"Aki a hatalomért nyúl, az aljas és tisztátalan eszközök után is nyúl..."

2019. november 3. 17:25

Mit keres a csizma az asztalon? Mi dolga a politikával, egy harminc évvel ezelőtti miniszterelnökünkkel a színháznak, egy színházi portálnak? Ha és amennyiben a „politika” szó alatt pártpolitikát értünk, akkor semmi. Ha a színház jót akar magának, akkor soha, semikor nem lesz köze az így értendő „politikához”. Azonban, ha a politika szó alatt a görög poliszt, a városállamot, és annak dolgait, közösségét, közös ügyeit értjük, akkor a politika: a közösségünk, közösségeink közügye. Annak a közege, ahol és amiben élünk. Annak a közege, amiről lényege szerint a színház, a művészet is szól – hisz ha nem arra a közegre reflektál, a maga mindent magába olvasztó, önmagán átszűrő, szublimáló módján, akkor légüres térbe kerülve vagy önmagát mutogató giccsé vagy mást, másokat kiszolgáló propagandává válik.
A színház rólunk, nekünk szól. Értünk, velünk, általunk gondolkodik, még akkor is, ha látszólag „csak” szórakoztat. A most következő interjú a harminc évvel ezelőtti „rendszerváltásunk” egykori miniszterelnökével, Németh Miklóssal a Borsodi István és Kotroczó Róbert által készített ötven perces tv interjú szemlézett változata. A jelenünk tendenciái, ismétlődő skilljei világosan kitetszenek belőle… – mi így hajtunk, szeretnénk fejet hajtani a harminc évvel ezelőtt végbemenő, ám azóta sem befejeződött ’89-es „rendszerváltozás” előtt.
„…amikor Miskolcot elhagytam és a 37-es úton a gesztelyi parton már fölmentem, és megpillantom – ha szép az idő – a tokaji Kopasz-hegynek a tetejét, és szívok egy nagy levegőt, és mondom, hogy most haza érkeztem, most itthon vagyok.”
(…)

Sokszor sírtunk… Tehát könnyek is voltak…és lázadás: miért kell ezt nekünk csinálni? Mert a tehetősebb gazdák vagy tehetősebb emberek gyerekeinek nem kellett azt csinálni, mint nekünk. Azokkal a gyerekekkel kíméletesebbek voltak. De velünk nem volt kíméletes az élet és a körülmények – én ekkor fogadtam meg, én ebből kitörök.(…)Először pap akartam lenni, mert az tetszett. Minden reggel mentem ministrálni. Kívülről fújtam latint – mert akkor még latinul ment a mise – az egész liturgiát. Aztán később ezt nagyon hamar feladtam. Édesapám nagyon jó gazda volt….és amíg Németh András nem ír alá, addig a Széchenyi utcáról kérem szépen senki nem írt alá…. Megállt egy autó, bejött három ember. Németh András? Igen. Szerencsen egy hivatalos megbeszélésre kijöttünk magáért: – nem lehetett apelláta – vegye fel a kabátját -tél volt -, felvette, beült az autóba, majd eljön az este, ő sehol… Harmadnap után egyszer csak ugyanaz a fekete…- sose felejtem el, hogy felállt az orra – és kiszállt, szép szál, nem ilyen alacsony termetű -, magas, derék ember volt. Bejött. Azt mondta, hogy édesapám, vegye a lajbiját – ez a háromnegyedes kabát – és jöjjön velem. És fél óra múlva hallottuk, a József téren – hangosbemondó volt felszerelve a falu több helyén – bemondták hangosan, hogy most aláírt idős és ifjabb Németh András, és küldték neki a nótát.De mi történt abban a…? Az történt, hogy Makkoshotykán – nem tudom, tudják-e, hogy ez ott fenn van már a szlovák határ felé – egy bánya szélére oda állították – ezt ő mesélte el évekkel később – és mondták neki: „jelentjük, hogy baleset történt.” …az vesse rá az első követ, aki, ha egy ilyet átél és ezt megcsinálják vele többször…úgyhogy ő leszűrte a következtetést és aláírt.

Miniszterelnök úr, ez már a Kádár-rendszer?

Igen, ez már a Kádár-rendszer.

