Vadászat németekre

„Foglalod a kurvanyádat,

De nem ám a mi hazánkat.”

/Petőfi Sándor/

Három nagy XIX. századi nemzeti drámánk – Bánk bán, Csongor és Tünde, Az ember tragédiája – közül Katona József műve az, amely legtöbbször tud igazán élően megszólalni a ma színpadán is. Míg Vörösmarty és Madách eleve inkább az olvasónak, semmint a színházi nézőnek írt könyvdrámáiba a legtöbb rendezőnek beletörik a bicskája, a Bánk bánból számos izgalmas előadás született az elmúlt években. Bár szerzője soha nem láthatta színpadon darabját, a Bánk bán igazi színpadi mű, amely majd’ két évszázad távolából is működik, még ha szövege többnyire magyarról magyarra fordított formában is kerül színre. Már Illyés Gyula tollából kikerült egy frissített változat, Szabó Borbála néhány éve a POSZT-on díjat is nyert átiratáért, legutóbb pedig Nádasdy Ádám prózafordítását vehette kézbe az olvasó, de szinte mindegyik előadáshoz születik aktualizált szöveg.

Tarnóczi Jakab szakított ezzel a „hagyománnyal”, és újra a veretes katonai szöveget vette elő. Az előadást ő maga is nyelvi kísérletnek nevezte, és valóban érdekes kísérletnek ígérkezik ma megszólaltatni ezt az igencsak régies és néhol nehezen érthető szöveget. Bár a nézőt ez nagyobb odafigyelésre készteti, egy idő után megszokottá válik a kétszáz éves nyelven beszélt szöveg, legfeljebb az időnként elhangzó „hah!” felkiáltások keltenek derültséget a nézőben.

A mai színre vitelek nemcsak Katona nyelvezetét próbálják átformálni, hanem igyekeznek azt a rárakódott nemzeti pátoszt is lemosni róla, amely már a híres 1848-as színpadi adaptáció óta (vagy korábbtól) jellemzi a művet. A Bánk bán a nemzeti öneszmélés művévé lett a nacionalizmusok születésének, illetve a magyarok németek (osztrákok) elleni küzdelmeinek idején. Petur bán kirohanásai mintha csak újra visszhangoznának Petőfi 1848 májusi versében, amelyben a „kurvanyjába” küldi el a németet.

A XXI. századi feldolgozások ezt a nemzeti pátoszt kívánják „dekonstruálni”, és akár szándékosan is reflektálnak arra, hogy itt bizony nem azt a nagy nemzeti drámát láthatjuk, amilyenként iskolai tanulmányainknak köszönhetően él bennünk Katona műve. Ez a fajta depatetizált és deheroizált modernizálás nemcsak az olyan „libsinek” elkönyvelt rendezőket jellemzi, mint Alföldi Róbert, aki a Bánk bán – juniorral a mai fiatalokat is meg akarta szólítani, hanem nemrégen Vidnyánszky Attila is egy az általa is favorizált nemzetieskedő színházeszménnyel igencsak nehezen összeegyeztethető Bánk bánt rendezett a Nemzeti Színházban.

(Meg is kapta érte a színikritikusok méltatását, amit gyorsan vissza is utasított, nehogy csorba essék mélymagyar becsületén.) Hogy viszont a Bánk bán-mítosz radikálisan dekonstruált formában is képes nagyon erősen felvetni a magyar sorskérdéseket, arra Urbán András újvidéki rendezése lehet példa, amely néhány éve kisebb botrányt is okozott a POSZT-on. (Már ha botránynak lehet nevezni, hogy Ókovács Szilveszter beszól a szerepet játszó színésznek, mert nem tetszik neki a rendező koncepciója.)

