…avagy élünk-e úgy, hogy magunk után  űr maradjon? Mert ha  csak ennyi is emlékeztet ránk, akik majd már egyszer nem leszünk itt, akkor talán van, volt értelme itt lenni, létezni. Blaskó Borbála Az utolsó aleppói bohócot rendezte a Stúdió K-ban, melyben a költői finomság és a kíméletlen drasztikusság úgy ölelkezik össze, mintha édestestvérek lennének. Lehet, hogy eredendően azok is? Egy előadás, mely úgy hagy egészen mély nyomot benned, hogy eleinte  észre sem veszed. Impressziók egy adott korról, egy emberről – és eközben mindenhol mindenkiről.

Egyetlen rövid újsághír köré kerekített, egymásba át- és átjáró történet, amelynek nem linearitása, hanem történése van. Olyan, ami mint csörgőkígyó tekeredik, tekeredik, és bár nem is sejted, hova, merre tart, biztos lehetsz benne, hogy semmi jóra nem számíthatsz. Persze mi az, hogy jó? Honnan, merről nézve az? Fehér, padlóig érő függönyök, xilofon lágy,  ütemet,  harmóniát diktáló hangjai indítják az előadást, bárhol lehetünk, és akár sehol se.

Ebben a pici játéktérben, melynek előterében egy mobil homokozó, bal hátsó sarkában bontott téglák kupaca, minden kaotikus és harmonikusan egymáshoz, egymásba simuló. Anas al-Basha (Lovas Dániel), a bohóc doktor története mesélődik el, egymásba át- és átcsúszó történet- és eseményszálak egymásra rétegződő hullámaiban.

Mintha szőnyegek, szőttesek rakódnának, hajtogatódnának egymásra laza, egymást szabadon is élni engedő magabiztossággal. A Blaskó Borbála koreografálta és rendezte előadás  az  egymás után következő, egymásra építkező történetmesélés szempontjából elsőre nem biztos, hogy érthető. Ám kell-e  efféle egyenes vonalban elmesélt történet ahhoz, hogy valamit hiánytalanul, teljes egészében megértsünk?

Mintha cölöpökön járnánk: hol egy titkosszolgálati tiszt (Nagy Pál Gábor), aki népdalgyűjtőként mutatkozik be az aleppói asszonyoknak (Homonnai Katalin, Nyakó Júlia, Pallagi Melitta) és mesél megerőszakolásról, a kihallgatás magától érthetődő kegyetlen kíméletlenségéről, hol pedig Anas al-Basha a fiatal baráti társaságuk elhagyott bagolyvári mókázásairól, amelyek aztán egészen brutális véget értek az elhagyatott épület falai között.

Brutális súlyosság és a fuvallat könnyedség adja ebben az előadásban egymásnak a kilincset.  Ahogy Lovas Dániel a téglákat pakolja, állítja rendre egymásra a sarokban, abban az elmesélhető és az elmesélhetetlen kimondásának az egyre nehezülő terhe érződik, és persze a monoton, gépies pakolás, rendtevés figyelmet elterelő „felszabadító” hatása is. Az, melyben ott lüktet a kiszolgáltatottság, a politikai zsarnoksággal szembeni védtelenség, melyet ép ésszel, lélekkel a nagyon kivételeseknek van csak módjuk elviselni, túlélni.

A téglák pakolását a cinkosan kergetőző, egymás társaságából, tapasztalataiból, praktikáiból erőt, lélekjelenlétet merítő aleppói asszonyok ellensúlyozzák, avagy épp tovább nehezítik: Nyakó Júlia, Pallagi Melitta és Homonnai Katalin a közel-keleti női sorsot, a tárgyként való bánásmódot leleménnyel felülírni vágyó, légiességükben is lelki súlyokkal megterhelt sorsukat megmutató alakok.

Kihasználás, birtoklás. megerőszakolás közepette az élni, továbbélni akarás angyalai. Besározódott szárnyú angyalok ők, akik tudják: a lelkeket megtörni, leigázni, kizsákmányolni egyszerre könnyebb és nehezebb is, minthogy annak kérdésében a puszta fizikai erő önmagában döntőbíró lehessen.

Blaskó Borbálánál a kegyetlennél is van kegyetlenebb, ahogy az irgalomnál és a szelídségnél is van irgalmasabb, szelídebb.  Anas al-Basha szép, a mozdulatok finomságával, a szavak játékos kergetőzésével megmutatott szerelmi kapcsolatánál is van szebb, kikezdhetetlenebb szépség, hűség: a bohóc doktorság, amely még az előbbinél is fontosabb – elhagyhatatlanul.

Még akkor is az, ha Spilák Lajos kegyetlenségében is szánalmasan röhejes, „emberies” kivégző tisztje festékszóróval kivégzi bohócunkat: a fehér gyolcsra piros festékkel körberajzolja Anas al-Bashát. Ártatlanság és áldozathozatal keveredik sorra ebben a rendezésben, mint fehér vásznon a vörös festék. Keveredik, ám nem elegyedik: látható, közelünkbe jövő marad a test lenyomata, körülrajzolása. Mintha szótlanul kérdezné az előadás: mi lesz a mindenkori aleppói utolsó bohócokkal? Marad-e lenyomat, marad-e felidézhető, belénk ivódott, vésődött emlék róla, róluk?

(2020. január 18.)

Csatádi Gábor