És ön a Kádár-rendszerben funkciót vállalt. Ezt hogy tudta mindezzel összeegyeztetni?
Ha nincs az a rendszer, én ugyanúgy a faluban maradok és paraszt maradok… egy olyan faluból, mint az én falum, ahol negyvenketten voltunk az osztályban, ebből tizenhét gyerek középiskolát, illetve főiskolát és egyetemet végzett. 1991 óta Monokról írd és mondd, öt gyerek végzett főiskolát és egyetemet…. Úgy tudtam összeegyeztetni, hogy nekem ez jelentette az előre menetelt. Ha marad a régi rendszer úgy, ahogy én megismertem, onnan nincs kitörés. Bizonyítja az apám sorsa és az összes többieké. Onnan kitörés…? …én így tudtam összeegyeztetni. Aztán persze a későbbiek során láttam a hatalmas zsákutca jellegét annak a rendszernek is. Az már egy másik történet.”

(…)
Németh Miklós a középiskolát Miskolcon végezte el, majd felkerült Budapestre a Marx Károly Közgazdasági – mai nevén Corvinus – Egyetemre. Iskolatársai közül később többen is vezetői pozíciót kaptak vállalatoknál, vagy az államigazgatásban. A csoportot – mivel az egyetem a bolgár kommunista Dimitrovról elnevezett téren állt – Dimitrov téri fiúknak is nevezték.

„1968-ban egy új rektort kapunk, és ennek a rektornak nagyon jó a hátszele, mert az egyik fontos összefoglaló bizottságot vezette, mint közgazdász a Nyers Rezső nevével fémjelzett új gazdasági mechanizmus bevezetésekor. És ez a rektor felkavarja az állóvizet. Bedobja az új szellemet: mi polgári közgazdaságtant is tudtunk tanulni… Egy feltétele volt: az úgynevezett vörös farok, azaz: meg kellett kritizáljuk marxista alapon az adott művet vagy állítást vagy tételt. Na, de ezen mindenki röhögött. A tanár is. Nem mindenki, de a zöme. Ez a rektor, Szabó Kálmán húsz-huszonötünket összehívott: „látjátok, ilyenekre van szüksége a pártnak….!” És ha bennünket egy ilyen rektor hív… Ahányan voltunk, mi mind beléptünk a pártba. Nekem ebből konfliktusom lett, mert egy fél évig édesapám a köszönésemet se fogadta. Minden hónapban hazamentem egyszer és mikor diákként édesanyám gyúrta a tésztát, neki mondtam el először. Meg ne mondd apádnak, szíjat hasít a hátadon! Mondom: hogy gondolja édesanyám, hogy én nem…? Nem így neveltek! Ne mondd meg neki! Könyörgök neked, nem mondd meg neki! A vasárnapi ebédnél aztán csak elmondtam. És aztán már nem fogott velem kezet, már nem búcsúzott el. Fél év után aztán…- gondolom ő is sokat gondolkodott rajta – összejött az ölelkezés ismét vele. Nekem ez a párttagság így kezdődött.”

(…)
Németh Miklós a diploma megszerzése után az egyetemen tanított, egy évet pedig az amerikai Harvardon tölthetett ösztöndíjasként. Még nem volt 30 éves, amikor a Tervhivatal osztályvezető-helyettese lett. Először ott szembesült Magyarország valós pénzügyi helyzetével, a teljes eladósodottság mértékét pedig akkor ismerte meg, amikor a Magyar Szocialista Munkáspárt gazdaságpolitikai osztályára küldték.

Kérem szépen, a magyar államadósság történetének kezdete a ‘70-es évek eleje. Nettó kétszáz valahány millió – dollárban kifejezve az államadóssága ‘72 körül. Magyarország és a gulyáskommunizmus: a jobb életmód feltételeinek megteremtéséhez azzal járult hozzá, ezáltal egy kicsivel többet költhetünk, egy kicsit többet megengedhetünk magunknak. Egyszer 300 milliót, egyszer 500 milliót, most ennyit, most annyit… Csak azt nem mondták el a népnek, hogy azért van egy picivel szabadabb és jobb életed, mint a románoknak vagy a volt szocialista országok bármelyikének – ami nem azért van, mert mi többet és jobban dolgozunk, hatékonyabbak vagyunk – hanem azért, mert ezt megfinanszírozzuk a jövő terhére. Minden hitelfelvétel a jövőt terheli. Ám ezt nem mondták így el. És így jutottunk el aztán a ‘80-as évek elejére.

