“…nem bánt az, csak megkóstol, megkóstol!”

2019. október 5. 23:00

…nem mintha az kevésbé volna veszélyes, de legalább olyan cirogatósan, életre-halálra veszélyes. Elvégre az életet, a házasságot, a családot nem lehet veszélyek nélkül megúszi, nemde? Edward Albee Nem félünk a farkastól című, 1961-62-ben írt klasszikusát most Székely Kriszta rendezte meg a Miskolci Nemzeti Színház Játékszínében, oly tehetséges, tiszteletet parancsolóan pontos tempóérzékkel, hogy mi is, az egymást véresen komolytalanul ugrató, heccelő játszókkal félni, féldegélni, megszeppenni, megretteni kezdünk, kezdegetünk. De hát miért? – hisz itt csak illuziók jönnek velünk szemközt, csapódva mellünknek, kóstolgatva minket. Igen, ám ezzek az illuziók vérre, piára, józanságra, bódulatra mennek – egyszóval: életre-halálra –, profikhoz illő kegyetlen pajkossággal.
Egyetlen, téglalap alakú, szófával, kényelmes, terpeszkedő fotellal, roskadásig rakott, gördíthető “zsúrasztallal” berendezett, dobogónyi nappalit (díszlet-jelmez: Pallós Nelli) ülünk kétoldalról “körül”. És mi tagadás: jobb is, hogy ülünk, mert ehhez “le kell ülni” – évődés, vérre, lelki nyugalomra menő élcelődés, melyhez nem válogatnak a jelzőkkel, sőt! Ám Szabó-Székely Ármin Hamvai Kornél  Centrál Színház számára, a Puskás Tamás által rendezett Nem félünk a farkastólhoz készétett fordítását jó ízléssel, biztos arányérzékkel még tovább srófolta, tovább, amíg lehet, addig, hogy elérjünk a falig. Azaz: George (Görög László) és Martha (Nádasy Erika) nappaliáig egy vasárnap hajnali party-t levezető, “házi party-ig”, ahol minden játék, és semmi se az, mert minden valós és illúzió – pont mint mindannyiunk élete, színházon innen és túl.

Edward Albee meséli: „Leugrottam egy sörre egy éjjel, és láttam, hogy a mosdóban valaki szappannal ezt írta a tükörre: Who’s afraid of Virgina Woolf? A darab írása közben újra és újra beugrott ez a sor. És persze Virginia Woolf itt a nagy, gonosz farkast jelenti… ki fél a hamis illúziók nélküli élettől? Olyannak tűnt, mint az értelmiségiekre jellemző egyetemi vicc.“ És ez a vicc és ez a félelem szépen, kísérteties fokozatossággal uralkodik el Székely Kriszta rendezésében. Uralkodik el, miközben profi ravaszsággal – hogy észre se veszel mindebből semmit sem – tünteti el a valós, tényleges és az odaképzelt, odahazudott illuzió-hegyomlások közötti falat. Szent, szétszálazhatatlan, visszafejthetetlen lesz az előbbi kettő egyvelege – észrevétlenül.

Rabul ejt, de ez is briliánsan cseles rabul ejtés: a megrendezett előadás elérte, hogy rabul ejtődtünk önnön, illúziókkal több, vastag rétegekben kitapétázott életünktől – hisz foglyaivá lettünk önmagunknak, hogy még jobban nevessünk és hogy ez a nevetés abbahagyhatatlanul fájjon is egyben – pont addig, annyira, amennyire az éppen kell. Pont úgy, olyan tempóban, mint Beethoven hetedik szimfóniájának allegrettója. Zenei betétként – erre kezdenek elsőként táncba – tempójelzésével ütemet diktál, amire bátran, minden bizalmunkkal megtámogatva fel is ülünk.

