„Ha meg tudod engedni magadnak, hogy csak elsodorjon ez az előadás, akkor talán fel tudsz oldódni az időben, mint egy forrásban lévő levesben” – interjú

Most pénteken, január 31-én láthatjuk a Quad c. előadást Matkó Tamás rendezésében a Trafóban. Vele beszélgettünk a hangokról vs. csendről, Samuel Beckett abszurdjáról, egy bejárható terület „ritmusáról”, a főzés zajainak zenéjéről, a beckettiség hangokra való átültetéséről, a mindennapjaink abszurdjainak valóságáról, a fejnélküliség beszédességéről, a szürrealizmus személyre szabottságáról és az időben való feloldódás jótékony erejéről…

• Számodra a hang mit jelent?

• A csendet felváltó eseményt! Persze,  ha a csendet is hangnak, negatív hangnak definiáljuk, akkor a csend is hang.

Ezt a négyzetet vettem kölcsön Beckett-től, minden másban eltér, teljesen más a mi darabunk. Nagyon foglalkoztatott,  hogyan lehet a „beckettiséget” úgy átkonvertálni, hogy annak az eszenciája továbbra is azt jelenthesse, amit az eredeti Quadban.

• Ebben a Quadban a hang most különösen  eseménnyé is lesz, nem?

• Abszolút! A darab négyszereplősből  kétszereplőssé redukálódott, és zenészek helyett két színész játszik majd. Ők fogják a hangokat megteremteni a leghétköznapibb eszközökkel. Főzésen keresztül, a főzés hangjaival teremtik meg az előadás zenéjét. A klasszikus értelemben vett zenét semmiképpen sem szerettem volna most ebben az előadásban használni. Ennek a tevékenységnek a „zajai”, ennek sűrűsödése, gyérülése jelenti majd magát a zenét. Komplett kottát írtam a szereplőknek arról, hogy melyik pillanatban merre lép, mire, milyen hosszan üt rá, honnan hova lép… Egy teljes zenei kotta, amit általában hangszerekre és zenészeknek ír az ember, az most háztartási eszközökre és színészeknek íródott meg. Minden improvizálástól mentesen, mint egy zeneművet, gyakoroljuk a próbákon.
  ©Keravin Deraton

• Mindehhez hogyan társult Samuel Beckett Quad című darabja?

• Ez tulajdonképpen  szöveg nélküli hangjátéka Beckettnek. Mindebből az a szabályrendszer maradt, emelődött át az előadásunkba, ami arról szól, hogy egy négyzetnyi területet milyen módon, formák mentén hogyan tudnak bejárni a szereplők. Ezt a négyzetet vettem kölcsön Beckett-től, minden másban eltér, teljesen más a mi darabunk. Nagyon foglalkoztatott,  hogyan lehet a „beckettiséget” úgy átkonvertálni, hogy annak az eszenciája továbbra is azt jelenthesse, amit az eredeti Quadban.

Hallunk szövegeket, mondatfoszlányokat egy rádiókészüléken keresztül, de valójában nincs is már jelentőségük – ez is olyan becketti. Funkciójukat vesztett, kontextuson kívüli mondatok, amelyeket már senki nem hall meg, pláne nem az a két szereplő, akiknek nincs is feje ebben az előadásban.

• Mi az, ami ebben a beckettiségben leginkább megfogott?

• Leginkább az a nihilizmusra hajazó abszurd, ahol mindig ugyanaz ismétlődik, zajlik újra és újra, mindig ugyanaz „megy körbe”. Mindig várunk valamit, valakit, de az soha nem jön el, nem történik meg mégsem. Beckett  tér nélküli és időtlen univerzumában, ahol sosem jön el semmi és senki, nagyon furcsa, groteszk alakok várják mégis a megváltást. Ezt a fajta eszenciát próbáltam hangszerelni egy olyan nyelvre, amit ismerek, amivel tudok bánni. Az ő világképe egy nagyon igaz, vonzó valami, amiről egy pillanatig sem gondolom, hogy negatív lenne, nem, pont így látom reálisnak. A szürrealitása maga a realitása az egésznek! Ma nagyon nehéz úgy Beckett-darabot rendezni, hogy az ne valamilyen régmúlt rendezésnek a kópiája legyen. Megragadni Beckettből azt a valamit, és úgy újra „hangszerelni”, hogy abból az ő eszenciája érződhessen ki továbbra is! Zenészként a zenei formával tudtam csak kísérletezni, törekedve, hogy ezen a formán keresztül is tökéletesen átjöhessen az, amit beckettinek mondunk.
  ©Keravin Deraton

• Ha jól értelek, akkor itt egy másfajta becketti szövegnélküliség jön létre?