(…)

Eleget tudunk-e tenni vagy csőd vagy fizetésképtelenség lesz? Naprakészen minden számot tudtunk. Bizonyos dolgokat eladtunk arab országoknak, onnan olajat kaptunk, az olajat eladtuk másoknak. A tartályhajók a nyílt vízen pumpálták át az olajat. De csak akkor kezdtük meg a pumpálását, ha a Nemzeti Banknál villogott a zöld lámpa, hogy beérkezett a ellentétel. Ez egy kicentizett állapot volt. Ahhoz, hogy vissza tudjuk fizetni, újabb hiteleket kellett felvenni: ezzel egy csapdába került ország. Ebből a csapdából az IMF és a Világbank tagságunk segített ki.

Amikor a nyolcvanas évek elején egy újabb hitelfelvétel miatt a kínai állammal kezdett el tárgyalni, Kádár János magához kérette.

Ekkor találkozom vele személyesen először. Lehívott a szobájába, hogy érti a helyzetet ,és ez nagyon fontos út, ami Moszkván keresztül rövidebb lenne és gyorsabb is, de ezt az elvtársak előtt…mert ezt félreérthetnék a szovjet elvtársak. Rómán keresztül, majd Mumbai-t érintve repülünk Pekingbe -ezen a déli szárnyon – merthogy a szovjet elvtársak meg ne tudják. Sokan megkérdeztek azóta is – barátok, mások is – hogy érdemes volt? Nem lett volna jobb Magyarországnak is beesni a gödörbe és egy kicsit megfürdeni a csődben és a…? Lehet, hogy a neveltetésem, lehet, hogy családi indíttatásom mondatja velem, tudat alatt lehet, hogy ez benne van, de irtózom a vértől. Irtózom minden felesleges emberi áldozattól és tragédiától. Úgyhogy a mai fejjel és tapasztalattal a hátam mögött azt mondom, hogy ezeket az akkor titokban – nem a közvélemény és a nyilvánosság előtt – megtett lépéseket és nehézségeket érdemes volt vállalni. Még akkor is, ha ezzel egy egypártrendszerű körülmények között élő magyar társadalmat konzerváltunk.”

A ‘80-as évek fontos külföldi útja a pártakadémia Moszkvában. Ha jól sejtem.

“Igen, ‘86-ban. Mi azt magunk között fáradt káderek tanfolyamának hívtuk. Rám is rám került a sor, amikor már osztályvezető-helyettesi beosztásom volt a gazdaság politikai osztályon… Április közepén utazunk. Ennek a tanfolyamnak rendszeres része volt naponta, hogy frissítsük az orosz nyelvtudásunkat így mi is kaptunk két hölgyet. Egyszer félre hívott engem a Ludmilla: „adnék-e, adnánk-e neki pár üveg vörösbort?” Meglepődtem a kérésen. Vörösbor? Miért pont vörös? Hebegett-habogott, majd még távolabb vitt a folyosón, és szinte suttogva mesélte el, hogy az a pletyka, hogy egy hatalmas erőmű robbanás történt Ukrajnában. A szél egy része errefelé is hozta a szennyezést, és azt mondják a hozzáértők, hogy különösen a gyerekeknek a vörösbor segít a nukleáris hatások leküzdésében. Ezt nekem az orosz tanárnő mondja el…. Ez volt Csernobil. Csernobilt ott éljük át. Aggasztóvá tette a helyzetet, hogy nem zárták ki, hogy a szélirány egy része Magyarország felé is hozhatta a hulladékot… De ezt ellenőrizni akkor nem lehetett. De tény, ami tény, hogy az akkori viszonyoknak megfelelően, amíg azt nem oltották el, nem tették kontroll alá, addig a szovjetek tagadták ezt.

