"...az embereket nem egy ügy mélysége, súlya érdekli, hanem csak az, hogy hová, meddig „jut” el..."

Október végén mutatták be a mozikban a Nagy Zoltán rendezte Szép csendben-t Máté Gábor, Major Erik és Lengyel Benjámin főszereplésével. A két negyedéves színész-hallgatóval beszélgettünk az elégről, a hangszeres játék improvizálásáról, egy forgatáson való egymásra hangolódás elengedhetetlenségéről, a szép csendben való eltussolás kitaposott útjáról, az ügyeink botrányszagtól eltakart mélyéről, az ártatlanságaink esetlegességeiről, a félreértés automatizmusairól és a gondolkozás megspórolhatatlan „nehézségéről”…

Melyikőtöknek mikor volt utoljára bármiből is annyira elege, hogy azt mondja, köszönöm szépen, nekem ennyi elég?

Erik: Az egyetem második évének végén volt ilyen érzésem – olyan sűrű volt az a félév, hogy akkor azt gondoltam: „ennyi volt, ezt hagyni kéne -, mert Roland szavaival élve alkalmatlan vagyok a feladatok elvégzésére.”
Benjámin: Ugyanez az időszak jut eszembe nekem is: a másod-harmadév volt az eddigi négy évből a legintenzívebb. Akkor, ott úgy éreztem, hogy rámegyek erre az egészre lelkileg és fizikailag is. Harmadévben 8 bemutatóm volt, és sok próbafolyamat összecsúszott, vagy már az elejétől párhuzamosan ment. Nem tudtam, hogy mennyire éri meg nekem ezt tovább csinálni.

A díszbemutató óta többször olvastam és hallottam is, hogy többen hiányolták a „tettesek bemutatását, a büntetést.” A filmben ismerjük az áldozatot, de nem tudjuk, hogy mi történt, meddig jutott el a történet. Az embereket – ahogyan a valóságban, úgy az összes ilyen ügyben sem – nem az ügy mélysége, a súlya érdekli, hanem csak az, hogy hová, meddig „jut” el az ügy. Csak a bulvár része érdekli őket – ám ez a film egyáltalán nem erről szól.

Amikor elkezdtétek az egyetemi tanulmányaitokat itt, a Vas utcában, gondoltatok arra, hogy lesznek ilyen mélypontjaitok?

Erik: Nem gondoltuk, nem is sejtettük. Voltak persze elképzeléseink, de azt azért nem sejtettük magunkról, hogy ilyen sok küzdéssel, munkával kell szembenéznünk. Speciel én nagyon lusta ember vagyok. Roland számára a leggyűlöltebb emberi tulajdonság a lustaság. Ez az időszak ezt teljesen kigyomlálta belőlem. Helyette jött a félelem, a vívódás: talán nem is kellene bejárni a foglalkozásokra…

A filmben megformált zenészek életformája, élete is hasonlóan nehéz, küzdelmes, mint a tiétek lehetett… Van, lehet hasonlóság a két művészeti pálya között? Mennyire volt nehéz megtanulni a hangszeres játékot, annak az imitálását?

Erik: A hangszeres játék nagyon hasonló a prózai szerepjátékhoz. Nem tanultam meg a hegedűjátékokat, nem tudom azokat eljátszani, de mindegyiknek tudom az ujjrendjét, a vonó mozgását, és ismerem a dallamot. Ebből a szempontból ez is egyszerre improvizáció és technikai tudás is. Tudom, hová kell tenni az ujjamat a húrokon, hol vannak nyomatékosabb részek a dallamban, és ehhez még hozzájárul egy belső érzet, amivel az ember ennek az egésznek a harmóniáját ,az „auráját” megteremtheti.

©Gyöngyösi Hunor

Benjámin: Ha jól emlékszem, már a filmfelvétel előtt fél évvel Zoli (Nagy Zoltán, a rendező – a szerk.) talált hangszeres tanárokat, akik tanítottak bennünket. Én a filmben nagybőgőzöm, és azt az öt darabot én ténylegesen megtanultam hangszeren eljátszani. Ságodi Gabriella (beszédtanárunk) termében gyakoroltam, amikor csak tudtam. Teljesen más a vonófogása a nagybőgőnek mint a hegedűnek és a csellónak. Zenei előképzettségem van. Dzsessz doboltam három évig, illetve autodidakta módon megtanultam gitározni. Ennek ellenére ez a fajta zenei tudásom egyáltalán nem számít komoly zenei előképzettségnek. Közel sem vagyok profi, mégis annyi előnyöm volt, hogy tudtam tabulatúrát olvasni, ami egyenlő az ujjrend tudással. A nagybőgőn is úgy tanultam meg a darabokat, hogy a tanárnő leírta számomra az ujjrendet. Nehéz volt, mert a nagybőgőn nincsenek bundok, ezért kénytelen voltam megtanulni, hogy ténylegesen hová is kell nyúlnom.

