2019. november 21. 10:21

„Harminckét éves lettem én,/meglepetés e költemény” címmel új interjú sorozatot indítunk, elsőként a nemrég harminckét évessé lett Bárnai Péterrel beszélgettünk ünneplésről, eddig „szerencsésen” nem teljesült álmokról, a Trojka Színházi Társulás családiasságának erejéről, a szenvedély őszinteségéről, egy tervben lévő József Attila-estről, a költői karakter „utánozhatatlanságáról”, a vers mondhatóságáról, a művészeti ágak és a líra összetartozó voltáról és a színházban rejlő önmagunk látásról…

  • Milyen harminckét évesnek lenni két nap óta?
  • Egészen érdekes. Kicsit leegyszerűsödött a világ… Egész nap az üzeneteimre válaszolgattam, telefonáltam sokat… Olyan voltam a születésnapomon, mint egy boldog nagymama!

A Trojkával fogok nemsokára új darabot próbálni, most a Dogville-nek ugrunk neki. Illetve egy önálló József Attila-est gondolata most nagyon foglalkoztat.

  • A korábbiakhoz képest ez a mostani születésnap milyen volt?
  • A korábbiakon mindig volt valami előadás vagy forgatás, ezért csak mindig késő este tudtam találkozni azokkal, akikkel szerettem volna. Most viszont egész nap nem volt dolgom, és végre csak ezzel, ezzel a harminckettedik születésnapommal “foglalkozhattam”. Kicsit lustálkodtam, ráérősen főztem egy kávét, közben kitaláltam, hogy mit vegyek magamnak ajándékba, mert szerintem az fontos, hogy önmagunkat is megajándékozzuk.
  • …és mit vettél végül magadnak?
  • Egy szép bakancsot, ami most is rajtam Olyan voltam tényleg, mint a kisgyerek, mert már aznap este felvettem, és otthon sétálgattam benne a lakásban.
    ©Gyöngyösi Hunor
  • Ez alatt a harminckét év alatt nagyjából időarányosan azt sikerült az eddigiekben elérni, „teljesíteni”, amit korábban elterveztél?
  • Igen és nem. Szerencsés embernek érzem magam, mert biztos, hogy nem sikerült minden, amit szerettem volna. Azt gondolom, talán ez jobb is így. Persze nem tudom, hogy milyen egy ideális karrier… az biztos, hogy valamin már túl vagyok, és még jó pár dolgot szeretnék majd csinálni! Egyszer majd rendezni is. Színházat, és remélem, hogy majd filmet is. De tudom, hogy az még jóval odébb van, de addig sem fogok unatkozni. Ezért is esett jól  most ez pár nap nyugalom, mert végre ismét tudtam foglalkozni egy picit azzal a filmforgatókönyvvel is, amin már jó ideje dolgozunk egy barátommal. Még bőven fejlesztés alatt áll. Egyszer lesz belőle valami!
  • Melyek azok a dolgok, amelyekért hálás vagy, hogy  bár eltervezted őket,  mégsem sikerültek?
  • Nem mindig van meg a kellő bölcsesség bennünk ahhoz a dologhoz, amire vágyunk. Az egy dolog, hogy megkapod, és az egy másik, hogy az használ-e neked, hogy  jót tesz-e. Ez a munkára is és a sikerre is igaz. Derűsen fogadni egy csalódást nem könnyű, és nem is hangzik logikusnak, de igyekszem minden ilyen helyzetet jól kezelni a munkámban – úgyis csak utólag derül ki, hogy minek mennyi haszna volt.

Egy szerepet megfogalmazni megírt, drámai karaktereken keresztül szerintem sokkal könnyebb, mint „fejből”: életrajz olvasása alapján eljátszani ugyanazt a karaktert – aszerint, hogy mi az, amit mondanak, vagy amit én gondolok róla. A színész érzetek és tapasztalatok alapján közelít meg egy karaktert, jelen esetben főleg a versein keresztül érdemes. Nem lehet eljátszani azt, hogy milyen is lenne József Attila, ha még élne.

