"Hál’ istennek, az ember „önkiszolgáló" színész...!"

Most csütörtökön, december 12-én mutatják be Michael McKeever Végszó c. kortárs darabját Dicső Dániel rendezésében a Rózsavölgyi Szalonban. A darab Alice-ével és Edwardjával, Bajor Lilivel és Gálvölgyi Jánossal beszélgettünk elrontott végszavakról, az önkiszolgáló színészetről, a színház és a magánélet szétválaszthatatlanságáról, egy színész vágyott „privát” életéről, a színészet devalválódásáról és a szakma koptathatóan nyűhetetlen, belülről tartást adó minőségéről…

Melyikőtök mikor kapott legutóbb rosszul vagy rossz végszót?

Lili: Velem legutóbb még az egyetemen, az utolsó Vadkacsa előadáson esett meg ilyen, amikor nem kaptam vagy rosszul kaptam végszót… A partnereim tekintete mindent elárult, azt hiszem, jó egy oldalnyit ugrottunk emiatt a szövegben. Persze, az egyetemen egészen mást jelent a végszó, hisz ott megtanuljuk maximálisan segíteni egymást.

János: Meg lehet idővel tanulni, hogy hogyan reagáld le jól, ha rosszul, vagy egyáltalán nem kapsz végszót.

Ahogy abban a kinti, nagybetűs életben, úgy itt a darabban is akkor kezd bármi változni, amikor hirtelen történik valami nagy baj, ami összerántja a helyzetet, a szereplőket.

Mennyire tud ez zavaró lenni?

János: Hál’ istennek, az ember „önkiszolgáló” színész…! Két hete történt, játszottuk a Legyen a feleségem-et, amiben van egy nagy poénom, – A partnernőm: „Tudtad, hogy modellkedik?!” – erre én: „Modellkedik? Mit akarnak vele eladni, egy körfűrészt?!”. Ám mindez most úgy zajlott, hogy én „fölkérdeztem” magamnak: „Tudtad, hogy ez a nő modellkedik? Na, de mit adnak el vele, körfűrészt?!” – ritkán adódik ilyen, de néha előfordul azért. Nem hiszem, hogy ezt a fajta dolgot lehetne tanulni, de hál’ istennek, néha a partnerekkel az embert a kényszer ráviszi erre is. Másfelől pedig a végszavakkal ilyesmi bármikor előfordulhat, hisz emberek vagyunk…

Lili: Persze, azt az idővel „megtanulni”- t sem úgy kell érteni…hisz ez az ilyesmi a végszavakkal azért nem mindennap előforduló, szokványos dolog.

János: Sok múlik azon, hogy mennyire vagy észnél, mennyire vagy otthon a színpadon…

©Szokodi Bea

Végül is a „végszavazás” azt a célt szolgálná, hogy összekovácsolja a partnereket, a játszókat, nem?

János: Van egy nagyon régi színész mondás: – nem tudom, ismered-e, Lili? – „Háborúban nincsen végszó!” –, azaz: olyan nincs, hogy „végszót várunk”, nincs, mert ha nem mondja a kolléga, akkor megyünk tovább, kész! Egyébként persze, igen, a végszó, azaz „egyik szavamat a másikba ne öltsem” nélkül nincs kapcsolódás, a hétköznapokban is így kommunikálunk, hát nem?

…az életben, a munkában, a családban… Ez a Michael McKeever darab mennyire szól inkább a családról vagy a színházról, avagy mennyire szól egyszerre mind a kettőről?

Lili: Ez a darab azzal van megfűszerezve, hogy egy színészcsaládról szól, számomra mégis sokkal fontosabb benne a család…

János: …mondja Lili, aki „kívülálló” –, hisz szerepe szerint nem a család tagja.