(…)

Ekkor már új seprű van. Gorbacsov ül a székben. Előtte Gorbacsovval én már személyesen találkoztam itt Magyarországon. Friss mezőgazdasági titkárként első útja Magyarországra vezetett, és pár napot, az itteni egyhetes programjából én is ültem mellette a kocsijában. Akkor még jól beszéltem oroszul is. Arra volt kíváncsi. hogy hogy az istenben van az, hogy egy ilyen kis ország, mint Magyarország, 15-18 millió ember kajáját meg tudja termelni? Pedig nekünk nincs is csernozjomjunk, hatalmas, fekete termőföldünk. Az ember ilyenkor fogja, és elviszi az állami gazdaságba őt – vittem én háztáji gazdaságba is. Megmutattuk, megmagyaráztuk, hogy hogy megy ez itt nálunk. Innen ismertem meg Mihail Szergejevicset. Lelkes voltam, mert ez a pali nem ivott, és lelkes megjegyzéseket tettem, hogy végre… Már akkor vitorláztam a Bujtor Istvánnal, és egy vitorlás hasonlat szaladt ki a számon: olyankor, mikor bő szél van, akkor ki kell engedni a vitorlát: játszani a szél erejével – ez a művészet -, és a hajó szépen halad… Kádár nézett: „fiatal még maga… Most megmondom, ez az ember a szocializmus sírásója! – Gorbacsovra utalt. Ez az ember – az eszme, ő így mondta – az eszme elárulója és sírásója!

(…)

Kádárnak volt egy szokása: az uszoda előtt, még várt Mária nénire – amíg a kocsival megjönnek értük – addig belátogatott egyik-másik KB titkárhoz. Mint kiderült, ez zömében az Óvári Miklós és az én főnököm, a Havasi Ferenc volt. Egyszerű oka volt ennek: egy emeleten voltak. Eleinte még, amikor benyitott, felálltam, és elköszöntem. Majd egyszer csak azt vettem észre, hogy Kádár azt mondja: „hova siet? Maradjon! Beszélgetünk csak.” Ezért aztán én elég sok ilyen esti beszélgetésen vettem részt. És valóban úgy volt, ahogy mutogatják a kabaré számokban, az újságokban vagy a médiában, hogy az ujjával mutatta: kérek egy ennyi whiskeyt. Egy ujjnyi whiskeyt kért lazításképpen. Egy idő után azt vettem észre, hogy amikor kezdenek ’56-ról beszélgetni – nem csak amolyan megjegyzés szinten van – akkor Kádár mindig benyúlt a zsebórájához:” elment az idő! Köszönöm szépen! – felállt és elment.” !56 mindig kihúzta nála a gyufát!

(…)

Majd az Óvári lehívatott egyszer engem: „hallod, és a sírba fogja vinni! Tudnunk kellene, hogy volt, mint volt. Azt mondja, nekünk nem mondja el, de te fiatal vagy. Te joggal kérdezheted, hogy te akkor még gyerek voltál. Mesélj el te is valami élményedet!” Mondom: nagy élményt tudnék mesélni a Monokon történt 56-os eseményekről, de mondom én ezt nem vállalom. Ez nem az én dolgom.” Tettem – igaz – egy kísérletet, mert addig presszionáltak: én is elmondtam, hogy a templomtoronyból néztem Monokon az általános iskolától a Kossuth házig a felvonulást…. És a Kossuth ház mellett lakott Kovács István, a párttitkár. És ott megálltak az emberek, kaszával, kapával, ahogy egy falun felvonulni szoktak. És verte Gyula bácsi a párttitkár ajtaját – akkora lapátkeze volt, mint egy kenyérsütő lapát, az egyik kovács volt a faluból – „Gyere ki!” Már a murci kiforrt, ezért volt forradalmi olajozás is az események közben, alatt. Velünk jártak a párttitkár fiai iskolába, letérdepeltették őt: „na – a vasvilla a torkának szegezve – el tudod-e mondani a Miatyánkot?” A Kovács párttitkár hibátlanul elmondta a Miatyánkot – ezt a sztorit meséltem el, hogy hátha megoldódik. Nekem sem oldódott meg Kádár.”