  • Apropó: derűsen fogadni – a Trojka Színházi Társulás pár évnyi távlatból „jó választásnak bizonyult”?
  • A Trojka Színházi Társulás, az én anyaszínházam, és valóban nagyon családias a hangulat. Eleinte csak a szándék volt meg, de már  jó ideje igazi alkotó műhely lett. Mikor kezdtünk, főleg pályázatokból próbált a társulat működni, de nem egyszerű… Ahogy teltek az évek, valahogy mindig megoldódtak a dolgok, közben pedig kialakult a saját nyelvünk, az, ahogyan ez a társulat fogalmaz. És ez gyönyörű!  Ezekért az évekért is nagyon hálás tudok lenni. A rengeteg küzdelemért, a nehéz helyzetekért, mert így fejlődsz, mert ezek a helyzetek késztetnek igazán kreativitásra. Újabb és újabb projektekbe vágtunk bele, melyek könnyen utaztathatóak, kevés díszlettel készülnek, vagy szinte teljesen üres térben játszódó előadások. Ezek a feltételek pedig szinte felkínálták a fizikai színházi formát.
  • Arra emlékszel, hogy ’14-ben, amikor végeztetek a színműn, milyen reményekkel indultatok neki?
  • Nem annyira emlékszem, de biztosan tele voltunk tenni akarással és álmokkal. Nem feltétlen az érdekelt, hogy egy létrehozott produkció milyen visszhangot vált majd ki, hanem az, hogy hogyan hozzuk létre. Darabokról és szerepekről gondolkodtunk inkább.
    ©Gyöngyösi Hunor
  • Ma a magyar színházi életben szerinted mire elég a szenvedély? Hol, miben akadályoz, illetve segít ez a Zsótér Sándortól könnyen a hallgatókra átragadó megszállottság, szenvedély?
  • Az az alapja. Anélkül nem működik. Ergo arra elég, hogy ha nagyon akarsz, szeretnél valamit, az legyen, de nem old meg mindent. Egy-egy anyagon egy egész stáb dolgozik, és ahhoz, hogy „csoda” szülessen, ahhoz bizony sok ember összeadott tudása szükséges.
  • A szenvedélyesség szükségképpen őszinteséget, nyíltszívűséget is jelent általában, ezekkel a „tulajdonságokkal” lehet ma érvényesülni mifelénk?
  • Hát nem is tudom…valahogy vigyázni kell az embernek magára, hiszen ez olyan szakma, ahol nagyon erős hatások érik az ember  idegrendszerét. Szerencsés vagyok, hogy van kire támaszkodnom. Hálás vagyok azoknak a remek embereknek, akik körbevesznek.
  • Az egészen közeli jövőben mit szeretnél valóra váltani?
  • A Trojkával fogok nemsokára új darabot próbálni, most a Dogville-nek ugrunk neki. Illetve egy önálló József Attila-est gondolata most nagyon foglalkoztat. Talán az adta ehhez az utolsó lökést, hogy láttam régebben egy József Attila-estet, amely jó értelemben „felbosszantott”, és arra sarkallt, hogy elgondoljam én is, vajon hogyan állnék neki a feladatnak, mert a költő régóta érdekel, és az is, hogy színházilag hogyan működik egy önálló est.

…addig, amíg valakit olvashatsz, addig az az ember képes lesz számodra „megjelenni!” – ezért is gondom: kell és érdemes verset mondani. Versmondással sokféle hatást el lehet érni, ezért is foglalkoztat, hogy milyen játékot bír el egy hangzó szöveg és az azzal egy időben megjelenő kép játéka. Vajon milyen lelkiállapotban van egy költő, amikor teremt?

