…a mi elgurult almáink

…amelyeket aztán már nehéz lesz összeszedni. Persze talán nem is kell, mert ebben a szétgurultságukban a leginkább figyelemfelkeltők. Az Anders Thomas Jensen film-forgatókönyve alapján Szabó Máté rendezte Ádám almái a Miskolci Nemzeti Színház Játékszínében egy lassított elbutulás tempójával megmutatott, eszméltető fejbe kólintás – tragikomikus katyvasz, pont olyan, amiben élünk Európa- és világszerte.

Templom szürkéskékre pácolt padsoraiban ülünk a Játékszínben (díszlet: Füzér Anni), mint egy aréna lelátóján, nézvén, hogy a keresztény kultúra origójába, egy egyházi közösségbe küldik  a neonáci Adámot (Simon Zoltán) tizenkét hetes javító-nevelő munkára. Szabó Máté lineárisan követte a forgatókönyv egymás után következő történéseit, nem sok időt hagyva, hogy egyik „kocka” eseményeit, intencióját feldolgozzuk, mert egyből jött a másik – nőttön növelve így azt a szent katyvaszt, amiből nem lehet sem jól kijönni, sem erőnek erejével összepuzzlezni a fejünkben – reménytelen. Ebből a reménytelen eszementségből pedig jut bőven itt.

Ivan (Varga Zoltán), a lelkész nem teljesen százas, a vallási kenetteljesség maga, és egy menedéket, mindenben érzelmi kapaszkodót kereső, kezében a rongyocskáját gyűrmékelő kiscsoportos tökéletes párlata. Olyan, akinek a hit is csupán menlevél, hogy ezt az érzelmi kiscsoportosságát megőrizhesse. Menedék ez, saját infantilizmusunk menedéke, ahol minden ürüggyé lesz ahhoz, hogy érzelmileg, értelmileg még véletlenül se kelljen felnőnünk. És Varga Zoltán Ivánja bámulatos gyermeteg, olyan, akiről első pillantásra tudjuk, hogy elmentek neki otthonról, hogy önmagán kívül senki nem veszi őt komolyan ebben a közösségben, ám mégsem tudod levenni róla a tekinteted.

Avagy ott van Lajos András valódi felnőtt gyereke, egy jólfésültnek látszani akaró alkoholista, egyik jagermeisteres pohártól a másikig vándorló Gunnárja, kezében Bibliáját és a macskáját szorongatva. Lajos Andrásból gőzölög a likőr illata, és őt nézve tényleg egyre jobban érted, érzed, hogy itt, ebben a templomnyi közösségben nincs, nem lehet minden rendben.

Miért is lenne ott minden rendben, ahol Rózsa Krisztián muzulmán Khalidja fegyverrel a kezében rohangál, hogy saját mondanivalójának egy-egy vaktában leadott lövéssel nyomatékot adjon. Látod rajta, hogy ez egy légynek sem ártani nem tudó fanatikus, aki egyszer biztosan látott terroristákat, csak épp nem tudta, akarta e fatalista „harcművészetből” kiokosítani önmagát. Szánni valóan, zseniálisan röhejes, és ha nem félnél, hogy a következő körben téged is eltalálhat, hát odamennél segíteni neki.

És itt van még a menet közben ide húzódó Sarah (Szirbik Bernadett), akinek a sok részeg pillanata közül az egyikben gyermeke lesz majd Gunnartól – ki oly autentikusan játssza az italtól igencsak mámorosat, hogy végképp megérted: itt minden és mindenki úszik, tocsog az ital és az érzelem okozta masszív debilségben.

Ide érkezik, itt próbálja magát „hasznossá tenni” Simon Zoltán tagbaszakadt Adámja: kínjában fejébe veszi, hogy a templom egyszem almafájáról lepotyogó almákból majd pitét süt. Az a fa, a játéktér fölé függesztett farostlemezre festett, már-már mesebeli, ősöreg gyümölcsfa, ágai közt egy jókora fedő méretű nyíláson át lesüt a nap a szereplőinkre, vagy épp lecsap rájuk a villám.

Simon Zoltán vadállata emberré szelídül, akinek talán egyedüliként fontos, hogy ebben a közösségben kivel mi lesz, hogyan halad vagy épp nem halad a sorsa. Játékától ez a szándékosan feje tetejére állított,  tragikomikus őskáosz a talpára áll – finom tudatossággal alakított karakterformálása egy-egy pillanatra drámává teszi a komédiát, pont oly eltalált módon, helyen, jelenléttel, hogy attól ez a tragikomédia még inkább fájóan röhejessé turbózódik.

Itt minden gondosan megkomponáltságában filmes és színházi is, bravúros, egymást támogató módon átjátszva egyiket a másikba. Szabó Máté elborultságát persze nehéz hova tenni, ha nem láttad a filmet. Talán nem is érted, hogy hogyan kerül –  és persze főként minek –  a csizma az asztalra? Ám a színészi játék színházzá, nagyon is érthető, húsba vágó színházzá teszi ezt az egész közösségi katyvaszt. Templomostul, neonácistul, fegyverrel hadonászó muzulmánostul – kinek idővel Adam lesz majd a legfőbb támasza – és mindenestül, ami ebben a világ és Európa méretű kis közösségünkben zajlik, avagy csak zajlónak látszik. Az agyamentség mi magunk vagyunk, ahogy a szólamainkkal itt élni próbálunk, itt, ahol a saját kerekeink, mint az almáink: elgurultak már jó ideje…

(2020. január 23., Miskolc)

Csatádi Gábor