(…)

Kádár alapvetően kétféle módszer szerint vezette a politikai bizottságot. Felolvasta a napirendet, előadó: „A vitát megnyitom. Először kérdések elvtársak.” És akkor záporoztak a kérdések. Ezekre nekünk az előterjesztőknek válaszolni kellett. Ha húsz alatt megállt a kérdések száma, akkor szerencsénk volt. De volt, hogy 50 kérdést kaptunk… És volt kettő-három az akkori PB-ben, akik ennek kapcsán is azt kérdezték meg, hogy most mondják meg az elvtársak, hogy mennyi az ország adósságállománya. Erre Kádár: „Erre a kérdésre, elvtársak, azok, akikre tartozik tudják. Önöknek nem kell válaszolniuk!” (…)Nagyon tudta a hatalomtechnikát. Mindenkiről tudott mindent. Ezzel sakkban tudott tartani. Ezt a Horn Gyula is próbálta alkalmazni. Londonból nem egyszer meglátogattam Gyulát, meghívott egy kávéra, és soha nem felejtem el ezt a mondatát: „Miki, meg… a mieink jobban lopnak, mint az MDF-esek loptak. Akarod látni?” És indult volna a páncél felé, hogy kiveszi. A dossziékkal tartotta sakkban a pártot. Kádár is a dossziékkal tartotta sakkban az embereket. Én akkor a Horn Gyulának azt mondtam: „Gyula, régen rossz, ha te így ezzel…ez nem jó! A páncélban nem ilyen dolgoknak kellene lennie.” De hát ez az ő módszere volt. Nem tartom hosszútávon fenntarthatónak az ilyen típusú hatalomgyakorlási technikát. (…)Láttam Balatonaligán a magányát. Őt nem szólította meg senki. Nem merte vagy nem érezte úgy, hogy ő megszólíthatja. Ez az ember próbált szóba elegyedni emberekkel, de ezek félresikerült beszélgetések voltak… Ha nem vigyáznak és nem figyelnek a politikusok ilyen egyszerű emberi dolgokra, akkor.. A vége felé igen-igen elmagányosodott emberek benyomását vettem észre nagyon sok politikus példáján keresztül. És hozzáteszem: nem csak Kelet-Közép-Európából tudok példákat mondani.

(…)
1989 április 12-én Az évtizedekig ünnepelt elsőtitkár – akkor már mint a párt elnöke- elmondta utolsó beszédét. Zavaros, kusza beszéd volt, amit itt, ebben a teremben mondott el, miután utódja, Grósz Károly bejelentette, hogy Kádár az épületben van. Németh Miklós, – aki négy hónapja töltötte be a miniszterelnöki posztot – jelen volt

Szünetetet rendelek el – mondta Grósz. „Megtudtam – így jelentette be – megtudtam, hogy az épületben tartózkodik pártunk elnöke. Úgyhogy szeretném meglátogatni. És ha egyetértenek az elvtársak, akkor be is hívnám az ülésünkre.” – és megjelent a Kádár János. Először az ujjaival meg a tenyerével foglalkozott, és azzal, hogy ezt ki operálta, hogy operálta…és hogy már az se javul. Majd utána zavarosan ’56-os eseményekre kezdett utalni: „maguk itten állást foglalhatnak, hogy volt, mint volt, de ülnek itt még olyanok, emlékezhetnek rá…” Úgy merném fogalmazni, hogy úgy nézett a teremben és mint, ha ott Nagy Imrét látná. Mintha egy árnyékhoz beszélne, majd megint azokhoz beszél, hogy „nem én döntöttem, együtt döntöttünk… Hát ha keresik a felelőst, hát itt áll a felelős!” És ekkor egy nagy lendülettel széthúzta az ingét, úgy, hogy az ingjéről két-három gomb az első sorokba lepattant. Ez valóban egy teátrális mozdulat volt. „Itt van a felelős!” – majdhogynem úgy, mintha ezt mondaná: ide lőjjenek! Egy tébolyult elme, aki nem tudta kontrollálni azt, amit szeretne mondani, megosztani másokkal. – Én rögtön visszamentem, mert vége lett az ülésnek, mert Grósz befejezettnek nyilvánította. Visszamentem, és rögtön hívtam a kormányőrség helyettes parancsnokát: „hogy került a KB épületébe Kádár ilyen állapotban?” Először hebegtek-habogtak, de aztán világossá vált, hogy Grósz Károly küldött érte kocsit, és ő hívta meg az ülésre. Ez a párton belüli küzdelemnek egy több-bugyrú, kicsit mocskos példája volt.

