2019.  november 21. 17:03

…ott kezdődhetne valami olyan, amit életnek hívnak. Ott, ahol már nincsenek görcsök, nincsen megfelelés, igazodás ahhoz, ami lehet, hogy már rég nem is él, vagy legalábbis így látszik. Gergye Krisztián a B32 Galéria és Kultúrtérben rendezte meg a Gyulay Eszter által írt Mit tennél, ha meghalnék? című kortárs darabot, friss, a mindennapjainkat játékmódjában egy az egyben a színpadra tevő, interaktív formában – hogy éljük és értsük: a szeretetigény, a megértés és az elfogadás iránti vágy messze esik attól a „normálistól”, amit a köznyelv önmaga lelkiismeretének megnyugtatása érdekében „normálisnak” szeret aposztrofálni. Erőteljességében, intenzitásában is finom, érzékeny, igazi Gergye Krisztián rendezés, színház arról, amiről nem akarunk, nem merünk, nem tudunk beszélni, holott talán csak erről és valahogy így kellene.
A B32 Galéria és Kultúrtér színháztermét a bejárattól a színpadig egy kifutónyi fekete dobogó szeli ketté, ezt üljük körbe két oldalról. Szabad a tér, itt lehet jönni-menni a játszónak, és jönni-menni a gondolatainknak. Nekifutni, újra és újra nekiveselkedni, és bár lehet, hogy mindez nem tűnik jólfésülten disztingváltnak, ennek ellenére így és ettől élünk. Eric (Varga Ádám) egy 2016-os kormányrendelet értelmében, amennyiben a szülők ezt kérik, mint viselkedészavarral küszködő gyerek, intézeti gondozásba, felügyelet alá helyezhető.

@Ács István

Varga Ádám Eric-je az őrjöngés és a hatalmas kitárulkozás váltakozásainak kiszámíthatatlanul ketyegő, időzített bombája, bármely pillanatban robbanhat. Karakterformálása hihetetlenül pontos, mégis impulzívan eleven elegye a szeretetre kiéhezettségnek és az agresszivitással a sebezhetőséget álcázó törékeny védtelenségnek. Ez a játék  faltól falig hitelesen izzó, elcsendesedő, majd ismét hatalmas lángnyelvekkel a magasba csapó,  a szeretetért kiáltó, ám leginkább kolduló – bármennyire is ambivalens most pont itt e szó –, az elfogadásra vágyásnak hiteles bemutatása, ami ebben a színészi életkorban a ritka tehetségek védjegye.

Ennek ellenére – avagy pont ezért – Eric „kezelhetetlen”. Édesanyja, az elvált Nina (Horváth Lili) utolsó sanszként, kétségbeesésében meg is lépte az egyetlent, amit tehetett,  az előadás pont innen indít, hogy Eric-et ki kell hoznia az intézetből, mert felgyújtotta az ebédlőt.
Az intézet igazgatója (Katona László) és Nina egymásnak feszülése, vitatkozása épp annyira „fogyatékokkal” teli, egymás mellett elbeszélő, a saját világuk biztos falai mögül a másikat, csak a másikat hibáztató, mint az ADHS-nak (Attention Deficit Hyperaktivity Disorder), figyelemhiányos hiperaktivitás-zavartnak diagnosztizált Erik kitörései – csak másként. Gyulay Eszter a Mommy és az I killed my mom című filmek alapján szabadon írt kortárs drámája a nüansznyi finomságok és a vulkánszerű, hirtelen kitörések kiszámíthatatlan intenzitású váltakozása révén képes elmondani tűpontos érzékletességgel valamit arról, hogy a normális, a normalitás nem másokhoz, csakis önmagunk emberi léptékéhez, igényeihez mérhető igazán.  Ahhoz a szeretet- és figyelemigényhez, amelyet adnunk és kapnunk is kell egyenlő mértékben, mert különben felborul a világunk – az a belső, harmóniára vágyó és a külső, körülöttünk lévő, a mindnyájunkat körülvevő. Ha nevezhető valami, valahol, bármikor normálisnak, akkor ez az egymásra és egymásba épülő láncolat nevezhető annak.

