2019. október 30. 22:27

November elsején és másodikán láthatjuk a Trafóban Milo Rau Five Easy Pieces c. előadását. Az előadást még egy angliai vendégszerelésen megtekintő Upor László dramaturggal, egyetemi tanárral beszélgettünk tabukról, az előadás nem mindennapi hatásáról, az eljátszott borzalmak üdítő jellegéről, a konvenciók átlépéséről, az Angyalok Amerikában-fordításának november elei, Ódry Színpadbéli bemutatójáról, a színház- és a szövegértés kapcsolatáról, az ingerküszöb kijjebb tolódásáról és a tabuk étlépésének szükségszerű, ám nem mindánáron való céljáról…

  • Szerinted mit és mennyit lehet egy gyilkosságból a színpadon megmutatni?
  • Erre a színháztörténet elmúlt kétezerhatszáz éve elég sokféle választ adott.  Az egyik azt mutatja, hogy szinte mindent meg lehet és mindent meg szabad mutatni, a másik ugyanolyan érvényesen azt, hogy szinte semmit nem lehet és nem szabad. És persze rengeteg példa van arra is, hogy így vagy amúgy biztosan nem szabad. Általános szabályt nem tudunk alkotni, ez egészen nyilvánvaló. Esetről esetre, színházi eseményről színházi eseményre változik. A művészi hozzáálláson, a művészi érzékenységen és nagyon nem utolsósorban a művészi ízlésen múlik minden. 

Egy teljességgel feldolgozhatatlannak vélt brutális esemény, eseménysor felidézése közben azt látjuk, hogy a résztvevő gyerekek élvezik, amit csinálnak. És ez nem morbid, nem meggyalázása az áldozatoknak, az áldozatok emlékének. Feldolgoznak játékos formában egy kegyetlen, nehezen emészthető történetet. Miközben arról is szól az egész, hogy miként manipuláljuk a játszókat.

