"...kell ehhez valami vállalt, önmagunk előtt is felvállalt bátorság!"

2019. november 16. 13:20

Jövő pénteken, november 22-én láthatjuk a Staféta egyik nyertes előadását, a Manna Produkció és a Szkéné Színház Simon Longman Rozsda, avagy Minden vérünk benne szárad c. darabjából készült új produkciót, melyet Horváth János Antal rendez meg a Szkénében. A birkapásztor testvérpárról szóló darab Annájával, Bata Évával beszélgettünk a civilizációtól távol élésről, az élet praktikus hétköznapiságáról és az abba való belemenekülés önvédelméről, a változások „szükségszerűségeiről”, a mindent kézben tartani akarás buktatóiról, az „idő szorításának” sürgető illúziójáról és az előre eltervezett másképpen alakulásainak az áldásairól…

Mennyire vagy az az alkat, aki jól bírod a civilizáció „áldásai” nélkül is akár?

Mostanában nem próbáltam ki magam ilyen helyzetekben, de amikor gimis voltam, sokszor jártunk túrázni, fel a Pilisbe vadkempingezni. Persze egészen más az embernek tizenhat évesen a komfortzónája, mégis azt egészen jól bírtam! Általában bizonyos ideig jól bírom, aztán azt mondom: elég! – jó időre.

Ezért aztán jó kis feladat most, hogyan fedjem, távolítsam el ezt a mindig küzdő, agyaló, mindig mindent „túl problémázó” énemet. Elfedni azért, hogy azonosuljak Annával, aki mindig távolabb szereti helyezni magától a problémákat, avagy épp a problémáktól saját magát.

…és ameddig el nem érkezik az a bizonyos idő, addig mindez tud inspirálni?

Teljesen! Ám utána mégis nagyon tudom díjazni a vizet, hogy nem kell fél órákat túrázni a patakig. Sok egyéb mellett ezek az alkalmak már csak ilyenekért is nagyon fontosak.

A Rozsdában a te karaktered, Anna mennyire bírja ezt a fajta nomádságot?

Anna pici baba kora óta itt nőtt fel, ebben a világtól távoli közegben szocializálódott, legalábbis én így képzelem. Reggel kelni a nappal, dolgozni egész nap – szinte rá is van kényszerítve arra, hogy az életnek ezt a „praktikus” részét lássa, mert ha ő nem végzi el ezeket a gyakorlatias feladatokat, akkor helyette nem teszi ezt senki. Ezért aztán muszáj neki bírnia, és nincs is neki „mihez képest” változtatni, nem ismeri a nagyvárost…
©Szokodi Bea

Anna életébe mennyire lehet „belekódolva”, mennyire lóghat az ő életének a levegőjében az, hogy itt előbb-utóbb változni fog, változnia kell az ő világának?

Mennyire lehet belekódolva sorsszerűen a változás? Azt gondolom, hogy az ő fejében fel sem merül a változás, a változtatás lehetősége. Olyan fajta elvágyódás egy másik, egy „jobb” életbe, mint amilyen a másik két testvérének a fejében él. Talán pont azért sincs, mert az ő fejében nincs is alternatíva arra, hogy ha nincs az a fajta praktikus világlátás, amiben ő jelenleg él, akkor mi az a másképp, ahogyan lehetne még élnie.

…„igen, jó lenne ezt megtanulni, hogy nem kell, nem jó mindig, minden piszlicsáré apróságra rárepülni!” Azt gondoljuk sokszor, hogy akkor uraljuk az életünket, kontrolláljuk a dolgainkat, ha minél aprólékosabban elveszünk a részleteiben, holott pont ekkor csúszik ki az életünk a kezünk közül a leginkább!

Akkor, ha jól értem, ő nem is tud, nem is képes nem praktikusan élni, gondolkodni?

Ez a fajta praktikum része is az ő életének, másfelől pedig ide, ebbe menekül az elől a negatív, eddig megélt élettapasztalat elől, mely őt ezidáig érte. Ez egyfajta menekülés: akár a leendő fájdalmak, negatív érzések, tapasztalatok elől, mert érzi, hogy ezek a hatások őt akadályoznák abban, hogy „tegye a dolgát”! – ilyen módon próbálja eltolni a problémákat maga elől.

Gondolom, te alapvetően nem ilyen alkat lehetsz, vagy igen?

Nem igazán, persze az attól is függ, hogy milyen életkörülmények vesznek körbe épp. De azt gondolom, hogy én alapvetően szeretek szembenézni a démonjaimmal! Ezért aztán jó kis feladat most, hogyan fedjem, távolítsam el ezt a mindig küzdő, agyaló, mindig mindent „túl problémázó” énemet. Elfedni azért, hogy azonosuljak Annával, aki mindig távolabb szereti helyezni magától a problémákat, avagy épp a problémáktól saját magát.
©Szokodi Bea

Akkor lehet, hogy most érdemes lenne valamit Annától terápiás jelleggel megtanulni? Nyilván nem egy az egyben, hisz az lehet, hogy sok lenne.