A dekonstruálás és deheroizálás szándéka Tarnóczi Jakab rendezésében is egyértelmű, bár korántsem mondanám annyira ironikusnak megközelítését, mint például Bagó Bertalan 2011-es kecskeméti rendezését, aki tömény iróniába csomagolta a nemzeti klasszikust. Érdekes történeti adalék, hogy a Bánk bán szerzőjének nevét viselő színház először tűzi műsorára Katona művét, és akkor sem a színház egy jól bejáratott rendezőjére bízzák az adaptálást, hanem egy frissen végzett fiatal színidirektorra. Ahogy Tarnóczi korábbi rendezéseiben, a díszlet ebben az előadásban is fontos szerepet játszik, és hasonlóan Az eltört korsóhoz, a kezdetben szűk tér a végén itt is kitágul.

A háromszög alakú teret minden oldalról fakazettás falak határolják, egyes kazetták nyithatók – ilyenen keresztül hallgatózik például Bánk –, a falakon szarvasagancsok, a szereplők pedig sokszor vadászruhában és vadászpuskákkal vonulnak fel, a békétlenek nagy magyaros bajusszal. (Ez Elek Ferencnek áll egyértelműen a legjobban.) Tarnóczi és a díszlet- és jelmeztervező Kálmán Eszter ebbe a vadászkörnyezetbe álmodta meg a darabot, ahol a magyarok (és a két spanyol) vadásznak a németekre.

Tarnóczi Jakabot sokat dicsértem e lapban, és Bánk bán-rendezése is átgondolt koncepcióról árulkodik. Más kérdés, hogy míg korábbi előadásaiban a koncepció meg is született a színpadon, itt a bemutató idején még éppen csak születőben látjuk. A közönség bevonulásakor a színészek kimerevítve állnak, a szereplők egymáshoz való viszonyait is jelezve, majd eins, zwei, drei, vier, és kezdetét veszi egy jó húsz percen át tartó mozgásszínházi produkció, amelyben a színészek Hunyadi Máté és Bencsik Levente zenéjére különböző módon vonaglanak, így mondják el szövegeiket. Ez a fajta dinamizálás Tarnóczi előző rendezésére, az Amit akartokra emlékeztet, ahol a színpad szinte végig forog, ugyanakkor jelen előadásban ez az állandó túlmozgásosság kissé funkciótlannak, puszta rendezői ötletnek tűnik, aminek legalábbis én nem látom szerves viszonyát a rendezés egészével.

Az előadás a későbbiekben is olyan érzést kelt, mintha a színrevitel folyamatának egy közbülső pontját látnánk, és nem a végleges produkciót. A színészek egyéni teljesítményei mintha nem állnának össze igazi összjátékká, pedig érteni és érezni vélem, kinek mi lenne a helye ebben a nagy színjátékban. Legyen az Dankó István nagy beleéléssel előadott, hangosan békétlenkedő Peturja, Bányai Kelemen Barna kissé enervált, csöppet sem hősies Bánkja, Dér Zsolt kurafi Ottója, Kovács Lehel méregkeverő Biberachja, Szirtes Ági fensőséges Gertrudisa, Pálos Hanna zaklatott Melindája, vagy éppen Bezerédi Zoltán karbantartónak öltözött Tiborca, egyénileg most is a szokott formában látjuk a Katona színészeit, mégis az összkép valahogy hiányos.

A színlap, ahol a szereplőknél egyaránt fel van sorolva, hogy milyen nemzetiségű, azt sejteti, hogy kapunk egyfajta értelmezést a nemzeti küzdelmekről, de ezt a labdát a rendezés nem csapja le. Bár elhagyja a nemzet pátoszt, ugyanakkor mintha félne új értelmet adni Katona drámájának, és megáll félúton dekonstruálás és rekonstruálás között. A színlap, a színpadkép, a rendező által előre elmondott értelmezések sokkal izgalmasabb előadást sejtetnek, mint amit végül a Kamra színpadán láthattunk. Legalábbis a bemutató napján.

2019. december 20.

B. Kiss Csaba