Grósz Károly 1988 tavaszától egy személyben töltötte be a pártfőtitkári és a miniszterelnöki posztot, amikorra az államadósság már 13 milliárd dollár felett volt

Könyörögtem akkor, mikor miniszterelnök lett, hogy most jött el a pillanat: „valljuk be az igazat, indíts tiszta lappal, mondd el, hogy nem annyi az annyi! Ezt követően nem kaptam meghívást a miniszterelnöki program és a programbeszéd tervezeteinek megvitatására. Nem kaptam már példányokat se – én ekkor KB titkár vagyok már – mert akik akkor ott körbevették, azok lebeszélték erről, hogy ez rossz lépés.

De az mi lett volna? Hogy elmondják a népnek?

Igen. Mindig, amikor valaki hibázott és hazudott, az merjen felállni és… A nélkül nincs tisztulás. A volt pártom, az MSZP-seknek is ezt magyaráztam. Fel kell tudni állni, belenézni a kamerába és az emberek szemébe: „Igen, hibáztuk, amikor azt mondtuk, hogy 22-23 millió román fog bennünket megvenni. – most csak egy példát mondok – hibáztunk a nemzeti-nemzetiségi kérdések kezelésében!” Leesik a gyűrű az ujjamról? El kell tudni mondani! Nem tudok újat kezdeni, amíg… Ha mismásolok, ha én nem ismerem el… ha azt akarom mondani, hogy én nem, mert én mindig jól döntök, én mindig hibátlan vagyok… Ilyen ember nincs. Nem volt és nem is lesz.

(…)
Az elmérgesedő viszony Grósz számára nemcsak személyes ellentét volt, hanem hatalmi kérdés. Amikor 1989 őszén a Parlament a sarkalatos törvényeket tárgyalta a miniszterelnök asztalán egy levél várta.

Ebben a mellékelt levélben az volt szépen kézzel leírva, hogy bizony itt Észak-Magyarországon Grósz elnökletével bizonyos keményvonalas fiúk összejönnek, és arról beszélgetnek, hogy hogyan lehet az energia vonaláról megbénítani az országot.

Lett volna még ereje a Grósznak, hogy kirobbantson egy puccsot?

Nem. Gondoljuk el, hogy gázvezeték ellen szabotázs történik: az energiarendszert – onnan jön Észak-Kelet-Magyarország felől – felrobbantják. És jön a tél. Szovjetek nem segítenek, mert nincs miből. Aki a hatalomért nyúl, az aljas és tisztátalan eszközökhöz is hozzányúl. ….Az akkori Nógrád megyei első titkár az elmondta, hogy ott is tartottak ilyen ülést a Grósz fennhatósága alatt. És Dudla Gyulát, aki a Borsod megyei első titkár lett, ő a DIMÁVAG-nak – DIGÉP, ez egy hadiüzem volt Diósgyőrben – volt a vezérigazgatója, majd onnan váltotta Grószt. Nagyon egyszerű ember volt.Egyszer megálltam Monokra hazafelé menet, és kértem, hogy menjünk ki a Népkertbe, „Gyere, sétáljunk Jóska!” És rákérdeztem: „te tudsz erről? Mi folyik…?” Megállt, és azt kérdezte: „te honnan tudsz róla?” Mondom, nekem elég ennyi Jóska. Nagyon vigyázzatok, minden lépéseteket figyelni fogják, és a legelső alkalommal – mint ahogy be is jelentettem a parlamentben – a legelső alkalommal a legkeményebb módon lépünk fel. Ez a puccskísérlet meg is halt ezek után.”

(…)
Németh Miklós kormányát se a konzervatív kommunisták, se a Szovjetunió nem ingatta meg. A rendszerváltás szimbolikus eseményei: 1989 június 16-án Nagy Imre miniszterelnök és társai újratemetése, és 1989 október 23-án a köztársaság kikiáltása is rendben lezajlott. Elkezdődött a szovjet csapatok kivonása, a munkásőrség leszerelése, megszületett a vallásszabadságról, a gyülekezési jogról szóló törvény és a parlament döntése után korlátozások nélkül lehetett céget alapítani. 1990 tavaszán pedig megtartották es első demokratikus választásokat, ami az Antall József vezette MDF győzelmét hozta.

