Karinthy utolsó rendezése

2019. november 14. 16:10

A Karinthy Színház kirakatában fotó gyászszalaggal, az igazgatóról, rendezőről, színházalapítóról, Karinthy Mártonról, akit szinte mindenki Marcinak szólított, aki kicsit közelebbről is ismerte. Merthogy a végtelenségig, a világ legtermészetesebb módján közvetlen volt, barátságos, és hát a legfontosabb, hogy ott volt, tényleg mindig monomániásan ott volt a színházban. Bárki által elérhető volt, illetve nem is kellett elérni, mert óhatatlanul belebotlott az ember, hiszen a hétköznapi, sokadik előadásra is bement, bele-belenézett a produkcióba, hátra kukkantott a színfalak mögé, dumált színésszel, műszakival, büféssel, jegyszedővel, ruhatárossal, takarítóval, egyáltalán körbenézett, megnyugtatta magát, és akár másokat is, hogy rendben mennek a dolgok. Sok igazgatótól, ha megjelenik, nyugtalanság árad szét a színházban,  ő nyugalmat sugárzott, miközben igencsak impulzív volt.

Állok a kirakatban a produkciók fényképei közé kitett fotójánál a Veszélyes forduló harmadik előadása előtt, bámulom a járdára helyezett égő és már kialudt mécseseket, és önkéntelenül is húzom az időt, tologatom odébb és odébb, hogy bemenjek. Lehetetlenség, hogy nem köszön rám már a pénztárnál vagy kicsit beljebb, nem kedves és ironikus, nem élcelődik, nem társalog, néhány baráti gesztus után nem lohol el, nem jön-megy, szóval, hogy nincs ott! Ez a képtelenségek képtelensége! Annak a cáfolása, ami evidencia.

A megtestesült hiány. Valószínűleg nincs Magyarországon direktor, aki esténként több időt töltött a színházában, mint ő, és most nincs sehol. Az előtérben egy másik fénykép róla, megint gyászszalaggal. Oldalt, veretes tükör fölött, a szokásos helyén, Gyémánt László remek festménye, amin bár kényelmesen ül, mégis tettereje teljében látszik. Nyugalmi állapotban is tán új rendezésen töri a fejét, és közben figyeli a bejövő nézőket. Mi is szinte szemkontaktusba kerülhetünk vele, tudjuk, hogy ott ezután is, örökkön örökké megtaláljuk ezt a portrét. Amíg áll a színház, biztos, hogy nem szabad elmozdítani onnan.

Nem olyan zajos az előtér, mint szokott, valahogy halkabban beszélnek az emberek. A nézőtéri felügyelővel, akivel szoktunk pár szót váltani, most csak szomorú pillantást váltunk, hogy hát ez van, mit csináljunk. Az egyik jegyszedő, akitől kérdezek valamit Marciról, elsírja magát, de csak villanásnyi időre, hogy aztán kedves mosollyal fogadhassa a következő nézőt. Mindenki áll a vártán, teszi, tudja a dolgát, és mégis érződik, visszavonhatatlanul jelen van a hiány, hogy nincs itt a színház megálmodója, lelke, fantasztája, és ugyanakkor mégis nagyon is valódi realistája, aki ezt az egészet megteremtette, szeretettel, tehetséggel töltötte meg, lélegeztette, működtette. Az ő hangján szólal meg felvételről, hogy kapcsoljuk ki a mobiljainkat, szórakozzunk jól, és ettől futkos kicsit a hátamon a hideg. És még ülünk elég sokáig – mély csöndben, valahogy nem akar elkezdődni az előadás, ahogy én nem akartam belépni a színházba.

J. B. Priestley Veszélyes forduló című, 1932-ben írt darabját adják, Karinthy 1960-ban látta legendává lett színészekkel a Madách Kamarában, régóta meg akarta rendezni ezt a nálunk ritkán játszott darabot. Az élet fájdalmas, fura fintora, hogy most rendezte is meg nem is. Nyár végén interjút készítettem vele, akkor elmondta, hogy igencsak készül rá. Úgy tudom, el is kezdte a próbákat, aztán amikor már nem lehetett jelen, videó felvételeket vittek neki a kórházba, és ezekhez fűzte a gondolatait, instrukcióit. Végül már vécépapírra rótta a javaslatait. Tényleg mindhalálig együtt élt a színházával, a születendő produkcióval. De közben meg bizalmát helyezte Földes Eszterbe, aki A bolond lányban és A babában már annyira kiváló volt a Karinthyban, hogy rendezze tovább a produkciót, miközben ő is játszik benne.