@Ács István

De egy csöppet se kell aggódnunk, mert sem itt, sem bárhol máshol semmi sem normális körülöttünk, az abnormális önmagunkat tettük kánonná, és ehhez képest minden más  nem „normálisnak”, fogyatékosnak kikiáltott. Katona László intézetisként vagy Eric-ék szomszédját játszva ugyanazokat a kirekesztő, a másikat több emeletnyi „magas polcról” lekezelő, elutasító skilleket mutatja jól eltalált, szuggesztíven árnyalt karakterváltozataival – mert hát védekezik, hárít, hisz nem a fogyatékossággal, a sajátosan élő, tőle eltérő személyiségekkel és viselkedésük „jegyeivel” van baja, hanem önmagával. A világ fáj neki, a világ, amit nem tud elfogadni – miként önmagát sem -, a világ, amely olyan, amilyen, amely ebben az Eric-ben szemközt jön vele.

A fogyatékosság – már ha van egyáltalán olyan? – nagyító tükör: meglátjuk benne önmagunkat, azt az önmagunkat, amelyet magunknak sem megmutatni, sem bevallani nem szeretnénk. Horváth Lili Ninája is így van ezzel. Hárít, kétségbeesve menekül, segítségért kiált Eric-ért, és egyidejűleg szégyenli is ezt anyaként, hisz érzi, hogy ez megfutamodás. Eric sajátos viselkedésében felnagyítva látja az önmaga által szeretni nem tudott, a másik ölelésére, bizalmára vágyó énjét. Horváth Lili játéka szép, mély keveredése, megmagyarázhatatlanul is pontos „összeszövése” a félelemnek és a feltétel nélküli elengedettséggel megélt, felszabadult szeretetnek, szeretni akarásnak.

Az ADHD-sok figyelemzavar és feledékenység okán az iskolában sem tudnak úgy teljesíteni. Eric-hez társul szegődik Ulma (Simkó Katalin), a szomszédba költözött tanár, aki egy trauma miatt elfelejtett beszélni. Kettősük egyszerre a verbális és az azon túli megértés megrázóan szép, szerelmet, elutasítást, birtoklást, szabadnak hagyást bejáró hullámvasútja, mely hullámvasút pont a megérteni akarás kölcsönös szomjúhozásától válik magától érthetődően szükségszerűséggé, olyanná, ami maga a nagybetűvel írható NORMALITÁS – már ha egyáltalában volt, van, lesz olyan.

@Ács István

Simkó Katalin Umája maga az angyal. És ez nem széplelkű, szentimentális bók, csupán tény. A figyelem, az érteni akarás néma, tiszta tekintetű nyitottsága maga. Olyan, melyet meglátva vérkeringésed, figyelmed lelassul,  és csak megbabonázva állsz és nézed, titkon, magadban reméled, hogy legalább még vagy jó tíz másodpercig eltart  ez a pillanat benned, körülötted. Két világ találkozik: Eric és Uma. És te őket nézve tudod: ez normális, ezen kívül minden annak címkézett pedig az abnormalitás maga.

Mi lehet ennek a vége, egy ennyire perifériára szorított, szorítódott, fogyatékosságban, azaz: a sajátosan élésben megmutatkozó, életre kelő normalitásnak? Viccelsz? Ebben a magát normálisnak kikiáltó, magának e jelzőt vindikáló, és ekként a saját mérhetetlenül nagy komplexusait elrejteni akaró világban? Szerintem a kérdés több, mint költői, és amúgy sem spoilerezem el számodra a Nézőművészeti Kft, a Manna Produkció és a Másik Oldal közös előadását. A Gergye Krisztián rendezte Mit tennél, ha meghalnék? döbbenetes erejű, sűrített előadás, mely a döbbenetességet napok teltével is adagolja. Finoman mély impresszióitól lesz most is igazán beszédesen unikalissá a független és az összes többi színházi előadások  között is. A legnormálisabban abnormális azért, hogy a mi tök átlagos, közmegegyezésként számontartott normalitásainknak eszméltető tükröt tarthasson- akaratlanul is. Merthogy ránk fér – akár szándékosan is – az biztos.
(2019. november 16.)

Csatádi Gábor