…amihez nem feltétlen szükséges a fizikai távolság kicsiny volta. Az intenzitás finomsága, az egymásra figyelni tudók közelsége képes lerövidíteni mindent. Az ArtMan Egyesület februári estjén a Trafóban a Vetület – Akusztikus csalódás c. etűdök kapcsán pont ezt élhettük meg  függetlenül attól, hogy épp hol ültünk aznap este a nézőtéren.

A nagyterem klasszikusan lefüggönyözött játéktere kitárul, fehér linóleumán balról jobbra elvonulnak, átvonulnak az alkotók. Kerekesszékkel, vagy épp az azokban ülőket tolva. Oly tiszteletet és méltóságot parancsolva, mintha felszólítanának: lépj be te is ebbe a térbe, hagyj kívül mindent, amit eddig magaddal cipeltél kívül és belül. A Gaál Eszter rendezte Vetület minden többrétegűsége, viszonyítási sémája ellenére  egységes egésszé kapcsolódik össze. Minden elindított mozdulatnak, ívnek van egy párja, lett légyen ez ellazított, vagy a spasztikus izommozgásból eredően görcsös, merev.

©Csányi Krisztina

Sem nem „verseng” vele, sem nem utánoz itt mozdulat mozdulatot. Nem követ le, nem egészít ki. Holott ekként látszik. Így írnád, mesélnéd el. Ám ez csupán már csak következmény. Az egymást érteni akaró egymásra hangolódásénak, melyben pont ettől, ezért kerül minden a helyére. Egymáshoz egész közel.

A játéktér végét lezáró vászon egyszer csak árnyjáték pantomimjének ad helyet, mintegy a vegyes képességű táncosok előadásának „szünetében”. A kerekesszékében ülő és a mellette táncoló mozdulatainak árnyai egyszerre a mese és a harmónia rétegeinek, vetületeinek hangtalanul beszédes szavakba öntése. A diszharmóniák összeölelkezése, az egymástól eltérő mozdulatok „diszharmóniáinak” egymástól és egymásban meglelt kapcsolódása.

E rendezés minden ütemében, etapjában, lett légyen vászon mögötti árnyjáték, vagy a fehér linóleum fénypásztáival bevilágított duók tánca ugyanannak a játéknak kiegészítésre nem szoruló,  egymás közelségétől egységes eggyé váló mozdulatpároknak az egymáshoz egészen közeli vetületeivé lesznek. A kontakt tánc egészen újra értelmezett, ám őseredeti vetületeivé. A vetület itt úgy válik egyedivé, hogy egészen közel kerül a másik „vetülethez”, eggyé, azonossá válva vele.

©Csányi Krisztina

Az Akusztikus csalódásban körbejárunk – akkor is, ha ülünk. Ülünk a játéktéren körbe rendezett székeken, avagy ha hely ott már nem jutott, akkor a hagyományos nézőtéri „lelátóján” a Trafónak. Barkó Tamás feláll, mellé szegődik Dobay Júlia és Mészöly Andrea, az utazásmen. Mert utazás ez, bármennyire is csak pár lépésnyi ez a körként határolt tér. A hangok nyitottságának vagy épp bizonytalanságának utazása. Barkó Tamás nemlátóként ámulatot parancsoló bátorsággal, kezdeményező lendülettel indul útra. Útra, ahol mindent hallani, ám annál kevesebbet látni. És mi, sokadmagunkkal látunk, mégis egyre kevésbé kezdjük szükségét érezni az előadás előrehaladtával ennek a „fizikai” látásnak.

Ők hárman hol székeikből, hol „középről” elindulnak egyikünk vagy másikunk felé, mégsem az útjuk, a mozgásuk a fontos, hanem a kontaktálásuk lehetősége, esélye. Sansz a találkozásra, az érintésre. Érintésre akusztikailag, fizikálisan. Lehet-e ebben, ezek által csalódni? Biztosan. Mészöly Andrea rendezésében mégsem a „csalódás” a döntő, az csupán esetleges, járulékos elem. Elindulnak, megérkeznek, találkoznak, leülnek, majd ismét elindulnak valaki, valami felé. Bármi is történik vagy „nem történik”, az épp annyira értékes itt. Súlya, ereje, jelentősége van, mert valamiképp egészen közel juthatsz valakihez, valamihez. Közel, közelebb, egészen közel.

(2020. február 18.)

Csatádi Gábor

 

©Csányi Krisztina