Jellemző volt Marcira, hogy meglátott olyan lehetőségeket művészekben, amiket mások kevésbé. Fiataloknak adott kezdő lökést. Pályáról eltűnőfélben lévőket hozott vissza a színpadra, mint például most Rátonyi Hajnit. És mivel régóta beteg volt, de titkolta, amennyire csak tudta, még az is elképzelhető, hogy azzal is számolt, hogy ez lesz az utolsó rendezése. Ez a krimibe, némiképp horrorba oltott lélekmarcangolás ugyanis arról regél, hogy a szereplők egyfolytában egy nemrég meghalt férfiról beszélnek, akinek élete és halála mindannyiukra jelentős hatással volt. A halálról elhangzó mondatok is kísértetiesen áthallásosak.

Csaknem egy éve éltem át hasonlót a Kolozsvári Állami Magyar Színházban az Interferenciák elnevezésű nemzetközi fesztiválon. A világnagyság Eimuntas Nekrosius még beállított a Kurafiak című produkcióba erre a vendégjátékra egy színészt, de már nem jöhetett Kolozsvárra, mert pár nappal előtte meghalt. Lidérces volt, hogy az előadás legelső mondata a halálról szólt, ahogy lényegében a fő témája is az volt. Mintha Nekrosius is sejtette volna előre, mi vár rá, és ez lett volna a szellemi végrendelete. Marcié nyilvánvalóan az, hogy ez a bemutató, és ugyanígy a tervezett következő és azután következő is legyen meg. Ami ebben az esetben elképesztő hősiességet igényelhetett a színészektől.

Amikor felmegy a függöny, a Juhász Kata által tervezett elegáns szalont látjuk, estélyi ruhás nőkkel, öltönyös urakkal, Tordai Hajnal jelmezeiben, kellő korhűséggel. Ebben az egykori lepukkant, szűkös moziban olyan díszleteket, jelmezeket igyekeztek tervezni, mint amilyenek a hajdani Vígszínházban lehettek, ahonnan egyébként több elfelejtett, porosnak hitt darabot is „átcsentek” a Bartók Béla útra, és életet leheltek beléjük.

Ez alapvetően polgári színház, ami azért nyitott jó néhány irányba. Ennek ellentmond, hogy most egy részben megy  a háromfelvonásos darab. Ilyen korábban nemigen fordulhatott volna elő, Marcinak fontos volt, hogy a nézők a szünetben diskuráljanak egymással, a színház ilyen értelemben is közösségi tér legyen. Perczel Enikő dramaturg alaposan meghúzta a darabot, katonásan feszes szerkezetet hozott létre, ezzel megkurtította a társalgási jellegét, és fölerősítette a krimiszálat. Arra koncentrál, hogy a házigazda, Robert bátyja miért lőtte agyon magát, illetve ha netán mégsem öngyilkos lett, ki ölhette meg? A krimi jelleg miatt nem illik taglalni a cselekményt.

A szereplők szinte össze vannak zárva, mint sok Agatha Christie históriában. Néznek egymásra merev szemekkel. Vizslatják, mit rejtegethet a másik. És persze mindenkinek van rejtegetni valója, és naná, hogy mindenki hazudik is. Ki gyakorlottan, mint a vízfolyás, ki gátlásosan, önmagát jobban leleplezően.

Fehér Tibor, Földes Eszter, Szatory Dávid, Döbrösi Laura, Bozó Andrea, Marton Róbert, Rátonyi Hajni eljátsszák az árulkodóvá váló gesztusokat, a hamis hangsúlyokat, az eltorzuló arckifejezéseket, az őrjítő csendeket, a megdöbbenéseket. A sokkot attól, hogy kezd kiderülni az igazság. Jó szerepeket jól játszanak. Nincs hideglelősen pokoli nagy mélység, de van feszültség, gördülékenység, szórakoztatás. Vannak jó figurák, van tömörség, az egész nyolcvan perc, hát ilyen szerintem Marci rendezésben még nem volt. Ő szerette a hömpölygő előadásmódot és a három felvonást.

A meghajláskor Bozó Andrea bekeretezett Karinthy fotót tesz a díszletasztalra. Miközben jócskán megtapsoljuk a színészeket, némelyikünknek tán a szeme is könnyes lesz, rá gondolunk. És azt hiszem, fogunk is még nagyon-nagyon sokáig gondolni rá, hiszen bőven van miért.

Bóta Gábor