Február 2-án mutatják be Crhistopher Hampton: Egy német sors c. monodrámáját Molnár Piroska előadásában, Máté Gábor rendezésében a Hatszín Teátrumban. A darab fordítójával, Zöldi Gergellyel beszélgettünk sorsról, tudatosságról,  le nem vont erkölcsi következtetésekről, önmagunktól való eltartásról, a korlátoltság hitelességéről és hiteltelenségéről és az itt és mostban való gondolkodás vagy gondolkodni nem akarás felelősségéről…

  • Elsőre mi jut eszedbe, ha azt hallod: sors?
  • Ennek a darabnak a kapcsán leginkább az, hogy Brunhilde Pomsel mennyire nem foglalkozott ezzel. Mintha fel sem merült volna benne, hogy döntési lehetősége, szabad akarata és felelőssége van. Sőt, végül arra jut, hogy ő ebben az egészben nem vétkes, mossa kezeit, egyszerűen így alakult az élete.

A szörnyetegek életéről viszonylag sokat tudunk, ám a kisemberekéről, akik egy-egy ilyen korszak tevékeny résztvevői voltak, már kevesebbet. Pedig a kis embereken múlnak a dolgok, aki őket meghódítja, annak – legalábbis egy időre – nyert ügye van. 

  • …persze az is egyfajta sorsként való felfogás, hogy beletörődünk abba, ami és ahogy szembejön velünk, nem?
  • Olvasva a könyvet, és megnézve a dokumentumfilmet, illetve lefordítva a Christopher Hampton darabot, leginkább az volt az érzésem, mintha ő még ezen a szinten is csak utólag foglalkozott volna ezzel a kérdéssel. Mintha mindent mindig tudomásul vett volna. Mit lehet tenni, mondta. Érdekes, ahogy elmeséli a történetet: tulajdonképpen minden radikális politikai lépés aprónak tűnik szemében az azt megelőzőhöz képest. Hampton számára ezért is lehetett különösen érdekes a történet: Brunhilde nem érezte rendkívülinek azt a helyzetet, amiben élt és dolgozott Goebbels Propagandaminisztériumában.
    ©Szokodi Bea
  • Lehetne azt is mondani, hogy Brunhilde egyfajta antihős: úgy hős, hogy közben ő maga minderről mit sem tud? 
  • Mondhatjuk így is. Viszont magas kort ért meg, ezért is figyelhetett föl rá a svájci dokumentumfilmes csapat. Egy kor, egy elnyomó, népbutításra és hergelésre épülő rendszer gépezetének egyik utolsó élő szemtanúja és fogaskereke volt. Különben talán nem is emlékeznénk rá, hiszen nem volt vezető beosztású, hatalommal bíró személy, csupán egy a beosztottak közül a titkárságon.

Ey korlátolt ember karakterét korlátolt emberrel eljátszatni sosem érdekes. Az angliai ősbemutatón Maggie Smith játszotta Brunhildét, róla se mondható, hogy egyszerű képlet lenne. Nyilván hatalmas nyeresége az előadásnak, hogy olyan mesterien nagy formátumú színésznő játssza, mint Molnár Piroska.

  • …pont ettől, ezért lehet egyáltalán érdekes ez a történet?
  • Számomra az volt igazán izgalmas benne, hogy mennyire színesen, élénken reflektál azokra a dolgokra, melyek körülötte zajlottak, és hogy ez a reflexió mégsem terjed ki arra, hogy mérlegelje a körülötte végbemenő dolgok erkölcsi súlyát. Furcsa látni, hogy mindig elhessegeti a kérdést azzal, hogy én csak egy buta nő, egy titkárnő voltam, nem az én dolgom volt, hogy véleményem legyen.
  • …ez részéről önkéntelen vagy nagyon is szándékos, tudatos védekezés inkább?
  • Lehet, hogy ennek ahhoz is köze van, ahogyan a nők a korabeli Németországban önmagukról gondolkodtak. A másik oldalon ott volt például Marlene Dietrich, aki a harmincas évek elején elhagyta Németországot, és mindig sarkos véleménye volt arról, ami Hitler uralma alatt a hazájában zajlott. Egy róla készült dokumentumfilmben később ő is arról beszélt, hogy németségéből adódóan nem volt soha erőszakos, rábízta a férfiakra, esetében a rendezőkre, hogy megmondják: mit és hogyan csináljon. Persze nagy különbség, hogy erkölcsi kérdésekben Dietrich nagyon is határozottan megnyilvánult. A praktikusság, az elfogadó természet viszont közös vonásnak tűnik a két nőben.
    ©Szokodi Bea
  • Ez a magunktól való eltartás mennyire sajátja a színdarabnak?
  • Eléggé. Pomsel viszont ugyanakkor igen színesen mesél: a gyerekkorától kezdve az első zsidó munkaadóján át a fasizálódás kezdeti, majd egyre sebesebb lépéseiig, a választásokról, a hatalmi gépezetről, és a személyes kapcsolatairól is sok története van. Ezért volt különösen élvezetes dolgozni ezzel a szöveggel: Brunhilde közvetlen, rendkívül szellemes stílusát Christopher Hampton változata megőrizte, sőt, nyilván még gördülékenyebbé tette.