  • Az ingerküszöbök kijjebb tolódása e téren hathat-e sürgetésképp a színházra, hogy többet, töményebben, „véresebben” mutasson?
  • Talán van, lehet ilyen „követelmény”, de inkább úgy mondanám, hogy a lehetőségek tágulnak. A művészetnek nem „mellékhatása”, hanem a lényegéhez tartozik, hogy újabb és újabb határsértéseket követ el, a határokat egyre kijjebb tolja. Semmiképp nem elvárás, hogy a művészet utánamenjen az általános ingerküszöb-eltolódásnak, de egyrészt nagy erre a csábítás, másrészt a művészet történetében minduntalan hatalmas jelentősége volt annak, hogy a művészet az ingerküszöböt, a határokat, a tabukat megtámadta, önmagára-nem-érvényesnek deklarálta a működése által. Ez hol fölöslegesen erőszakos-erőszakolt, hol magától értetődő, hol meg hatalmas társadalmi jelentőségű. A pillanatban nyakig elmerülve nem mindig tudjuk, hogy ez a gesztus hasznos, haszontalan, fölösleges, kontraproduktív vagy épp káros – nyilván mindez egyszerre. Ezért mondom, hogy a művész (és ugyanígy: a tudós) személyes erkölcsi érzéke, felelősségtudata és főként a nagyon is személyes ízlése döntő. Ízlése és érzékenysége. Hogy tisztában vagyok-e azzal, mire használható (fel), amit csinálok. Ha nemcsak a konkrét művet nézem, hanem a kontextusát is, akkor meg tudom érezni, meg tudom ítélni, vajon fölhasználható lesz-e az alkotásom valami olyasmire is, amit én nagyon nem szeretnék. Szerintem itt a határ. Nem ott, hogy megértik-e a szándékaimat vagy elérem-e azt a hatást, amit szeretnék, hanem ott, hogy biztosan nem érhet-e el olyan hatást, amit semmiképp nem szeretnék.
  •    Ha már a hatást, hatni tudást említetted: rád ez az előadás, a Five Easy Pieces?
  • Nekem az utóbbi évek egyik legcsodálatosabb színházi, illetve kulturális élménye volt. A (leendő) nézők mind tudják: rendkívül kényes témáról van szó. Gyerekekkel játszatnak el részleteket egy egészen különlegesen brutális eseménysorozatból. Ez nagyon súlyos erkölcsi és esztétikai kérdéseket fölvet. Mégis: üdítő, megtisztító színházi estét éltem végig, amikor tavaly áprilisban az előadás londoni vendégjátékát láthattam.
©Szokodi Bea
  • Szép, ahogy mondtad: „üdítő” – holott egy gyermekekkel eljátszatott gyilkossági történet kapcsán elsőre szokatlan egy ilyen jelzőt hallani…
  • Remélem, más néző is annak fogja tartani… Egy teljességgel feldolgozhatatlannak vélt brutális esemény, eseménysor felidézése közben azt látjuk, hogy a résztvevő gyerekek élvezik, amit csinálnak. És ez nem morbid, nem meggyalázása az áldozatoknak, az áldozatok emlékének. Feldolgoznak játékos formában egy kegyetlen, nehezen emészthető történetet. Miközben arról is szól az egész, hogy miként manipuláljuk a játszókat. A színpadon a gyerekekkel fellépő felnőtt a mi szemünk előtt veszi rá őket erre a játékra, ha úgy tetszik, manipulálja őket. Videokamerával, kivetítővel bizonyos elemeket kiemel, kinagyít abból, amit csinálnak. Újra megéljük azt a valaha volt rémséget – egy férfi kisgyerekeket tartott fogva, molesztált, sőt közülük néhányat meg is ölt –, és közben figyeljük a gyerekeket, akik ezt előadják. Láthatóan minden mozzanattal tisztában vannak; tökéletesen értik az eseménysort, amit eljátsszanak, és pontosan tudják, hogy milyen érzéseket, lelkiállapotokat kell önmagukban felidézni, összerakni, megmutatni, felmutatni. Csodálatos pillanatai voltak a produkciónak, csodálatosan mozogtak át a saját, civil – pontosabban félcivil – létezésükből a játékéba, és vissza. (Én tavaly más szereplőkkel láttam az előadást, ők mostanra egész egyszerűen kiöregedtek.) Láthatóan nagyon komolyan veszik a szerepüket, a színpadi játékot, de semmi sem rájuk erőltetett. A svájci Milo Rau radikális színházi gondolkodó, mindig nagyon kényes témákba mászik bele. Ezt a produkciót egy belga ifjúsági színházzal együtt hozta létre, akik tudtommal egy „biankó csekkel” hívták meg erre a munkára. Belgiumban (ahogy például Hollandiában is) sokkal felnőttebbként kezelik ezt a korosztályt – az ifjú színházcsinálókat és színháznézőket –, mint mondjuk felénk, ezért a gyakran „tabusított” témák (szerelem, halál, társadalmi kitaszítottság, és a többi) is természetesen dolgozhatók föl. A belga partner el is fogadta a tervet, elkészítették az előadást. Ugyanakkor a konzervatívabb, protestáns szellemiségű Angliában, ahol sokkal óvatosabban nyúlnak bizonyos témákhoz – és ahol én egy vendégjátékon láttam a darabot – a közönségtalálkozón az első nézői kérdés így szólt: „Hogy tudták ezt az egészet a gyerekek szüleivel elintézni?” Amire a produkció felnőtt szereplője – aki afféle trénere is a gyerekcsapatnak –, levegővétel nélkül válaszolt: „Megbeszéltük velük, ilyen egyszerű!”
  • A tabuk döntögetésében, e döntögetés kiaknázásában a színház, akár itt, Európában, mennyire jár elől?
  • Semennyire. Nem hiszem, hogy volna ilyen verseny. A tabuk döntögetése cél nem lehet! Az ember, amikor nekikezd valaminek, a végét nem nagyon látja – talán a célját sem pontosan –, de valamilyen világos szándéka biztosan van. És ha a szándék és a beteljesítés közé valamiféle tabuk ékelődnek, akkor ezeket a tabukat érdemes elsöpörni az útból. Nem arról van szó, hogy kipécézek magamnak egy tabut, amit aztán ledönthetek. Nem azt keresem, miről nem beszéltek még, hogy én legyek az első, aki a témát kiteszi az asztalra. Ez – ha talán nem is szimpla hatásvadászat – mindenképp olyan célszerűségi alapon létrejövő esemény, ami nem áll közel hozzám. Ha valamiről beszélni szeretnék – valakikhez szólni szeretnék, valakikről szeretnék megfogalmazni valamit –, és azt látom, hogy ennek útjában áll egy olyan konvenció, aminek egyébként nem kell feltétlenül fennmaradnia, akkor viszont igenis érdemes azt mondanom: ezt a konvenciót iktassuk inkább ki. Vagy úgy általában, vagy az adott alkotó folyamatból.

Nem érzem, hogy lenne bármiféle általános, nagy tendencia vagy cél, amihez ezt mérni lehetne. Van, aki jól közlekedik ebben a konvenció-labirintusban, más meg láthatóan visszapattan a falakról, vagy épp úgy halad előre, mint egy tank… 