  • Milyen értelemben „bosszantott”?
  • Bosszantott, hogy az emberek beülnek rá, de nem is figyelnek igazán. Tapsolnak hozzá, mert már előre eldöntik magukban, hogy nekik ez tetszeni fog.
  • …és e mögött nem lehet, hogy csak annyi volt, hogy ők nem úgy értették József Attilát – ezen az esten keresztül –, ahogy te szeretted volna, hogy őt értsék?
  • Egy szerepet megfogalmazni megírt, drámai karaktereken keresztül szerintem sokkal könnyebb, mint „fejből”: életrajz olvasása alapján eljátszani ugyanazt a karaktert – aszerint, hogy mi az, amit mondanak, vagy amit én gondolok róla. A színész érzetek és tapasztalatok alapján közelít meg egy karaktert, jelen esetben főleg a versein keresztül érdemes. Nem lehet eljátszani azt, hogy milyen is lenne József Attila, ha még élne. Gondolj bele: alig van ma már, vagy talán nincs is élő ember, aki József Attilát hallhatta még beszélni.
  • Mindezeken túl miért pont József Attila? – a „harminckét éves lettem én”-en túl, nyilván.
  • Gimis korom óta nagyon szeretem a verseit. Egy időben kifejezetten közel éreztem magamhoz. Kicsit úgy, mintha csak én értettem volna a szavait. Utólag ez vicces. De örülök a találkozásnak, mert ha nem olvasom a műveit, biztosan más ember lennék. Nem is tudom ma még igazán számba venni, annyi fontos gondolatot ültetett el bennem. Az egyik első vers, amit elolvastam, az övé volt, és azt érzem, hogy a kezdő lökést is ő adta ehhez a pályához. Pontosabban Orbán Edit tanárnő, aki a gimnáziumom drámapedagógusa volt, aki az ő versein keresztül kezdett nekem magáról a színészetről taní-tani.
    ©Gyöngyösi Hunor
  • Egy színészi és egy József Attila-i alkat között van-e, lehet-e bármiféle azonosság?
  • Miért ne lehetne? Kíváncsi vagyok, vajon mit szólna, ha hallaná, hogy ma hogyan közelítik meg a verseit, hogyan mondják. Mit szólt volna ahhoz, amikor először hallotta volna a rádióban vagy élőben egy-egy korabeli színésztől a saját verseit – mert szerintem ennek a fajta költészetnek a patetikus szavalás nem áll valami túl jól.

Ahogy teltek az évek, valahogy mindig megoldódtak a dolgok, közben pedig kialakult a saját nyelvünk, az, ahogyan ez a társulat fogalmaz. És ez gyönyörű!

  • Általában egy színész – pusztán attól, hogy ez a „szakmája”, és rá osztják – tud verset mondani? Értsd: „neki való az”?
  • Abszolút! Pont a Jordán Tamás jutott eszembe. lenyűgöz, ahogy ő mondja. Nem játssza a költőt -úgymond -, csak a versét mondja, és mégis félelmetes pontossággal jelenik meg az az ember, aki azokat a sorokat valamikor leírta. Tök nagy titkok vannak a szavakban, a szókapcsolatokban! Olyan erős lenyomat az, ami ott rejlik az emberről a szavakban… abban, ahogy ír, beszél -, ami már önmagában is képes megjeleníti a személyt.
  • …ez lenne az „igazi lenyomata”, a hiteles megjelenítése?
  • Szerintem igen! Hiszen addig, amíg valakit olvashatsz, addig az az ember képes lesz számodra „megjelenni!” – ezért is gondom: kell és érdemes verset mondani. Versmondással sokféle hatást el lehet érni, ezért is foglalkoztat, hogy milyen játékot bír el egy hangzó szöveg és az azzal egy időben megjelenő kép játéka. Vajon milyen lelkiállapotban van egy költő, amikor teremt? A költő „az adott világ varázsainak mérnöke!”- írja József Attila. Bármit megtehet abban a világban – olyan mint egy festő! Van is egy történet arról, hogy József Attila milyen hosszasan és részletesen beszélt egy Rorschach képről Kozmutza Flórának, utolsó szerelmének és múzsájának. Ez az, ami megragadott: versei alá feltenni képeket, melyeket aztán hosszan lehetne boncolgatni. Szeretem figyelni színészként azt az evolúciós folyamatot, ahogy az ember színházat csinál és játszik magának. Miért létszükséglete ez az embernek évezredek óta? A színház igenis nem luxus! Hanem olyan dolog, amit csinálni kell azért – akár ingyen is -, hogy jöjjenek be rá az emberek! Hogy híd legyen a társadalmon belül a színház, mindamellett, hogy szórakoztat is.  A lényeges mégis az, hogy jöjjenek,és nézzék minél többen, ahogy mindnyájan nézzük egymást és önmagunkat!

Csatádi Gábor

©Gyöngyösi Hunor