A fim témája Magyarországon érzékenyen érinti a nézők többségét, ambivalens a metoo-hoz való hozzáállás. Mennyire volt nehéz azt a kettősséget eljátszani, megformálni érzelmileg, ahol nem egyértelműen jó és rossz karakterek feszülnek egymásnak, hanem ehelyett mindez csak finoman lebegtetve van?

Benjámin: Számomra ez volt az első nagyjátékfilm, amit forgattam. Valójában nem mondanám nehéznek, mert Zoli jó érzékű, remekül instruáló, jól gondolkodó rendező. Az egyetlen nehéz feladat talán az volt, hogy a forgatás kezdetéig igyekezzünk minél közvetlenebb viszonyba kerülni egymással. Ez azért is volt fontos, hogy a forgatásra már félszavakból is érthessük egymást. Maximális bizalom alakult ki közöttünk, így már ezért sem volt nehéz a szerepemmel azonosulni, mert a szövegkönyvbeli és a valós figuráink karakterei között sok a hasonlóság.

Hiszem, hogy rá lehet nevelni az embereket az árnyaltabb gondolkodásra. Ez a film azért is lett olyan, amilyen, mert egy olyan morális problémáról beszélünk, amit – legyen bármilyen végkifejlete is a filmnek -, nem lehet egyszerűen kezelni. Nem lehet elsődleges kérdés itt az, hogy megbűnhődik-e vagy sem az elkövető. Csak azt lehet felvetni, hogy általában milyen kultúrája van egy-egy ilyen problémafelvetésének.

Erik: A forgatókönyv fejlesztéssel párhuzamosan gyakran improvizáltunk jelenetekre, amiket Zoli felvett egy kézi kamerával az utcán sétálva, vagy Osváth Gábor ( a film egyik producere) irodájában. Ezek hozzájárultak valamilyen módon a forgatókönyvhöz, és a film figurái is elkezdtek egyre inkább úgy fogalmazni, mint mi.

Hogy érzitek, mennyire „sajátos” ennek a filmnek a kicsengése? Mi az, ami számotokra a Szép csendben-ből színészileg és emberileg magatokkal vihető?

Benjámin: A díszbemutató óta többször olvastam és hallottam is, hogy többen hiányolták a „tettesek bemutatását, a büntetést.” A filmben ismerjük az áldozatot de nem tudjuk, hogy mi történt, meddig jutott a történet. Az embereket -ahogyan a valóságban, úgy az összes ilyen ügyben sem – nem az ügy mélysége, a súlya érdekli, hanem csak az, hogy hová, meddig „jut” el az ügy. Csak a bulvár része érdekli őket – ám ez a film egyáltalán nem erről szól.

Idehaza is, ha valami nem csupán csak fekete vagy fehér, ha nem skatulyázható be, hirtelen zavar áll be: megjelennek a „védők, ellenzők” pro és kontra. Mi lehet amögött, hogy az árnyalt gondolkodást magunktól, mint valami pestist, messzire elkergetjük, elűzzük? Szerintetek idehaza nem rizikós egy ilyen kicsengéssel lezárni, befejezni egy játékfilmet?

Erik: A film maga is ezt az „egysíkon”való gondolkozást „parodizálja.” A karakterek lényegében ugyanannyi információt kapnak a filmbéli esetről, mint a mozinézők. Ennyiből kell eldöntenünk, hogy hogyan állunk az adott esethez, ami sokkal bonyolultabb annál, hogy egyértelműen valamelyik oldalra lehessen állni. Itt kezdődik a hallgatás vagy a botrány, ami annyi felesleges nézőpontot hoz be a történetbe, hogy az már el is tűnik. Mitől lehetne itt bármi árnyaltabb? Az embereket általában mindig a szaftosabb részletek érdeklik…

