Emlékeink valósága

 2019. október 25. 08:13

...képes dacolni minden dokumentálhatóan megtörténttel? Lehet-e, kell-e hinni bennük akkor is, ha a „valóságnak” kikiáltott „tények” mást és máshogyan mondanak el ugyanarról? Egy Simone Weil-esszécím jut eszembe hirtelen: Ami személyes, és ami szent. Második világháborús kamasznaplókból írt darabot Szentenczki Zita és Enyedi Éva Kedves én! címmel, amit Szentenczki Zita rendezett meg a KV Társulat számára a KuglerArt Szalon Galériában – a naplók élő énjei köztünk ülnek, járnak, beszélnek, oly életes, természetes szuggesztivitással, hogy az ismeretlen kamaszok majd’ nyolcvan évvel ezelőtti bejegyzései eleven szereplőkké lesznek. Úgy érezzük, kezdenünk kell velük valamit velük, mint ahogy kezdeni kell valamit saját és kollektív emlékeinkkel, múltunkkal is, már csak azért is, hogy mi, mostani élők legalább annyira eleven, önmagukra reflektálók legyünk, mint maguk e naplórészletek.
A polgári lakásból lett – és egyébként jelen pillanatban még továbbra is lakásként is működő – KuglerArt nappalijának közepén ülünk, és körbevesznek, körbejárnak a KV Társulat tagjai, behúzódva egy fotelba, ablakmélyedésbe, a kályha melletti sarokba. Személytelen személyesség ez, a legmélyebb, a legelemibb, a legkézenfekvőbb. Személytelenül személyes, mert a színész most nem az előttünk, a velünk szemközt álló, játszó művész, sokkal inkább a hetven, nyolcvan évvel ezelőtti ruháikba bújt kamaszok, akik mesélnek. Személytelenül személyes, mert ez a mesélés egyszerre szól nekünk, szól maguknak, egymásnak, mindenkinek és senkinek.

Szentenczki Zita rendez minket is, minket, akik hallgatjuk a felnőtt kamaszokat, mert nemcsak a szereplőket, hanem önmagunk belső hangját is hallanunk kell – így lesz a napló egyes szám első személye a mi egyes szám első személyű hangunkká is. Figyeljük Terhes Sándor Sanyiját, amint az első szexuális vágyait, ábrándjait meséli, és egészen belebódulunk ebbe a túlfűtöttségbe, ami a tiszta, birtoklási ösztöntől mentes erotikát lopja be közénk – ábrándosan sokat sejtető. Ábrándosan sokat sejtető, és ebben a sejtetésben hátborzongtatóan talányos az ő kihallgatótiszt Szávája – beleborzongunk, de nem a félelembe, hanem a szembesülésbe: belőlünk is válhat a másikat tárgynak, lesemmizhetőnek gondoló kihallgató.

Száger Zsuzsa Szenes Hannája épp a háború kellős közepén lesz szerelmes – és ez nem groteszk pikírtsége, hanem a legemberibb realitása a köznapi normalitásnak, második világháború ide vagy oda. Szenes Hannája csupa reménykedő nyitottság: az élet él, és élni akar,/ nem azért adott annyi szépet, hogy átvádoljanak rajta véres feneségek. „Naiv nyitottsága” életerő, amely mindennek az újragondolására késztet szüntelenül.

Pont, mint Urbanovits Kriszta tágra nyílt szemű falusi leányzója, aki beszél, beszél és beszél, szövi, fűzi a mondanivalóját, mintha tudtán kívül folyamatosan gyakorolna: az íráshoz és az élethez, az élni akaráshoz is nyitottság és belső fegyelmezettség, megszállottság kell – mert pont, hogy ezek nélkül lesz, válik minden hiteltelenné.

Molnár Márton keresztény fiúja Kovács Domonkos játékában az izgatottaknak a valamihez, valakihez tartozása pulzál. A rádióból mindent elhiszek, el akarok hinni, zsidót akarok bántalmazni izgalma sivít. Ám ahogy Szegő Hanna, úgy Molnár Márton figurája sem veszedelmes vagy ijesztő, mert benne a megélni, az átélni akarás egyetlenszerűségének élni akarása munkál, amelyet látva megszűnnek az előre legyártott ítéleteink: mert háború ide jobbról vagy balról: az emlékeink átélt valósága teret hódít, és ezekből a teret hódító emlékeinkből születhet meg a kétszerkettő realitásának hitelessége.

Pont úgy, ahogy Barna Lilla kikeresztelkedett Bartos Vilmája sem a végzetét meséli a  lágerben, hanem a leghétköznapibbat, aminek érvényességét a háború – pont mesélésének átélt hitelessége miatt – csak tovább erősíti.
Hallgatsz, figyelsz és egy élethosszig tartóan megérted: a múltunk, a jelenünk és a jövőnk is a mi megannyi Kedves énünkön áll vagy bukik. Szentenczki Zita rendezése megvesztegethetetlenül tudja, mondja, érezteti: a saját énünk átélt emlékei – azoknak minden másnál hitelesebb valósága az igazi, összekovácsoló ereje okán – mentik meg múltunkat ténylegesen, hogy képesek legyünk feldolgozni azt.
(2019. október 3.)

Csatádi Gábor

r