömölky Dániel

Már persze, ha lehet, lehetne. Ám itt van a három öregúr: a gyerekorvos Fridhof (Lukács Sándor), Pukánszky (Kern András) és Zoltánffy (Marton András), Annamari egykori és vég nélküli udvarlói, akik épp betoppannak ebbe az Annamari és Vancsura közti egyenlőtlensége ellenére is eldönthető, a bútorok, könyvek, zongora eszmei és valós értékével csatázgató fájdalmasan szép és eszméltetően röhejes húzd meg-erezd meg értelmetlenségbe.

Marton András Zoltánffy-ja mint életre, halálra elszánt kakas kezd vitába, kioktató leiskolázásba Vancsurával. Értelmetlenül is értelmes, és nem csupán azért, mert remekbe szabott helyzet- és jellemkomikumra ad alkalmat, hanem azért is, mert akaratlanul is dramatizálódik általa magyar jelenünk, közel- és régmúltunk. Könnyeket nevetünk, kik serdülő és felnőtt fejjel éltük meg a 90-es évek már nincs és még nincsét, de könnyeket nevet a most húsz vagy harminc éves őket néző is, hisz történelemlecke ez fiúknak, ha akarjuk, ha nem – tanulunk is, mert “taníttatva” vagyunk.

Párbajozni jöttek Annamarihoz Zoltánffy és Pukánszky. Párbajozni az egy nappal korábbi, Annamarit ért vagy csak annak vélt sérelem miatt. Kern András Pukánszkyja annyira komolyan veszi ezt a kard-ki-kardot, hogy képes két rozsdás kardot ellopva beszerezni őket ehhez a lovagi elégtételhez. A komédiából drámát, a drámából komédiát csinál a szándékosan túlkarikírozott, ám mégis mesteri arányérzékkel közénk hozott játékával. Öntudatlanul is Valló Péter rendezését “továbbmélyítő rendezés” e játék – az elmúlt huszonkét évünk múltba menekülő lehetetlensége. A menekülés lehetetlensége: az értékes megőrzendő múltunkból nem az emberi rendíthetetlen tartást, stílust emeltük díszletként újra e mai jelenünkbe, hanem a kardcsörgetően magyarkodó giccset, az önmagunk előtt dicsőnek hazudott nemzeti múltunkat, azt, ami még giccsnek is szánni való.

Ölre, kardra mennek, Vancsura kapkodja a fejét, rendőrért telefonálna mobiljával, de helyette megkötöztetik a másik négy által a jó tíz méteres telefonzsinórral – a kor tartása ez a zsinór: több, stabilabb, tartósabb van benne, mint bármi másban, ami a rendszerváltásunk utáni „mobil”. Lukács Sándor Fridhofja bölcs, humorban mélyen gázoló, kikezdhetetlen nyugalommal, mint párbajsegéd vezényli le ezt az öt résztvevős bárbajt. Ezt, amiben benne van minden anakronisztikus, idejétmúltan is értékes és kidobásra méltó – és az attól, azoktól megválni mégsem tudó, akaró, magyar jelenünk, amely egyszerre múltunk és jövőnk is egyben, sajnos.

És mi lesz a behajtásra váró közüzemi hátralékkal? Sem pénzért, sem adóhatósági végrehajtással való fenyegetőzésért sem lövöm, szúrom le a slusszpoént. Nem, nem és nem. Azért nem, mert nem is az a lényeg e rendezésben. Azt sem hiszem, hogy a régi kor emberi tartásának megvesztegethetetlen stílusa, hanem sokkal inkább a humorba oltott, kíméletlen tükörtartás. Amely tükörben csak akkor tudunk és akkor érdemes belenéznünk, ha tudunk, akarunk nevetni magyar önmagunkon azért, hogy e nevetésben a legtöbbet tanulhassuk is ugyanezen önmagunkról. Egyebekért el se menjünk, hisz akkor a kard rozsdáját, ahogy a magunk rozsdáit sem fogjuk észre venni.
(2019. szeptember 22.)