Őrület

2019. november 8. 11:36

Akár annak a kis falunak, ahol a Tóték játszódik,  Mátraszentimrének a kultúrháza is lehetne a Veres 1 Színház otthona Veresegyházon. Evidensen nem teátrumnak épült, nem emelkedik a nézőtér, a székek nincsenek rögzítve, hogy következő nap kihordva őket, bármi másra is használható legyen a terem. Nincs süllyesztő, zsinórpadlás, a színpad lényegében egy hatalmas dobogó. Bátonyi György háttérdíszlete idillikus stílusban festett dimbes-dombos táj, olyasmi, amiket valaha falusi színjátszó napokon járva láttam. Kidomborítja, hogy milyen szép, meghitt ez a vidék. Soha még ennyire autentikus miliőben nem láttam Örkény klasszikussá nemesedett remekművét.

Érződik, hogy szinte mindenki ismer mindenkit, sorozatos üdvözlésektől hangos az előtér, barátságosak a mosolyok, a kézfogások, kedvesen családias, hogy a nézőtérre be lehet vinni üdítőt, pezsgőt, erre még a büfés hölgy is biztat bennünket. És bár nem premierről, hanem a harmadik előadásról van szó, a produkció előtt kiáll elénk a teátrum igazgatója, Venyige Sándor, aki a színházat gründolta, elmondja, hogy öt éves lett az intézmény, és bajba került a TAO elvonása miatt,  ezért segítséget kértek a közönségtől.

Tizenhatmillió forint jött össze, amire nagyon büszke, a nézők tapsolják meg magukat. Annak rendje és módja szerint meg is tapsolják. Ez nem udvarias protokoll, hanem bensőséges szituáció, ekkor már egészen nyilvánvaló, hogy ebben a kisvárosban a színház közösségformáló erővé vált. Megtudjuk még, hogy a Tóték olyan jellegű darab, amilyet itt még nem mutattak be, de Venyige úgy érzi, hogy már ezt is lehet, és fogadjuk szívesen. Ami rögvest meg is történik.

Hiszen a postással kezdődik az előadás, és az őt alakító Mohai Tamás a városban nőtt fel, így plusz töltetet kap, amikor a nézők felé beszél, személyes ismerősként külön-külön valakire ránéz, hiszen sejthető, hogy tényleg sokakat ismer, és a publikum reakciója is olyan, annyira szívélyes a fogadtatás, annyira rögtön bejön minden poén, hogy érezheti, hazajött. Ebben van valami a szó jó értelmében vett vidékiesség, hogy a már szappanoperából is ismert fiú, lám, itt van az egykori városában, szeret minket, mi is szeretjük őt, örülünk, hogy vitte valamire.

Ez persze csak néhány percig tartana ki, ha Mohai kutyaütően rossz lenne. De erről szó sincs, megformáz egy fölöttébb érzékeny figurát, aki szinte a zsigereivel felfogja a világ ellentmondásait, amik minden porcikájára hatnak. Tán ettől lesz olyan zavarodott, afféle falu bolondja, aki azért sok mindent tisztábban lát, mint a többiek, de csak a maga módján, levelek át nem adásával, széttépésével próbálja orvosolni a bajokat, miközben nőttön nő benne a feszültség.

A Tót tűzoltó parancsnokot adó Faragó András és a feleségét alakító Balázs Andrea esetében is érződik az öröm, hogy lám, a képernyőről ismert sztárok most itt vannak, viszonylagos testközelségben, Veresegyházon. Ennek persze komoly veszélyei vannak, járhatna ez hatásvadász, nemtelen kikacsintással, túlzott ripacskodással, de Dicső Dániel rendezésében és a színészek játékában, nincs ilyen. Ami nem azt jelenti, hogy nincsenek vaskosan vérbő momentumok, de ezek abszolút beleférnek a groteszk játékstílusba.

Faragó és Balázs alkati gömbölydedsége fölöttébb jól jön ezekhez a szerepekhez, de ugyancsak fabatkát sem érne a színészetük nélkül. Most új színeket fedezhetünk fel bennük. A főleg operett buffo szerepekben megszokott Faragó, vidám figura helyett ezúttal mind komorabbat, kétségbeesettebbet, egyre inkább önmagából kifordultat formáz, de ehhez bátran használja a humorát is.

Mackóssága azért jön jól, mert nyilvánvalóbbá teszi Tót eddigi eltunyultságát, a bőséges falusi, zsíros koszton való, kényelmes életmódból fakadó elhízottságát, és azt, hogy amíg meg nem érkezett a fiuk főnöke, az őrnagy hozzájuk a frontról, addig valószínűleg semmivel nem lehetett kihozni a béketűrésből. Háború ide vagy oda, ő nem változtatott a szokásain, szűkölködnie sem kellett semmiben, errefelé a mindennapi betevő megterem. Ezért is lesz nagy a kontraszt, amikor ez a jámbor ember felpaprikázódik, dühbe gurul, vagy éppen leplezni próbálja, hogy elöntötte a pulykaméreg.