Az apósom, Rodolfo, amikor megkértem Judit kezét, azt mondta: „jobban örülne egy lakatosnak!” Mert hát ennek a szakmának tényleg megvannak a hátrányai… Mindig arról álmodtam, hogy lesz két lányom, akiket vasárnaponként elviszek masnival a hajukban az állatkertbe. Ehelyett vasárnap délig aludtam, mert előző este előadásom volt, és annyira kifáradtam…

Lili: …fontos, hogy bár a darab kicsit „színháziasabb” családban játszódik, elsősorban mégis sokkal inkább szól az emberek érzelmeiről, mint bármi másról…

János: Fura most kicsit hallani, amit Lili mond, mert számomra itt minden erről a szeretett, gyűlölt színházról szól… Arról, hogy szinte nincsenek is emberi, „civil” mondatok a családtagok között, mert itt csak a színház és a színház… Ha az ember mindent belepakol ebbe a színházasdiba, akkor az egész életed gyakorlatilag ezzel múlik el… …ahogy ebben a darabban írják is: már azokkal a szavakkal, gondolatokkal élsz, kommunikálsz, amit a példányokból csipkedsz fel ösztönösen, tudat alatt magadnak -…amikor már minden, de minden a színházról szól tulajdonképpen. Csak akkor tűnik fel itt a szereplőknek mindez, amikor egyikük meghal, akkor „kapnak a fejükhöz”: a fenébe, tulajdonképpen tényleg, ez az egész szólhatott volna kicsit másról is, mint… Mert hát van életünk egyébként a színházon kívül is!

Tényleg, valóban nyűggé, teherré válhat, ha az ember nem tudja otthagyni a karaktereit este az öltözőjében, vagy ez mégiscsak egy olyan erős „szimbiózis”, olyan létszükséglet, amely nélkül nem tudna meglenni, avagy mindez csakis rosszul tud elsülni?

Lili: Szerintem is-is… Hiszem, hogy van a szakmaiság – bár roppant kevés a tapasztalatom e téren Jánoshoz képest -, és van egy saját életem, amelyben én én vagyok. Van egy hivatásom, egy szakmám, amit maximálisan szeretek, de nem szeretnék úgy élni, hogy ezt a szakmámat, hivatásomat a privát életemen belül is tovább élem, vezetem.

János: Pont a napokban mesélte Dorka lányom, hogy a Hatszín Teátrum portás nénije mesélte neki, hogy: „láttam apádat, ahogy magában beszélve ment itt az utcán!” „- Ismerem apámat, még nincs olyan állapotban, hogy magában beszéljen!” Mert valószínűleg akkor láthatott épp, amikor e szerepem szerinti Lear-monológot gyakorolhattam. Másfelől viszont igaz: a napokban ültünk a családdal, beszélgettünk, hirtelen visszakérdeztek engem, aki nem is reagáltam rögtön, mert pont épp ezt a nyavalyás Lear-monológot sulykoltam magamba. Az ember nem kapcsol ki…még úgy, akkor se kapcsol ki, amikor este vége van az előadásnak már… Szokták mondani, hogy a művész úr elmegy, iszik valamit – régen ott volt a Rátkai, a Fészek Klub például. De nem azért iszik, mintha olyan baromi nagy művész lenne, aki hordozza, cipeli magában megállás nélkül a nem tudom milyen nagy szerepeit, áááá, fenét, dehogy! Bodrogi Gyula azt mondta, hogy egy rendes színész, amikor meghajlik a tapsrendben, aközben már az egyik kezével a jégszekrényben kotorászik, hogy mit is igyon… Én ebben nem hiszek! Abban viszont igen, hogy még jóval az előadás után is fel vagy pörögve, ez bizony igaz! Vannak, persze, olyan szerepek, amelyek után nyugodtan lehet aludni…és vannak olyanok is, amelyek eljátszása közben is lehet már aludni, nyilván.
@Szokodi Bea

Lili: Én nem a pörgés részében nem hiszek, hanem abban, hogy ne tudna szétválni e kettő: a színészet és a magánélet.

