2019. október 25. 18:19

…nem erre „fizettünk” be! Hát mire? Hát ez az!! – ez, mert ezt jó lenne tudni. Tudni színházban, családban, politikában és egyáltalán: világméretekben. Különben csak verjük az asztalt, mert azt hisszük, de legalábbis azt reméljük, hogy igazunk van. Vagy mégse? Elfriede Jelinek A király útonját Máté Gábor a Sufniban rendezte szélesen keskeny és keskenyen országútnyi széles, járhatatlan járhatósággá – mert sem a mai populista közhangulataink, sem a színházi látásmódjaink nem fenékig tejfelek. Végre gondolkozni kéne – még akkor is, ha Jelinek értése, megértése és „élvezete” nem kis falat – mert igenis: polgári színházeszményünknek sosem teremjen babér. Azaz: a színház nem a közízlésnek való lefekvésnek a helye. Sosem volt, lesz az – semmikor.
De akkor is: nekünk Király kell, kellene, azt akarunk, akarnánk! Valakit helyettünk, értünk, nekünk, hogy nekünk ne kelljen gondolkodni – mert mi szórakozni akarunk este héttől tízig, és kész. A király meg majd teszi, amit tesz, tenni akar – ja, hogy nem mindig értünk teszi? Hát így jártunk… Mi azért csak szórakozzunk polgári módra, páholyainkban, a vörös, plüss függöny előtt. Elfriede Jelinek is “szórakozott dühének” első felindulásában, levezetéseként, 2016 novemberének hatodik éjszakáján, – látva az amerikai elnökválasztást – nekiveselkedett ennek a szövegfolyamnyi Királyi útnak.

©Szokodi Bea

Mert ahol populizmus van, ott populizmus van, és Máté Gábor, ha már Jelinek tálcán kínálja, le is „csapott rá”. Hogy nem eléggé a magyar viszonyokhoz trenírozott a szöveg? Hogy nem elég magyarosan pesszimista, mindenről lemondó – csak a vége? Azt hiszem, majd egy hétnyi rajta való pipázva gondolkozás után: a hiba a mi készülékünkben van. Mi kérünk elnézést.
Itt olyat, elnézést, úgyse kér, nem szokott kérni senki. Nincs rá igény és nincs is hagyománya. Helyette viszont van Muppet show-s hahota, főhelyen egy kék dobozos tévével, revű függönnyel, és szemet, lelket vidító színes, mesterien ízléses, tehetséggel eltalált színekkel, kiegészítőkkel, ruhákkal (látvány: Katics Veronika, Simon Ferenc István).

Nekünk király kell, kék öltönyös, mustársárga, félrefésült Elek FerencTrump – „láttam a boldogságot, másfél mázsa” – autentikus, kihaénnem pöffeszkedés, finoman fűszerezett, hangsúlyosságnak szánt affektálással. Elek Ferenc az üresfejű megmondóság, a szavait szomjoltásnak szánt megtestesülés maga. Olyan természetes Trump, hogy az már nem is Trump maga, hanem az egyetemes hordószónoklata annak, ami bennünk, belőlünk kígyózik a fejeink fölé – királlyá téve magát a mi asszisztálásunk közepette. Elek Ferenc mi vagyunk – pont oly ráérős nagyarcúsággal, pökhendi arroganciával kezel le minket, megkajáltatva velünk azt, amit hallani akarunk, mint ahogy mi lekezeljük a Ferenciek tere aluljárójába vezető lépcsősor tetején ülő hajléktalant – így megy ez.

©Szokodi Bea

Így, ebben a Muppet shownyi országban, világban Máté Gábor rendezése még csavar is egyet pluszba: fekete napszemüvegben sorjáznak elénk a Show szereplői: a Vak Látnok (Csoma Judit), a Vak Szókimondó (Kiss Eszter) a Vak Ellenzéki (Pelsőczy Réka) és a Vak Elkötelezett (Pálmai Anna). Vak vezet itt világtalant- azaz dehogy is: Elvakultat! Mert itt ez az igazi, vérre, életre, létezésre menő Muppet show: az elvakultság és az elvakulatlan józanság, józanságra törekvés mozgatja egymásnask feszülve ezt a világot, amelynek nyolcvan percnyire a Sufni is része lett, lehet.

Ahol Pálmai Anna Vak Elkötelezettje pomponlányokat és playboy nyuszikat magamögé utasítóan hajbókól a Királynak, feslettsége oly elegánsan trendi, természetes, hogy zavarba hoz: én miért nem tudom így hajbókolva önmagamat és a felkent Királyunkat kielégíteni? – bárhogyan és mindenhogyan. Az ő hangja a mi hangunk, a felerősített, kihangosított tudatalattink hangja, az, amely mint feslett örömlány megjátszva magát szégyenlősen, ám mégis az első adandó alkalommal felszabadult önfeledtséggel rakja szét a lábait.