  • Konvenció, tabu, érinthetetlenség: Tony Kushner Angyalok Amerikában c. darabjának általad készített fordítását most mutatják be az Ódry Szinpadon november elején – mennyire számított a megírásakor ez egy konvenciókkal szembeforduló szövegnek?
  • Az biztos, hogy a fősodorba tartozó drámáknál sokkal politikusabb volt – a szó minden létező értelmében. Az is biztos, hogy túllépett bizonyos hagyományokon: óvatoskodás nélkül, kendőzetlenül – sőt, nyersen – érintett olyan magánéleti, kisközösségi, társadalmi és globális kérdéseket, amelyeket színpadon nem nagyon szoktunk alaposabban megtárgyalni. És abban az értelemben is szokatlan volt, hogy a darabban megjelenő ilyen-olyan-amolyan kisebbségeket erős (ön)kritikával, romantikus felhangok nélkül ábrázolta. Kushner egyébként jó társaságba került: a komolyabb amerikai szerzők legtöbb műve erősen idézőjelbe teszi – vagy épp megkérdőjelezi – a nagy amerikai álmot. Kushner nem kerget és nem kínál álmokat: az Angyalok lényege inkább az ébredés, sőt egyenesen az ébresztő.
©Szokodi Bea
  • Hogyan hat ránk, szembesülünk így olvasva, látva egy olyan szubkultúra, mellyel egyébként nem szeretnénk foglalkozni, akárcsak azért, mert komfort zónánkat zavaró?
  • Kinek a szembesüléséről, kinek a szubkultúrájáról és kinek a komfortzónájáról beszélünk? Ha a kérdés arra vonatkozik, hogy a darab szereplői többségükben New York-i meleg férfiak (akik közül többen halálosan betegek), ámde nem mindenki él abban a városban, és akadnak a nézők, olvasók között heteroszexuálisok is – és vajon rájuk hogyan hat a darab –, akkor erre egyszerű a válasz. Kevés dán királyfi akad Balassagyarmaton vagy a pesti hetedik kerületben, ahogyan olyan görög király is, aki megölte az apját, majd az anyját vette feleségül, mégis elég szívesen nézzük szenvedésüket, szenvedélyüket a színpadon. De persze nem akarom a naivat játszani, értem, mire gondolsz. Akit zavarba ejt a melegek másfajta világa, akit zavar a politikai játszmák zárt köre, az amerikai feketék, a mormonok vagy a zsidók gőgje és/vagy kisebbrendűségi érzése, az feszenghet. De talán őt is lenyűgözik az összefonódó különös sorsok, őt is magával viszi a darab szelleme. Agyas és szellemes darab, de érzelmes is: okosító és sokszor megrázó. Én huszonöt év után sem tudom megunni.  (Azért azt fontos tudni, hogy a Színművészetin igazi vizsgaelőadás készül. Ez azt jelenti, hogy várhatóan rettentő izgalmas színház lesz, de semmiképp nem olyan „nagyszabású”, mint az eredeti – kétszer háromfelvonásnyi – mű.)
  • Azt érzem – lehet, hogy tévesen -: meglehet, hogy a színház, és a színházban való problémafelvetések megértése, a velük való azonosulás talán azért is okoz első körben nehézséget, mert a szövegértési képességünk a színházon kívül is sokat, jelentősen romlott?
  • Szerintem nem tévedsz nagyot.

Nem azt keresem, miről nem beszéltek még, hogy én legyek az első, aki a témát kiteszi az asztalra. Ez – ha talán nem is szimpla hatásvadászat – mindenképp olyan célszerűségi alapon létrejövő esemény, ami nem áll közel hozzám. Ha valamiről beszélni szeretnék – valakikhez szólni szeretnék, valakikről szeretnék megfogalmazni valamit –, és azt látom, hogy ennek útjában áll egy olyan konvenció, aminek egyébként nem kell feltétlenül fennmaradnia, akkor viszont igenis érdemes azt mondanom: ezt a konvenciót iktassuk inkább ki. Vagy úgy általában, vagy az adott alkotó folyamatból.

  •  A konvenciók kiiktatásának terén hol tarthatunk épp?
  • Nem érzem, hogy lenne bármiféle általános, nagy tendencia vagy cél, amihez ezt mérni lehetne. Van, aki jól közlekedik ebben a konvenció-labirintusban, más meg láthatóan visszapattan a falakról, vagy épp úgy halad előre, mint egy tank… 
  • …mégis, ha jól értettelek, elengedhetetlen a konvenciók döntögetése ahhoz, hogy olyan előadások születhessenek, mint ez a Milo Rau rendezte Five Easy Pieces, nem?
  • Elengedhetetlen – vagyis: sokszor elengedhetetlen –, de nem cél! Igen, elengedhetetlen az a fajta elfogulatlanság, ami ahhoz kell, hogy valamit szabadon és jól csinálhassunk, de nem iktatható ki a felelősségérzet és az ízlés (bármilyen nehezen megragadható is ez). A menet közbeni és az utólagos kontrollnak működnie kell: nem járok-e olyan úton, amely a vállalhatónál nagyobb veszélyeket rejt magában. Nem nyitok-e kaput valami olyannak, amit később ezerszer megbánnék.

Csatádi Gábor

©Szokodi Bea