Mert itt pont ezen a másiknak és saját magunknak való felülésen, felültetődésen áll vagy bukik minden. Nádasy Erika harsány, frivol, mégis egyetlen ölelésért cserébe bármilyen ocsmányságot George-hoz vágni képes Marthája egyszerre alpárian cirógató és bűbájosan mocskos – olyan, amit, akit kapszulázni kell szürkébb, késő őszi napjainkra, hogy gyógyírként szélesre húzódjon a szánk és egekbe szökjön a vérnyomásunk. Házmesterné alapkaraktere – ami rajongani való, ám mégis kissé egysíkú védjegye lett az elmúlt évadok során Nádasy Erikának – hihetetlen gazdag árnyalataira bontatódott, mint hagymahántás idején Székely Kriszta „munkálkodása“ nyomán: a „szeretve el nem visellek”-től a „baszogatva imádlak” hihetetlen mély őszinteségével és őszinteségéig. Avagy egyszerűbben, másképp: ha még nem láttad a Mike Nicholas rendezte ’66-os filmváltozatot, akkor ne siess letölteni, megnézni, újranézni benne Elizabeth Taylor Martha-ját, mert Nádasy Erika Martha-ja utánozhatatlanul eredetibb, unikalitásában őserejű – sajnos ez nem jelzőhalmozás a bekezdés végén, pusztán csak egyszerű tény.

Görög László történelemprofesszor George-ja a lassan hófehérré avanzsáló göndörségével, belefáradó és távolságot tartani akaró szkeptikusságával hol Martha zsákmánya, hol pedig a vadját levadászni akaró „üldözője“ lesz neki. Egy ide – egy oda, szeretlek-gyűlöllek és mégis csak „vicc ez az egész“ teniszmeccsében kiválóan röptézik – oly sok árnyalatot, komplementer színvariánsát tudja megmutatni ennek a szerző által eredetileg George Washingtonról mintázott karakternek, hogy szájtátva nézzük alakításának a közvetlen hitelességből indító erejét.
Hozzájuk, kettejük nappalijába érkezik George egyetemi tanártársa, Nick (Papp Endre) és a fiatal felesége, Honey (Czakó Jullianna). E fiatal házaspár Martha-jék ellentettje, miközben pedig pont azon, vagy még rosszabb fokán iállnak társkapcsolatuknak az őszinteséget, az egymáshoz való, elkötelezett ragaszkodást tekintve. Papp Endre pökhendi nagyarcúságát csak időlegesen palástolni tudó Nickje félénk csődör, szavak szintjén nőfalő, egész miniatűrségig összemenni, önmagát megalázni képes ifjú titán. Amolyan mindent a szemnek, semmit a kéznek típus, akinek jól felálló tehetsége a fel-állásnál többre nem is igen képes.
Ám pont ennyi elég is, hogy Czakó Jullianna egykor gazdag prédikátor papával bíró, szendeszűz, amerikai kisvárosok vallási fundamentalizmusát járókeretként használó Honey-ja mellett virítson, mint tökön a gyűszű. Párosuk a szánalmas röhejesség és az őszinte, mindenre, mindenkire nyitott naivság robbanóelegye – amolyan vak vezet világtalanja, olyan csak párban vehető „árucikkek“, amiből két tucat pont egy pár.

Honey részegedik le szinte egyedül – igazi metamorfózis: a kisvárosi, vallási fundamentalista kéjre, őszinteségre vágyó kirakatbabából valami megszületik, mint tojáshéjt csőrével belülről feltörő, fényre, életre születő csibe – nézzük, nézzük játékát és a hatalmas művészi teljesítményt hiteles karakterbe átváltó munkáját látva mi is lerészegedünk: a csodálat részegei leszünk.

A tűpontosan is leheletfinom, hártyapapírként is csiszolóvászon hatású négyes játéka– Martha, George, Nick és Honey – Székely Kriszta vezényletével úgy és akként hat, mint a szerető barát fülbesúgása. Zseniálisan egyetlenszerű előadás született: a szavaknak, a mondatoknak, a bekezdésnyi méretű monológoknak és a félve vagy épp egyre bátrabban megmutatott pofavágásoknak a mesterien szép, életteli, egyre feszesebb és feszültebb ívet leíró játéka.
Olyanná, melyben elmosódik az illúzió és a valóság határa, ezáltal  hitelesítve az egóink „csatáját“. Azt, amelytől tényleg félni kezdünk, mert kísértetiesen ők mivé és mi őké válunk e játékszínnyi piciségben. Megkóstolás ez, olyan, melyből naponta kellene, mert az ilyen meg- és belekóstolás minden farkasbántástól megvéd.
(2019. október 5., Miskolci Nemzeti Színház)

Csatádi Gábor