• Pontosan! A hangok révén ugyanúgy kommunikál a darab, amit az első pillanatoktól kezdve ugyanúgy lehet majd érteni. Ami szöveg foszlányként benne maradt mégis, az viszont nem szövegként funkcionál. Hallunk szövegeket, mondatfoszlányokat egy rádiókészüléken keresztül, de valójában nincs is már jelentőségük – ez is olyan becketti. Funkciójukat vesztett, kontextuson kívüli mondatok, amelyeket már senki nem hall meg, pláne nem az a két szereplő, akiknek nincs is feje ebben az előadásban. Akik ennek ellenére a legnagyobb iramban céltudatosan haladnak egyik pontból a másikba, csak éppen nincsen fejük.

Feloldani problémákat lehet. Itt viszont nincs probléma, hacsaknem az egész életünk az. De ha bele tudunk feledkezni ennek a fajta abszurdnak az „időtlenségébe”, akkor esetleg fel tud oldani abból a görcsünkből, ahol nem tudjuk, nem akarjuk hagyni az időt működni. A beckettiség mellett foglalkoztatott itt ennek az egésznek a ritmusa. A szöveges daraboknál egészen egyszerűen nincs idő arra, hogy megnézzük, megvárjuk, időt hagyjunk annak, ami történhet, történni akar. Itt viszont eltelhet tíz-húsz perc úgy, hogy nem történik semmi –, azaz történik, hisz valami elkészül, megfő…

• Ezzel az át-, illetve továbbhangszerelt Beckett-tel mi volt a  szándékod?

• Ez valójában nem egy konkrét Beckett-darab továbbgondolása, hanem inkább egy sokkal általánosabb, Becketthez köthető eszenciának a továbbélése. Jó pár utalás van benne különböző más műveire: ennek a darabnak a „főszereplője” a répa, mint ahogy a Godotra várvában is folyamatosan répát rágnak a szereplők. Az Utolsó tekercsből például rengeteg szövegfoszlány jelenik meg ebben az előadásban. A Quadból igazából csak a játékformát emeltem át, a lefelé néző, csuklyás, fej nélküli emberek mozgásait. Eredetileg több Beckett-darabot szerettem volna etűdökként egymás mellé tenni, de éreztem, hogy én  ehhez nem tudnék hozzátenni semmit, de talán azzal, ha több darabjának a momentumait, mintegy összegyúrva, hozzáadva ezt a fajta zeneiséget – talán így tudom valamilyen új interpretációját adni ennek a fajta szürrealizmusnak majd.
  ©Keravin Deraton

• Neked mit juttat eszedbe ez a szürrealizmus?

• A szorongásainkat! Amelyek a mindennapjaink részei – és most itt a szorongást megint csak nem negatív értelemben mondom. A félelmeink, rettegéseink, fóbiáink repetitív módon végigkísérnek, és annyira ésszerűtlenül felfoghatatlan, hogy miért is csináljuk ezt. Persze mindent megpróbálunk, akár az életünknek is véget vetnénk időnként, hogy megszüntessük ezt, ám ahogy a Beckett-darabokban se érik el a kötelet, amivel megölhetnék magukat, úgy ezeknek a berögzültségeinknek sem tudunk véget vetni. Pont ettől olyan igaz ez az egész.

A Quadból igazából csak a játékformát emeltem át, a lefelé néző, csuklyás, fej nélküli emberek mozgásait. Eredetileg több Beckett-darabot szerettem volna etűdökként egymás mellé tenni, de éreztem, hogy én  ehhez nem tudnék hozzátenni semmit, de talán azzal, ha több darabjának a momentumait, mintegy összegyúrva, hozzáadva ezt a fajta zeneiséget…

• Van, lehet, kell-e, hogy legyen ennek bármiféle „feloldása”?

• Nem gondolom, hogy kell ennek feloldást találni! Feloldani problémákat lehet. Itt viszont nincs probléma, hacsaknem az egész életünk az. De ha bele tudunk feledkezni ennek a fajta abszurdnak az „időtlenségébe”, akkor esetleg fel tud oldani abból a görcsünkből, ahol nem tudjuk, nem akarjuk hagyni az időt működni. A beckettiség mellett foglalkoztatott itt ennek az egésznek a ritmusa. A szöveges daraboknál egészen egyszerűen nincs idő arra, hogy megnézzük, megvárjuk, időt hagyjunk annak, ami történhet, történni akar. Itt viszont eltelhet tíz-húsz perc úgy, hogy nem történik semmi –, azaz történik, hisz valami elkészül, megfő… Ha meg tudod engedni magadnak, hogy csak elsodorjon, magába szippantson ez az előadás, akkor egyben talán fel is tudsz oldódni az időben, mint egy forrásban lévő levesben.

Csatádi Gábor