©Gyöngyösi Hunor

Benjámin: A film tükröt tart a mai társadalmunkra, és az egyik nagy előnye a hétköznapiasság…ez nyilván provokatív lehet azoknak, akik beülnek a mozira, és mást kapnak, mint amit várnak. De szerintem ez az egyik fő dolga ennek a filmnek: bemutatni, hogy ez a probléma létezik, és olyan pontosan tükrözze, amiben élünk, ahogy csak lehet. Ezért is ez a címe: Szép csendben. A film problémafelvetése létező, nehéz viszont ezeket a problémákat elfogadni. Ezek az ügyek nem szoktak „kibukni” mindennaposan. Amennyiben mégis, akkor valahogy „elintéződnek”. Ebben is a fekete-fehér gondolkodásmód mutatkozik meg: vagy totálisan a szőnyeg alá söprik az ügyet, vagy totálisan szétcsámcsogják a különböző fórumokon, és teljesen tönkretesznek mindenkit, akinek a neve felmerül az ügy kapcsán. Ez nem csupán hazai jelenség. Valahogy az ember olyan lény, aki ha bármilyen negatív esemény, tragédia, baleset, történik, akkor hirtelen felindultságból elhamarkodottan ítél meg mindent és mindenkit. Ahhoz, hogy átgondoltan hozzunk meg döntéseket, muszáj gondolkodni. Az ember viszont nem igazán szeret gondolkodni. Az fárasztó, és sokkal egyszerűbb fröcsögni. Hiszem, hogy rá lehet nevelni az embereket az árnyaltabb gondolkodásra. Ez a film azért is lett olyan, amilyen, mert egy olyan morális problémáról beszélünk, amit – legyen bármilyen végkifejlete is a filmnek -, nem lehet egyszerűen kezelni. Nem lehet elsődleges kérdés itt az, hogy megbűnhődik-e vagy sem az elkövető. Csak azt lehet felvetni, hogy általában milyen kultúrája van egy-egy ilyen problémafelvetésének.

… mintha ez a film azt is mondaná a maga eszközeivel: szép csendben, szisztematikusan kezdjünk el gondolkodni, nem?

Erik: Vetítés után Nyíregyházán, a fórumon egy kriminológusnő elmondta, hogy azért is fontos erről a témáról nyilvánosan, nyíltan beszélni, mert száz elkövetett eseményből talán egy jut el a feljelentésig. Az összes többi eset szép csendben elhal… A filmben megjelenő alakok sem jók vagy rosszak, a film végén Dávid a karmesterhez hasonlóan tesz egy olyan lépést az áldozat felé, amit tekinthetünk félreértésnek is, de azt is mondhatjuk, ez már határátlépés.

A film maga is ezt az „egysíkon” való gondolkozást „parodizálja.” A karakterek lényegében ugyanannyi információt kapnak a filmbéli esetről, mint a mozinézők. Ennyiből kell eldöntenünk, hogy hogyan állunk az adott esethez, ami sokkal bonyolultabb annál, hogy egyértelműen valamelyik oldalra lehessen állni.

Ez a film szép csendben beszél arról is, hogy valakit megértek vagy inkább félreértek – hisz félreérteni könnyebb valakit, a megérteni akarás áldozattal jár…

Erik: Mindezt felveti a film is, ám szándékos a forgatókönyv alakulása: ne legyen senki száz százalékig biztos abban, amit magától eleve kézenfekvőnek gondolna. Konkrét dolgot nem tud a néző, ahogy nincsenek egyértelműen megfogalmazott „csak jó” és „csak rossz” szereplők sem. Ha valaki elkövető vagy áldozat, az nem jelenti önmagában eleve azt, hogy akkor őrá csak jóként vagy csak gonoszként gondolhatunk. Nincsen vegytisztán „csak elkövető”, ahogy nincsen „csak áldozat” sem. Problémafelvetéseket, nem megoldásokat akar a film. A helyzet bonyolultságát lehet csak ábrázolni. Forgatókönyvileg a legjobb megoldás született: meg kell mutatni a nézőknek, hogy ilyen problémák léteznek. Ezeket nem lehet a szőnyeg alá söpörni, mert létezőek. Ami a tükör ebben a magyar társadalomnak az az, hogy a való életben is épp ilyenek vagyunk. Jók is, rosszak is.

Benjámin: Egy szeletet kap csupán a néző abból, hogy mi történhetett. Viszont maga a folyamat érdekes. Miközben nézed a filmet, folyamatosan alakul a véleményed, az ítéleted. Magamat is rajtakaptam azon, hogy hitetlenkedem a történet alakulásán. Amikor a részletek kiderülnek, akkor saját érdekem is az, hogy mindent „összerakjak” magamban visszamenőleg is, a legapróbb részletekig. Ez könnyen félreviszi az embert, mert nem ezek az apró részletek a fontosak. Van egy kislány, akiről nem lehet eldönteni, hogy hihető-e, amit mond. Van egy „példaképként” élő karmester, aki a sikerig vitte a zenekart. Nekünk kell eldönteni – ahogy az életben is -, hogy egy ilyen helyzetben mi a teendő. Erre nincs kódexszerűen előre megírt szabályrendszer. Csak a viszonyok és a helyzet nagyon pontos ismerete alapján lehet kezelni az ilyen eseteket. Vannak filmek, melyekben a rendező és a forgatókönyvíró eldönti, hogy bizonyos dolgokról hogyan gondolkozzanak a nézők: mi a helyes és mi a rossz. Ez a film viszont folyamatos gondolkodásra kényszerít: rákényszerít, hogy mindig gondold újra a már benned lévő, kész sémáidat!