Balázs pedig az a feleség, aki nyilvánvalóan szereti a saját főztjét, akinek csak a családjára van gondja, és szintén nem lát a falu határain túlra. Mókás, ahogy kis, sebes léptékekkel tüsténkedik, fájdalmas, ahogy reménykedve aggódik a fia miatt, és félelmetes, ahogy saját férjét, akivel eddig az ég egy adta világon semmi baja nem volt, a fia iránti aggódásból, az őrnagy zsarnokoskodása hatására, jóformán kiszekálja az életből.

Akarva vagy akaratlanul több megnyilvánulást átcsent a Karinthy Színházból, a Margarida asszony alakításából, amiben meglepően kemény és kegyetlen, gyilkos tekintetű tud lenni, miközben a publikum őt is főleg a komikus vénájáról ismeri. A házaspár lánya, Ágika, Csáki Edina megszemélyesítésében, ebben a meglehetősen zárt közegben felnőve, érthető, hogy rácsodálkozik egy őrnagyra, aki itt valóságos csodának tűnik. Hiszen errefelé mindössze Zorgel Enikő Gizi Gézánéja, magát áruló, fonnyadó szépasszonya jelent csipetnyi extremitást. Mihályfi Balázs pedig nem a fess embert formázza, akin pazarul feszül az egyenruha.

Ebben a felfogásban nem valószínű, hogy úri gyerekből lett tiszt, inkább szegény sorból vitte fel az Isten a dolgát, hogy aztán a a háború totálisan tönkretegye az idegeit, aminek következtében hol iszonyatosan kiszolgáltatottan szánalmas, hol félelemkeltően, lúdbőröztetően basáskodó, de a kettőből együtt is képes életveszélyes robbanóelegyet előállítani. Latinovits Zoltán legendás színpadi és filmbeli őrnagya pitiánerségében is nagy formátumú, olykor egyenesen grandiózus volt. A most divatban lévők inkább közemberek, akik valahogyan magas polcra kerültek, és ebből temérdek bajuk származik nekik is és másoknak is.

Vidnyánszky Attila még Beregszászon bemutatott rendezésében Trill Zsolt a közeg által felnövesztett kisember bőrébe bújt, akit a többiek megfeleléskényszere növesztett fel már maga számára is nehezen elviselhető zsarnokká. Bezerédi Zoltán tavalyi szegedi rendezésében Gömöri Krisztián, szinte azt is mondhatnám, hogy egy kis senkit mutatott, aki hatalmat kapott, és ostoba, hebehurgya módon, garázdálkodik vele.

Béres Attila néhány évvel ezelőtti miskolci rendezésében Görög László éppen a nagyon is eszes őrnagyot adta, azt, aki számító módon aljasul él és tesz lehetetlenné másokat. Mihályfi tán leginkább átlagembert mutat, akiből hős és áldozat egyaránt lehet a szerint, hogy hová sodorja a történelem vihara, ahogy erről Örkény meglehetősen szemléletesen beszél a Pisti a vérzivatarban című darabjában.

Dicső Dániel rendezése is erről szól nekem most leginkább. Arról, hogy olyan időket élünk, amikor bármi megtörténhet, senkik kerülhetnek szédítően magasba, és igencsak valakik hullhatnak a porba. Nem kell ehhez különösebb átértelmezés, a jó darab magába szívja a mát is. Dicső egy helyen változtat azon, ami szorosan a szövegből adódik. Amikor Tót Cipriani professzorhoz megy, hogy hátha nála némi gyógyírt talál, furcsán viselkedik az, akibe reményét helyezte. Janik László nyughatatlanul izeg-mozog a szerepben, különös pofákat vág, és végül üggyel-bajjal kényszerzubbonyt is magára húzkod. Maga a megtestesült őrület. És mindehhez még Hitler bajusz is társul, úgy fest, mint amikor horror filmekben elszabadul, és pusztító útjára indul a gonosz.

Ezt üzeni nekünk a rendező, hogy esetleg ez jön most. Amúgy pedig egy invenciózus, látható nekirugaszkodással és akarattal teli produkcióban, amit a színészek és a közönség egyaránt élveznek, becsülettel eljátszatja a művet. Aki fene nagy koncepciót, dupla-tripla csavart, művészszínházi végtelen kifinomultságot keres, az csalódik. Aki viszont először találkozik a Tótékkal, megtudhatja, mit akart vele Örkény. Veresegyház színháza pedig a könnyed komédiák, laza bulvárok után magasabb szintre lépett.

Bóta Gábor