János: Kívánom, hogy sikerüljön szétválasztanod, Lili… Az apósom, Rodolfo, amikor megkértem Judit kezét, azt mondta: „jobban örülne egy lakatosnak!” Mert hát ennek a szakmának tényleg megvannak a hátrányai… Mindig arról álmodtam, hogy lesz két lányom, akiket vasárnaponként elviszek masnival a hajukban az állatkertbe. Ehelyett vasárnap délig aludtam, mert előző este előadásom volt, és annyira kifáradtam – építettem a karrieremet. Nem…nem, Lili, most mondom neked, hogy a kettő együtt, na, az egészen biztosan nem fog menni!

Lili: Nyilván ez egy idilli kép, de láttam én is a szüleimet, hogyan próbálták egyeztetni, és vagy sikerült vagy nem.

János: …hát főleg a vagy nem szokott sikerülni….

Lili: …de mi van, ha esetleg mégis sikerül…?

A darabban sikerül az egyeztetni tudás kérdésére választ adni, vagy csak a humor kedvéért születnek „válaszok”?

Lili: Ahogy abban a kinti, nagybetűs életben, úgy itt a darabban is akkor kezd bármi változni, amikor hirtelen történik valami nagy baj, ami összerántja a helyzetet, a szereplőket. Mindig egy ilyen „baj” az, ami elindítja azt, hogy igen, van egy élet a színházon kívül is…!

János: …igen, olyankor döbbensz rá, hogy lett volna egy élet a színházon kívül is!! A szervezeted jön veled egy darabig, aztán egyszer csak az egyik vagy a másik szerved azt mondja: művész úr! Én nem játszanék magával együtt tovább, ezt, tessék, csinálja végig nélkülem!!!

…nem volt akkoriban ez a dilettantizmus, mint ma. Megy vagy négy-öt sorozat, és a benne játszó színészekről azt se tudom, kicsodák – persze, ez legyen az én bajom! De az, amikor nem tudom eldönteni, hogy a szerepet hívják Kiss Bélának vagy a színészt… Én még léptem úgy fel Latabár Kálmánnal, hogy azt kérdezték tőle: „szabadna a működési engedélyét?” És ha nem tudta megmutatni, nem léphetett fel. Nem volt ennyi senkiházi, aki elvette volna a fiatal tehetségek elől, mint Lili is, a munkát, nem volt. Ha lenne szakszervezet… Ez olyan dolog, hogy én baromira szeretnék operálni, be is nézek délután a MÁV Kórházba…

Hogyan érzitek: lehet-e, kell-e egyensúlyt találni, vagy hagyni kell, hogy majd az élet rendezze el ezt az egyensúlyt?

János: Ötvenegy éve vagyok a pályán, és próbáltam mindig normális maradni. Nem volt olyan nálunk soha, hogy lábujjhegyen kellett volna azért járni, mert megjött apuka, a híres, nagy színész… Ott volt Márkus László, aki onnantól kezdve, hogy felébredt, ő volt a Márkus László, úgy ment az utcán is… Én próbáltam normális maradni, persze, a családom tud erről nyilatkozni, nem én! De Lili előtt az élet! Ám ők már egy teljesen más generáció!

Te hogyan látod ezt a fiatal színészgenerációt, tényleg?