Antallnak nagyon sok dossziét adtam át már korábban is, és a minisztereknek is – mindenkinek. Úgy,, hogy erre korább nem volt példa, hogy ezt hogy is kellene csinálni. Mi kitaláltunk egy rendszert: beengedtük a miniszterjelölteket, az ún. szakértőinket. Az utolsó percig dolgoztattam az egész bandát. Hároméves programot írattam gazdaság területről….Az alkotmányreform keretében előjött például, hogy egykamarás vagy kétkamarás legyen-e?… Személy szerint én a kétkamarásnak voltam a híve. A második kamarába kellenének a tudomány, a szakszervezetek, a kisebbségek emberei. Pontosan tudtam, hogy itt a kisebbségi, a roma ügy vagy bármelyik – nem lesz megoldva. Ezt lehetett látni. Az tehát nem a régi rendszernek megfelelően, hogy aki báró vagy gazdag ember volt, az mehetett a felsőházba. Egy középerős köztársasági elnökben gondolkodtam, ahol az államrezon tartópillérei a köztársasági elnökhöz tartoznak. Tehát: ő nevezi ki az országos rendőrfőkapitányt, a főügyészt, a Nemzeti Bank elnökét, a Statisztikai Hivatal elnökét…
Hogy hogyan? Úgy, hogy a köztársasági elnököt közvetlenül a nép választja. Mert ha a köztársasági elnök ezekben az alap dolgokban mellé nyúl vagy nepolitistává válik, akkor 5 év múlva megvan, számonkérhető! Egy halom papír volt, amit Antallnak átadtam. Azokban ezek mind benne voltak.

Magyarul a politikai hagyatéka.

…aztán ezekből semmi sem lett. Nem csodálkozom rajta, mert mindenkinek más lehet a koncepciója.

Miért nem akart még egyszer miniszterelnök lenni?

A ’94-es parlamenti választás előtt kértek a szocialisták, hogy jöjjek haza. A felkérést elhárítottam. 2000-ben, még egyszer hazatérve próbálkozom szintén a szocialisták között. Mert úgy gondoltam akkor, hogy alig múltam ötven éves: övenkettő voltam. Tanultam, láttam annyit a világból, van politikai kapcsolatrendszerem, tőkém nyugaton. Hát akkor megpróbálom ezt ennek az országnak átadni és megpróbálok újból beszállni a politikába. Csapdák tömkelegét állították az akkori szocialista vezetők elém. Pénzügyi kérdésekben nem mondtak igazat. Nem egyszer hallottam olyan példákat külföldi, ide befektetni akaró angol, francia, német cégek vezetőitől, akik megmondták, hogy aktatáskában mennyit és kinek kell elvinnie ahhoz, hogy az ő privatizációs pályázata sikeres legyen. Itt mindenki a cipője orrát nézte, amikor megkérdeztem, hogy hová lett a pénz. Hogy-hogy 300 valamennyi milliót mondtak, hogy ennyi hitelállományuk van? Az a sok pénz hova lett?- kérdem. Csak nem azt akarjátok mondani, hogy ez eltűnt?Ezért aztán szervezkedtek jobbról, szervezkedtek balról. Megalázó helyzetek elé állítottak. Ez volt 2000, amikor még utoljára kísérletet tettem” Amikor a szociktól leléptem, és befejezettnek nyilvánítottam a politikai karrieremet, akkor éppen itt, ahol most ezt az interjút vesszük fel, ide küldöttségek érkeztek. Akkor még létező Kisgazdapárttól, MDF-esektől és így tovább. Akik mind szerették volna, hogy az ő zászlójuk mögé állok. Nem éreztem az őszinteséget, a tisztaságot, a felkészültséget és a hozzáállást. Ezek után az ember eljut egy döntési ponthoz, meghozta a döntését, és ehhez tartja magát. Hát én ebben leledzem per pillanat.