Azt, hogy mit tanulhatsz egy karakteredtől, azt nyilván bizonyos távolságtartás után tudod majd igazán megítélni. Mégis jó, hogy ezt most említed, mert szoktam ezen gondolkodni: „igen, jó lenne ezt megtanulni, hogy nem kell, nem jó mindig, minden piszlicsáré apróságra rárepülni!” Azt gondoljuk sokszor, hogy akkor uraljuk az életünket, kontrolláljuk a dolgainkat, ha minél aprólékosabban elveszünk a részleteiben, holott pont ekkor csúszik ki az életünk a kezünk közül a leginkább! Meg kell tapasztalnom újra és újra, hogy ha túl van szervezve valami, akkor az már onnantól kezdve nem a saját életét éli! Persze, én most nagy szájjal beszélek erről, hogy milyen jó is lenne ezt nem elkövetni, nem így csinálni még nekem se – közben viszont ezt nehéz valóban meg is lépni a gyakorlatban.

Hogyan lehet ezt úgy jól csinálni, hogy közben a helyes arányát is megtaláljuk az előbb említett két minőségnek – Anna meg tudja tanulni, meg lehet ezt tanulni?

Azt gondolom, hogy kell ehhez valami vállalt, önmagunk előtt is felvállalt bátorság! Ahogy az időt is jól kell tudnunk kezelni, a saját helyi értékén ráadásul. Nagyon gyorsan akarunk mindent megoldani, mert azt hisszük: szorít az idő! Miközben nem szorít! – csak mi gondoljuk azt, hogy szorít. Hagyni türelemmel, hogy az idő kiforrhassa magát…

…ha a „kézben tartás” tud könnyebben is menni, ha úgy is jó, ha esetleg, ne adj isten: másképp történik, akkor az mindig, mindenkinek sokkal egyszerűbb. Jó, nagyon jó tervet, terveket szőni, de az is jó, ha az az előre eltervezett „terv” nem úgy megy végbe, ahogy én azt eredetileg megszültem.

Ez a hagyni tudás megvan bennünk, avagy tanulható?

Szerintem ott van bennünk alapjában, és tanulható is. Az a fontos, hogy milyen mértékben vagyunk bátrak ezekben a helyzetekben – a mértéken viszont tudunk változtatni, szerintem.

Ám az sem hasztalan dolog, ha birkapásztorkodásaink közepette beállít valaki egy egészen más szemlélettel, nemde?

Ezt a darabbeli helyzetet tökéletesen át lehet fordítani bármilyen más élethelyzetre: benne vagy valamiben, élsz már egy életet, és egyszer csak jön valaki, aki észrevettet veled egy teljesen új, vagy csak eddig nem használt nézőpontot. Ez borzasztóan fel tud frissíteni érzelmileg, a gondolkozásmódodra is hat, és ettől teljesen új polcra, új megvilágításba képesek kerülni azok a dolgaid, melyek között addig éltél.
©Szokodi Bea

Mennyire érzed magad nyitottnak erre a „külső szemre”?

Az hiszem, nyitottnak érzem magam erre, a kérdés csak az, hogy el tudom-e raktározni, be tudom-e építeni aztán épp ezt magamba? Persze vigyáznom kell és figyelnem, hogy a saját magamon belüli „pörgéseim” miatt, ne záruljak be ezek előtt a külső szemek előtt, hanem mindig, mindig, folyamatosan tágítsam saját köreimet kifelé.

Anna karakteréből mi az, amit be tudsz, illetve örömmel beengedsz ezekbe a saját, belső köreidbe?

Azt a fajta kérlelhetetlenséget, ami arról szól, hogy mindig, mindenáron, de menni kell tovább! Persze ez most így erőszakos nyomulásként hathat – de az az „annai” akarat mindenképpen inspiráló, amely igyekszik, ha kell, kérlelhetetlenül kézben tartani dolgokat, mert ha nem, akkor különben összedőlnek a dolgai.

…kell ehhez valami vállalt, önmagunk előtt is felvállalt bátorság! Ahogy az időt is jól kell tudnunk kezelni, a saját helyi értékén ráadásul. Nagyon gyorsan akarunk mindent megoldani, mert azt hisszük: szorít az idő! Miközben nem szorít! – csak mi gondoljuk azt, hogy szorít. Hagyni türelemmel, hogy az idő kiforrhassa magát…

Hajlamos vagy esetleg, avagy mennyire vagy hajlamos, hogy ne tartsd kézben a történéseket, dolgaidat?

Azt hiszem, jól koordinálom a dolgaimat, ha viszont valamiért mégsem, akkor nagyon kétségbe tudok esni. De igyekszem, hogy ez a „kétségbeesősdi” ne legyen, vagy egyre kevésbé legyen rám jellemző.

Akkor most már világos: annak, aki viszonylag hamar kétségbe tud esni, annak tényleg nem biztos, hogy a legjobb a nomád életmód…

Á, szóval ez lenne a beszélgetés konklúziója?! Nekem persze tetszik ez a „konklúzió”, de azért úgy elképzelek valakit, akit magára hagyunk a nagy kietlenségben, aki képtelen kézben tartani a dolgait…- persze az, hogy pont én kezdek el itt azon filozofálni, hogy milyen az, ha valaki nem tartja kezében a dolgait…- van azért ebben valami nevetni való fonákság. Miközben ez a „kézben tartani” valami súlyosat, felelősségteljeset fejez ki.. Ám ha mindez a „kézben tartás” tud könnyebben is menni, ha úgy is jó, ha esetleg, ne adj isten: másképp történik, akkor az mindig, mindenkinek sokkal egyszerűbb. Jó, nagyon jó tervet, terveket szőni, de az is jó, ha az az előre eltervezett „terv” nem úgy megy végbe, ahogy én azt eredetileg megszültem.