János: Sokkal felszabadultabbak, jóval könnyebben tudnak nemet mondani – kevésbé tekintélytisztelők. Ahogy megkérdőjelezhetőbbek a „tekintélyek” is, kiket tisztelni kéne. Az én időmben – na, ez az a mondat, amit gyűlölők – olyat, hogy mi visszapofázzunk a tanárnak a főiskolán, olyat mi el se tudtunk képzelni! „Hát Géza, hát ezt azért beszéljük majd meg!” stílus teljesen elképzelhetetlen volt akkortájt. Az egy „zárt rendszer” volt akkor, mármint olyan sem volt elképzelhető, hogy én csak úgy otthagyjak egy színházat! Vidámak, nyelveket beszélnek, és már közel sem veszik ezt olyan komolyan, mint ahogy mi tettük. Ma már Lili felül a vonatra, elmegy próbát énekelni, és akár holnaputántól már kint játszik. Nálunk Szatymazra sem lehetett lemenni, nemhogy máshova…

Lili: …ahogy az is teljesen más volt, hogy aki a főiskolára járt annak idején, annak az is egyértelmű volt, hogy lesz munkája.

János: Nem, nem, nem: a diplománk mellé aláírattak velünk egy papírt, hogy a diplománk semmire sem jogosít!

Lili: Persze, csak ma „túl sokan” vagyunk…és mindenki ott „próbál szerencsét”, ahol tud…

János: Ez így van! – de hogy miért, azt nem tudom…
@Szokodi Bea

János, akkor nem indítottak annyi osztályt? Avagy kisebb létszámú osztályok voltak?

János: Először is válasszuk ketté. Egyfelől nem volt akkoriban ez a dilettantizmus, mint ma. Megy vagy négy-öt sorozat, és a benne játszó színészekről azt se tudom, kicsodák – persze, ez legyen az én bajom! De az, amikor nem tudom eldönteni, hogy a szerepet hívják Kiss Bélának vagy a színészt… Én még léptem úgy fel Latabár Kálmánnal, hogy azt kérdezték tőle: „szabadna a működési engedélyét?” És ha nem tudta megmutatni, nem léphetett fel. Nem volt ennyi senkiházi, aki elvette volna a fiatal tehetségek elől, mint Lili is, a munkát, nem volt. Ha lenne szakszervezet… Ez olyan dolog, hogy én baromira szeretnék operálni, be is nézek délután a MÁV Kórházba… Ez a szakma le van és le lett járatva, és ez ellen mi nem tettünk semmit, ettől ma nekik sokkal nehezebb. Ma minden sarkon táncdalénekeseket keresnek, azelőtt egy táncdalénekes „elműködött” ötven évig! Itt faktor, ott faktor – mire megjegyezhetném a Gipsz Janka nevét, addigra a másik csatornán lesz belőle négy teljesen új…

…számomra itt minden erről a szeretett, gyűlölt színházról szól… Arról, hogy szinte nincsenek is emberi, „civil” mondatok a családtagok között, mert itt csak a színház és a színház… Ha az ember mindent belepakol ebbe a színházasdiba, akkor az egész életed gyakorlatilag ezzel múlik el… …ahogy ebben a darabban írják is: már azokkal a szavakkal, gondolatokkal élsz, kommunikálsz, amit a példányokból csipkedsz fel ösztönösen, tudat alatt magadnak -…amikor már minden, de minden a színházról szól tulajdonképpen.

A korábbi színészgenerációkból emlékszel olyanokra, akik képesek voltak megtalálni azt a bizonyos egyensúlyt?

János: Nem! Mensáros László mondta, hogy amikor Domján Edit lement a közértbe tíz deka túróért, akkor ott lett vége ennek a szakmának! Honthy Hannát el tudja valaki képzelni, ahogy beállt a kosárral a sorba és vásárolt? Ez egy csoda szakma volt! Végigment Bárdy György a Váci utcán, és megálltak az emberek: ott megy a Bárdy György! De ha beleadsz mindent, akkor ez a szakma azt meg is hálálja. Persze, ha épp nagy bajban vagy, akkor abban a színpad nem segít, nyilván… Van is egy ilyen mondatom a darabban: „Életem legfontosabb pillanatait a színpadon éltem át!” – ezzel, azt hiszem, mindent elmondtam a korosztályomról, a Lili korosztályának meg lesznek más fontos pillanatai, amelyeket máshol is át tudnak majd élni, remélem!