2019. november 6. 13:33

…olyan, mely nem a dobhártyát, hanem a lélek finomságát sérti. Már ha van egyáltalán a léleknek olyan, és nem csak a sötét, homályba vesző megfoghatatlanság uralja. Mert pont ezen áll vagy bukik minden Emily Brontë 1847-ben írott Üvöltő szelek-jében és a Miskolci Nemzeti Színház Kamaraszínházában Kozma Attila által a Miskolci Balett számára, a regény adaptációjából koreografált-rendezett táncjátékban is – finom, erélyesen is szelíd, és gyengédségében is szívet-lelket tépdeső tánc ez, melyben a mozdulatokból érteni a prózában kibeszélhetetlent, a csak a lápvidék kísértetei által elsuttogott, süvöltetett igazságot: nem a halál a mindennek véget vető, hanem a szenvedélyek erőszakolt elfojtása, ami végleg, mindent megsemmisítően halálos.

Sötét világ ez az angliai: sejtelmes, mélyben fortyogó, elfojtásokkal teli, ahol persze minden mozdíthatatlan, tömbszerű, monolit képződmény. Áthatolhatatlan, megszeghetetlen, kifelé mutatott, modoros kardot nyeltség, olyan, ahol elvileg mindent szabad, lehet, ám tulajdonképpen minden leszabályozott, és valójában tilalomfákkal erdő-sűrűen telirakott. Ilyen Juhász Katalin nagy oszlop tömböket görgőkön elmozdítható, füstgépekkel sűrű, áthatolhatatlan rengeteggé tett Szelesdombja is: tökéletes rajtkő egy olyan szövegből adoptált táncjátékhoz, amely minden konkrétsága ellenére sejtelmesen bizonytalan, alak és forma nélküli, vágyaktól, szenvedélyektől huzatos. „Huzatos”, mert Kozma Attila olvasatában, mesteri hozzáértésről és arányérzékről tanúskodva, a mélységesen finom ízléssel eltáncolt regény átíratából süvít a szenvedély, amely nem talál magának megélésnyi, kiteljesedésnyi helyet sem a szívben, sem a cselekvésben.

©Éder Vera

Heathcliff (Dávid Patrik és Catherine (Kovalszki Boglárka) első látásra, érzésre egymásba szerető, egymáshoz kacsolódó kötődése lüktet a héjanászszerű páros táncukból. Pulzál belőle az élni, kötődni akarás és dacos, önmaguk szabadságkeresése, az, amelyben mindent akarunk egymástól egészen, ám ehhez a mindenhez – ahogy önmagunkhoz sem, nyilván – nincsen elég bátorságunk – holott bátorság, lét- és élet bátorság nélkül sem élni, sem szeretni nem lehet, nem érdemes.

Finom, érett tehetségre vall ez a kezdeményezés, melyben ez a Brontë-i, lápnyi elfojtott érzelem-zuhatag a tánc legfinomabb és legvadabb regiszterei között folytonos megújhodással át és át cikázik. Telitalálatos letisztultsággal képes visszaadni azt, ami a szavak szintjén mindig csak kimondatlan sejtetésképp mesélő el. Kozma Attila erre vállalkozott – és úgy tűnik, hogy csak az a “lehetetlen” tud három dimenziós valóságában is működni, amelyet az a szenvedélyes alázat, szakmai bizonyosság vezet, mely csakis a lehetetlent tartja megvalósításra alkalmasnak, hisz a lehetséges számára maga a középszer.

Érezni e táncjátékból valami megfoghatatlan, érzékeny finomságot, olyat, amelyről tudjuk, hogy bármely pillanatban, mint szunnyadó tűzhányó, kitörni kész, maga alá temetve, megsemmisítve mindazt, amit eleddig létrehozott. Trhushcross Grange ura, Edgar Linton (Bolla Dániel) itt olyan magától érthetődö fensőbbséges magabiztossággal  hamarosan megalkuszik majd egymással a hideg számítás és a lánglelkű, mindig mindent egy lapra feltevő önáltatás, mely mindig magának hazudik leginkább.

©Éder Vera

Mintha Szelesdomb és Trhushcross (Fácánosmajor) ebben a táncjátékban a hideg racionalitás és a szabadon megélni vágyott – ám e szabadságot magának csak oly ritkán megengedő, az egymással párharcot, násztáncot folytató két minőségnek a küzdelme lenne. A fényes, távolságtartással, rideg kimértséggel kicentizett és magunkra erőltetett komolyságnak, valamint az érzéseink komolyságát magunk előtt vállalni nemakarásnak, a fényekkel, mozdulatokkal és a zenei montázzsal jól behatárolt és elkülönített, két egymással szomszédos, mégis univerzumnyi messzeségekben mérhetőnek a közös, egymás mellett élése lenne – azoknak közössége, akikben nincsen semmi közös.

Heathcliff és Catherine folytonosan elsodródik egymástól. A Brontë-regény érzelmi lenyomata tökéletes pontossággal, mégis kreatív, ihletett koreográfusi szabadsággal tárul elénk jelenetről jelenetre, mozdulatról mozdulatra, gesztusról gesztusra elénk és egyre inkább bezártan, frusztráltan vergődünk ebben a lelki, fizikai bezártságban, amely bezártságot nem ránk kényszerítették, hanem mi vettük önként és dalolva önmagunkra.

©Éder Vera

A Kozma Attila rendezte, koreografálta Üvöltő szelek-jében ez a bezártság, kiutat kereső kiúttalanság keresi az önmaga elől is egérutat nyerni képes, arra kísérletet tenni akaró önmagát. Olyan költőien, mégis a tánc minden műfaját a klasszikus balettól az abszolút kortársiasságig gondos figyelemmel meg- és felmutatva, hogy attól már – jó értelemben – önmagában mocorogni kezdünk székeinkben. Mocorogni, mert tapinthatóvá lesz az üvöltés bennünk – egy balett, mely eléri a célját, hogy legyen értelme a szelekkel és azok nélkül is üvölteni, hátha ettől az „űvöltéstől” talán el kezdhetünk élni végre!
(2019. október 18., Miskolc)

Csatádi Gábor