Érdekes, ahogy elmeséli a történetet: tulajdonképpen minden radikális politikai lépés aprónak tűnik szemében az azt megelőzőhöz képest. Hampton számára ezért is lehetett különösen érdekes a történet: Brunhilde nem érezte rendkívülinek azt a helyzetet, amiben élt és dolgozott Goebbels Propagandaminisztériumában.

  • Ha jól értem, pont ebben lehet ennek a darabnak a sokkolni képes ereje is: van egy szereplő, akivel nagyon is meghatározó, sorsdöntő dolgok estek meg, ám mindeközben ezt nagyon színesen, tárgyilagosan meséli el nekünk, nemde?
  • Persze. Van valaki, aki ennyire részletesen, pontosan lát, és ezeket a mozaikokat mégsem illeszti össze úgy, hogy abból maga számára erkölcsi végköveztetéseket vonjon le. Mondjuk, rögtön a háború után, az ötvenes években nem kérdezték, mit gondol – talán akkor másképp beszélt volna. Ahol a felháborodása egyáltalán tetten érhető, az nem is annyira a tömeges népirtással kapcsolatos – amiről állítólag utólag értesült csak –, hanem inkább kis részletekkel: például hogy Goebbels miért tette a gyerekeivel azt, amit tett. Miért nem adta meg számukra az esélyt, hogy tovább élhessenek, túlélhessék a szüleik bűneit? De azokon a pontokon, ahol ítéletet kellene mondania, sokkal könnyedebben slisszol át.
  • Jellemhiba ez, vagy csupán az ő személyisége így, ekként működik?
  • Nem az én dolgom ítéletet mondani az ő jelleméről. Persze, nyilván könnyebb ma azt mondani, hogy gondolkodhatott volna kicsit. Lehet, hogy nem tekintette magát gondolkodó embernek. Ezért is érdemes nekünk ma megismerkedni a történetével – hiszen tudjuk jól, minden korban élnek szörnyetegek. És aki egy szörnyeteg szolgálatában áll, hiába lenne „amúgy rendes ember”, igenis van személyes felelőssége.
    ©Szokodi Bea
  • Vajon „rendezői dupla csavar” az, hogy a véleményét önmaga előtt se nagyon vállaló Brunhildét egy olyan ember játssza most – Molnár Piroska –, akinek szavak nélkül is megvan mindenről a maga finom, ám kérlelhetetlen véleménye?
  • Egy korlátolt ember karakterét korlátolt emberrel eljátszatni sosem érdekes. Az angliai ősbemutatón Maggie Smith játszotta Brunhildét, róla se mondható, hogy egyszerű képlet lenne. Nyilván hatalmas nyeresége az előadásnak, hogy olyan mesterien nagy formátumú színésznő játssza, mint Molnár Piroska.

A másik oldalon ott volt például Marlene Dietrich, aki a harmincas évek elején elhagyta Németországot, és mindig sarkos véleménye volt arról, ami Hitler uralma alatt a hazájában zajlott. Egy róla készült dokumentumfilmben később ő is arról beszélt, hogy németségéből adódóan nem volt soha erőszakos, rábízta a férfiakra, esetében a rendezőkre, hogy megmondják: mit és hogyan csináljon. Persze nagy különbség, hogy erkölcsi kérdésekben Dietrich nagyon is határozottan megnyilvánult. A praktikusság, az elfogadó természet viszont közös vonásnak tűnik a két nőben.

  • A gondolkodni tudás és a gondolkodni nem akarás luxusa közepette lehet-e a darab magyarországi bemutatásának intenciója ez is?
  • A szörnyetegek életéről viszonylag sokat tudunk, ám a kisemberekéről, akik egy-egy ilyen korszak tevékeny résztvevői voltak, már kevesebbet. Pedig „Pomsel számtalan apró történetet mesél el a háború előtti időkről: zsidó főnökeiről, azok ügyfeleiről, barátairól, és mindazokról a méltánytalanságokról, amelyek őket érték. Végül mindig oda lyukad ki, hogy ő nem tehetett értük semmit. Pedig valahogy az az érzésünk, hogy maga is tudja: talán tehetett volna.

Csatádi Gábor

©Szokodi Bea