Kiss Eszter Vak Szókimondójának be sem áll a kacsalesője, mégsem érzed soknak, inkább oly csipetnyi esszenciának, aki a minőségével és csak után a mennyiségével hat, tudva, hogy egy kevés kovász az egész tésztát megkeleszti.
Napsárga nadrágkosztümben mondja, darálja hol elnyújtott, hol pedig szándékoltan erőltetett artikulációval Pelsőczy Réka Vak Ellenzékije azt, amit mondania kell, amit mondania enged magának, hisz a belefásulás, a megcsömörlés fáradtsága a legnagyobb cenzora, és eme cenzor ott bujkál benne, benned szüntelen – nem kell hozzá sem Orbán, se Trump, de még egy hajítófát sem érő Király sem.

©Szokodi Bea

Mert a szellemi elevenség, az önálló, szünni nem akaró gondolkozás – egyénileg, magunkban, avagy hangosan közösségileg a legnagyobb ellenségünk – „elkötelezetteknek” és „ellenzékieknek” egyaránt. Mert itt nem a Halasi Zoltán fordította és Török Tamara által tovább alakított Elfriede Jelinek-szöveg jelent kihívást – kár lenne erre fogva hazudni magunknak. És talán nem is a nálunk igazán eddig még meg nem honosodott Muppet-stílus,nem, mert hát az önhazugság is elvakulás, az az orbitális fajta. Mi azt szeretjük, ha azt és úgy kapunk, amire „vágyunk”: ha nem direkt hatalomparódiát adnak Trump-papírba becsomagolva, akkor fintorgunk, plafont, órát, cipőorrot nézünk. Ej, ej, kár érte…Kár, mert nem csak a pesszimista Pelsőczy Réka Vak Ellenzékije fátumnak ható záró mondataival érdemes azonosulni – még akkor sem, ha jó magyar mentalitásunkat alapnak tekintve, nekünk ez megy ugye a legkönnyebben – van itt, ott még más is, tessék keresni – hidd: több, mint tű a szénakazalban.

Csoma Judit Vak Látnoka eme sokat látott, populista remény kisvonat-lózungokra fel nem ülője sokáig velünk martad. Lemondó, jövőt vesztettje maga a bizakodó ígéret. Túltekintés azon, ami elvakít, amivel önként, vígan kiszúrjuk újból és újból a szemünket és a másikét. Csoma Judit, mint belső elvehetetlen fénytől megittasodott, kifelé a botjára támaszkodó világtalanja az éleslátás maga. Az elvehetetlen, mindig talpra állni képes – minden tántorgása ellenére vagy épp pont ezért –, útegyengető, fáklyafényt nekünk tartó, gyengén is erős, egyetlen életerőt adó bizonyosság.

Mert itt egyébként pont e bizonyosságból van a legkevesebb, mert már rég nem a helyes és téves dilemmatikusságtól épp demokratikus világában élünk – vallja Máté Gábor kérlelhetetlen jelineki gondolatiságot fegyelmezetten érvényesítő, tovább gondoló rendezése. A helyes ellentetje már rég nem a téves – vallja meg következetesen Heidegger a marburgi előadásokban a múlt század húszas éveiben -, hanem az elvakulás.

©Szokodi Bea

De végülis azzal, hogy mi elégedetlenkedve „Nem erre számítottunk-!”-at morgunk kifelé menet a Sufniból, pont Máté Gábor rendezte Királyi útjának, és az azokban nekünk show-t adó elvakultaknak, megvakultaknak adunk igazat: “Gyerekek”, ti is a kis prekoncepcióitok elvakultságaival ültetek elénk – elvakult nézők a vak játszókkal szemközt. Mit lehet hát akkor most tenni?  Gondolkodni, tévedni, dönteni, nem polgári színházra berendezkedni, mert az sosem volt, sosem lesz. „Annak az erőszaknak, amire felkészülünk azzal, hogy szembefordulunk az erőszaktevőkkel, még mielőtt ők fordulnának ellenünk – annak az erőszaknak olyan ereje van, hogy az nem fog eltűnni magától. Itt van és itt is marad.(…)Az erőszak az egyetlen, amit a magukénak mondhatnak. …elszabadulnak, megvadulnak, felvonulnak, dúlnak, aztán az egészet elfedi a hallgatás, mint kutyaszart a falevelek. És máris belelép a következő. Nem eszik olyan forrón a kását…” – pedig jó lenne, ha ennék.
(2019. október 16.)

Csatádi Gábor

©Szokodi Bea