Brecht-aréna

Brecht jól menő árucikk a mai színházi piacon – már ha szabad ilyen profánul fogalmaznom –, se szeri, se száma a Brecht-bemutatóknak, különösen háromnak: A kaukázusi krétakörnek, A szecsuáni jóléleknek és a Kurázsi mama és gyermekeinek. Utóbbiból most hirtelen két fővárosi bemutatót tudok feleleveníti az elmúlt évekből: Zsótér Sándor a Radnótiban, Zsámbéki Gábor pedig a Katonában rendezte meg a darabot. Előbbiben Kováts Adél, utóbbiban Fullajtár Andrea alakította Kurázsit, és most ismét a Radnótiban, pontosabban annak új játszóhelyén, a Tesla Laborban láthatjuk a következőt, ezúttal Pető Katával a címszerepben.

Programadó előadás ez, hiszen egy új színházi alkotóműhely, a Narratíva Produkció mutatkozik be vele. A Kovács D. Dániel, Hegymegi Máté, Szenteczki Zita és Pass Andrea alkotta rendezői kollektíva szándékaik szerint teherautóplatókon vinné el előadásait a Nagykörúton túlra, bemutatkozásuk azonban most a körúton innen, a „patinás” Radnóti Színház még patinátlan új játszóhelyén esett meg. A Tesla Labor már nevében is jófajta alternatív levegőt áraszt: mintha csak Elon Musk egyik kísérleti műhelye lenne, ahol a legújabb, sugármeghajtású színházi produkciókat főzi ki az ámuló közönségnek. Ideális bemutatkozási hely egy formákat bontani szándékozó társulatnak, amely egyelőre még „csak” rendezői társulás.

Kovács D. Dániel Bodó Szputnyikjában edződött, ahol már 30 éves kora előtt letett néhány igencsak emlékezetes előadást, míg a társulatot be nem darálta a magyar kultúrpolitika elszabadult botmixere. Kovács D. továbbállt a Vígszínházba és meghívott művészként a Katonába, a kőszínházi közeg pedig némileg kilúgozni látszott izgalmas kísérletező kedvét, amely korábban olyan minimalizmusában is zseniális alkotásokat eredményezett, mint A heilbronni Katica. Nekem a Berlin, Alexanderplatz volt a mélypont, amely könnyedén simult bele a Katona egyre inkább önmagát konzerváló stílusába, ezért kíváncsian vártam, mi lesz, ha újra függetlenebb közegben, rég bejáratott színészei körében találja a sors. Hiszen Pető Kata, Hajduk Károly vagy Kurté Niké már jelenlétükkel is a régi szputnyikos korszakot idézik.

Nos, valami olyasmit mondhatnék, hogy Kovács D. íme, hát meglelte hazáját, és mintha ott folytatná, ahol A heilbronni Katicával abbahagyta. A Kurázsi és gyerekeiben nyoma sincs sem erőlködésnek, sem a kőszínházi közeghez igazodás szándékának, látszik viszont a szükségből erényt kovácsolás lelkesültsége, az alkotás színtiszta öröme. Bármennyire komor és sötét Brecht harmincéves háború alatt játszódó sztorija, ez a Kurázsiélvezetes, nevetni is lehet rajta, távol áll attól a konszolidált jól öltözöttségtől, amely például Zsámbéki kőkonzervatív rendezését jellemezte (szigorúan formai értelemben persze).

Már Ungár Júlia fordításának címéből is elmarad az ebben a kontextusban ma már kicsit régiesnek hangzó „mama”, a költőibb „gyermekei” helyére a hétköznapibb „gyerekei” kerül, az egész szöveg friss és eleven. Nem maradnak ki viszont Paul Dessau zenei betétei, melyeket a Kurázsi kordéját megtestesítő nagy zongoratestbe ágyazott elektromos zongorán ad elő több színész (meglepően sokan zenélnek meglepően jól). Az állandóan forgatott nagy zongora lényegében az egyetlen díszletelem, de adottságai maximálisan kihasználtattatnak. Mi, a közönség négy oldalról üljük körbe a zongora által jórészt el is foglalt játszóhelyet, mintha arénában néznénk Kurázsi és gyerekeinek hányattatásait.

Tudjuk, Brecht egy magatartásmód csődjét ábrázolta ebben az 1941-ben, tehát a II. világháború tombolásában íródott drámában: Kurázsi a nehéz helyzetben is ügyesen alkalmazkodó ember prototípusa, aki azonban hiába próbálja maga és gyerekei életét általmenteni a háború vérzivatarában, végül elveszít mindent és mindenkit. Szerencsére nem lesz belőle tézisdráma: ez csak egy sors a sok közül, de eshetne úgy is, hogy Kurázsinak minden összejön – csak akkor nem lenne belőle dráma. Ha nem állunk ki az igazságtalanság ellen, mert féltjük a mieinket, nem járulunk-e ezzel hozzá egy élhetetlenebb világhoz? – teszi fel a kérdést az előadás színlapja és Brecht is. Szörnyű dilemmák, melyekre nincs jó megoldás. Számos, háborús közegben játszódó mű tesz fel hasonló kérdést, például Az ötödik pecsét, hogy csak filmként az egyik kedvencemre utaljak.

Kovács D. is kérdez, de nem válaszol, bemutat, de a nézőkre bízza a döntést. Ebben partnerei a független közegből jól ismert színészek. Pető Katának nagyon jól áll Kurázsi szerepe, bár fiatalabb, mint általában a Kurázsit eljátszó színésznők (a „mama” az ő esetében végképp rosszul hangzana), de igazán megérett rá, minden ízében hiteles alakítást nyújt. A más minőségében gyakori alkotótárs, Fekete Ádám humoros alakítást nyújt a kisebbik fiú szerepében, Hajduk Károly az egykedvű szakácsot jeleníti meg a tőle megszokott tehetséggel, Kurta Niké a könnyűvérű nőcske szerepében mutat be jó kis karakterrajzot, Piti Emőke némaságával is végig erőteljesen van jelen, a végén pedig Lázár Kati is feltűnik egy rövid, de annál fontosabb szerepben, a parasztasszonyéban.

Látszik, hogy összeszokott alkotóközösséggel van dolgunk, akik hasonlóan gondolkodnak a színházról, az eredmény pedig valóban a szputnyikos évek legjobbjait idézi. Hogy rossz szóviccel éljek: bizony kellett kurázsi ahhoz, hogy fiatal rendezők a mai mostoha körülmények között új vállalkozásba kezdjenek, és látjuk: lett Kurázsi.

(2019. november 19. )

B. Kiss Csaba