Kanok

Az előadás szünetében egy női néző felháborodva távozott, mondván, ez már az ötödik előadás egymás után, ahol meztelen férfifenekeket kell néznie, és már elege van. Tény, hogy manapság nem megy ritkaságszámba a színházban a csupasz férfihátsók látványa, de ha egy előadásnak az a címe, hogy A vágy, hovatovább Alföldi Róbert rendezi, nagyon nem csodálkozhatunk rajta, hogy némi ruhanemű lekerül a színészekről.

Franz Xaver Kroetz kortárs német drámaíró már a darab elején sem árul zsákbamacskát, ahogy a rendező sem: ágyjelenettel indítunk, amely aztán fürdőszobai magánszámban végződik. Az „erős negyvenes” nő, Hilda (Kováts Adél) egy átdolgozott nap után nem sok vágyat érez férje, Ottó iránt, s ennek megfelelően közeledési kísérleteit el is utasítja. Persze sejthetjük, hogy ez nem ezen az egyetlen estén van így, és hogy a nagy libidóval bíró Ottó már hosszú ideje él nem maga választotta cölibátusban, valamint azt is, hogy nemi vágya előbb-utóbb utat tör magának.

Változást Hilda öccse, Fritz (Vilmányi Benett) hoz, aki épp túlfűtött szexualitása miatt került bajba, s aki vágycsökkentő pirulái társaságában most Ottó családi vállalkozásánál kap munkát. A vállalkozás egyébként egy temetői kertészet, melynek fő profilja az egyszerű és csúcskategóriás temetői csokrok – Kálmán Eszter franciaágyba oltott virágágyásból, egy sírból, virágcsokrokból, kavicsokból és üvegházból összerakott díszlete izgalmas képi keretet nyújt az előadásnak.

• A már jó útra tért és teljesen frigiddé vált Fritzben azonban Ottó nagy veszélyt sejt – holott épp ő az, aki nem bír magával –, ezért szemforgató módon és megjátszott prüdériával keresi ultraibolya fénnyel a sógor vélt bűneinek bizonyítékait (és persze a magáéit találja meg). Fritzre más szempontból Ottóék alkalmazottja, a „jelentéktelen harmincas” Mitzi is felfigyel, aki azt hiszi, a nagy természetű fiatalemberrel végre kiélheti eddig gondosan elfojtott vágyait, de csalódnia kell. Így nem nagy meglepetésre Ottó és Mitzi egymással vigasztalódik – a sztori többi része már legyen valóban meglepetés.

Kroetz 1994-es darabjának német címe – Der Drang – inkább az ösztönszerűséget, a csillapíthatatlan késztetést, a valamire való erős törekvést emeli ki (lásd Sturm und Drang, Drang nach Osten), ami jobban illik a darab témájához; a magyar cím kicsit pornóregény-ízű (lásd például Bolgár György „nagy sikerű” Vágy című könyvét), ugyanakkor valóban nehéz illőbb magyar címet találni. A darabot már húsz évvel ezelőtt bemutatták Ascher Tamás rendezésében és Parti Nagy Lajos fordításában, a Radnóti Tesla Laborban futó előadásra Perczel Enikő és Totth Benedek állt elő új magyar szöveggel.

A történetnek mind szerzői, mind rendezői oldalról nagy kísértése, hogy egyfajta szoftabb pornóba csapjon át, de ezt a kísértést sikerül elkerülni. A szerzője által Volksstücknek, azaz népszínműnek kategorizált A vágy kétségtelenül nem a gimnazista közönségre van szabva, de nem annyira a 18 karikás betétek, mint inkább amiatt, hogy remélhetőleg őket még nem érintik az itt tárgyalt problémák. Kroetz és Alföldi, na meg Kováts Adél és Schneider Zoltán jól mutatja be egy szexuálisan teljesen kiürült házasság mindennapjait,

Bata Éva karakterén keresztül pedig megjelenik napjaink harmincas szinglije is. A „keményen dolgozó kisemberek” világát látjuk, akik egész nap „keccsölnek”, hogy aztán ne nagyon jusson idő az élet fontosabb dolgaira, leszámítva a sörfesztivált, ahol aztán jól be lehet rúgni és szabad utat engedni az ösztönöknek. Súlyos, mély drámát azért ne várjunk, az előadás végig megőrzi groteszk komédia jellegét, és épp attól működik jól, hogy csak bizonyos mértékig veszi komolyan magát.

Az előadás legemlékezetesebb motívuma mindemellett Kováts Adél és Schneider Zoltán játéka marad, akik parádésan játsszák el a kapcsolatukban megbicsaklott házasfeleket. Schneider Zoltánból most is árad az őserő, Kováts Adél pedig finoman bontja ki a szexuálisan teljesen közönyössé vált, majd a férjét mindenáron visszaszerezni kívánó Hilda karakterét. Ahogy ő is,  az egész előadás is úgy mutatja be ezeknek a nagyon is hétköznapi embereknek az életét, hogy egyszerre tudunk nevetni rajtuk – s ezzel saját magunkon –, s egyszerre tudunk együttérezni velük, amivel talán kicsit közelebb kerülünk saját gyarlóságaink elfogadásához is.

2020. január 30.