…ki tudja, hol állnak meg, avagy ki veri le őket. Mert az, hogy pusztulunk, veszünk érzelmileg, mentálisan és fizikálisan, az nem kérdés. Akkor sem az, ha már a falainkat is gránitlapok borítják a sikeresen összeumbuldált pályázati pénzekből. Bernard Shaw A szerelmesek házai c. (Widower’s Houses) darabját Valló Péter rendezte pergő lendületében is andalítóan romantikus, kíméletlen szatírájával is mosolyt és önfelismerést kiváltó tragikomédiává a századokon és kontinenseken átívelő önmagunkról.

Az 1892-ben bemutatott darab most a Radnóti Színház tágasan pici színpadterében, az ötvenszer negyvenes gránitőrlemény lapokkal tetőtől talpig burkolt, barnás plüssel borított, körré alakítható, darabjaira szétszedhető, szófával uralt nappalijában (díszlet: Izsák Lilli) tökéletesen kortalan pontossággal mai most is. Az újgazdag felkapaszkodottság ez egyszer ízléses enteriőrje mégis sugall valami semmi közünk ehhez, mindez csak a nyakunkba szakadt, ám nem tudunk mit kezdeni vele életérzést.

©Szokodi Bea

Analfabetizmust a javából – érzelmileg, emberileg. Lábujjtól fejtetőig. Valló Péter oly magától érthető természetességgel, naprakész, ám görcsös felmutatási szándék nélkül, az egyetemességében is unikális, itt és mostra szabott világot mutat: az időtlen bugrisságunk elkendőzhetetlen világát. Azaz: hagyja a darabot élni. Mert a jó színház és a jó színházi darab megteremti a maga itt és mostját.

És a szerelem, még ha az infantilis is, mindig mai. Blanche (Sodró Eliza) és Harry (Porogi Ádám) felénk fordulva,  henteregve, évődve előttünk élik szerelmük első napjainak egymásra találását a barnás műszőrme ágytakaróba bugyoláltan. Mint a gránittal burkolt „üvegbúra” alatti egymásban elveszők. Azaz pontosabban: ki-ki saját magában, mert persze mindenki mást várna, akarna, remélne ettől az induló „kapcsolattól”. Legfőképp egérutat önmaga, családi beidegződései és a társadalmi elvárások elől, depláne úgy, hogy mindketten befolyásos felmenők csemetéi. Menekülni, meglógni önmagunk elől viszont nem lehet – járatja első darabját e rugóra Shaw.

Porogi Ádám álmodozó orvostanhallgatója, Harry Afrikában akar gyógyítani. Mégsem naiv egy cseppet sem, mintha zsigerileg tudná, hogy ahová, amire vágyik, az önmaga szabadulásának, megszabadításának egérútja. Blanche-sal való szerelemében is ezt az egérút „sorsközösséget” keresné, és persze azt hiszi, reméli, gondolja, hogy Blanche a legjobb evezőtárs ebben a szabadságba csónakázásban. Téved? Éretlen? Komolytalan? Nem, csupán akaratán kívül a felmenőitől, az őt körülvevő társadalomtól megöröklött érzelmi analfabetizmus állatorvosi lova.

©Szokodi Bea

Persze, ahogy a jobbnál is van jobb, úgy a rosszabbnál is van rosszabb: Sodró Eliza Blanche-a még rálicitál Harry-re is az elkényeztetettségével, az ide nekem mindent, mert én vagyok a világ közepe mentalitásával, akinek a szerelem épp oly természetesen járó birtoklás, mint a bánatában önmagába tömött csokoládé.

Kettőjük kapcsolata az életképesnek látszó életképtelenség maga. Ám Sodró Eliza autentikus játékától mindez a szemet szúró magától érthetődőség akkora magával ragadni képes gellert kap, hogy ennek az egész élhetetlenségnek valami olyan lendületet, életképességet ad, amitől mindezeken már nem is gondolkodunk, mert elkap ez a szerelmi élhetetlenség magával rántó irama.

Mely „vehemencia”, életképtelenség csak pulzálóbbá válik Blanche apjának, Sartoriusnak (László Zsolt) mindent zsebből megveszek típusú újgazdag vállalkozójától. Ahogy rányit a fiatalokra, ahogy csatasorba állítaná lányát, és ahogy ugyanígy próbálná megnyerni a lányának férjként Harry-t, az a lendület itt mifelénk már jó harminc éve őshonos, ha nem korábbról. Dinamizmusnak, rátermettségnek „álcázott” arrogáns bugrissága oly természetes erővel terül el ebben a gránitburkolatúságban, hogyha nem lenne ilyen, akkor máris, mint falat kenyér, hiányozna.

©Szokodi Bea

A barátnője, Annie (Martinovics Dorina) kifelé kimért, decens hölgyet mutat, belül viszont magát Blanche-tól terrorizálni, verni hagyó nő, tűpontos lenyomata egy igazi patriarchális társadalomnak.  Játéka, kiborulásai ellenére vagy épp pont azoktól ennek a fajta „világrendnek” a kibillenthetetlenségébe vetett „hitét” mutatják

Közben egyik üzlet és ingatlanpanama követi a másikat, a szerelmesek („időlegesen”) szakítanak, Harry-ből apja alapítványának elnöke válik, Sartoriusnak behajtó „könyvelőjéből, Lickcheese-ből (Hajduk Károly) – akit még a darab elején kirúg főnöke – Sartorius potenciális üzlettársa válik. Csak hát ehhez az üzlethez kellene Harry alapítványának segítsége, állami pénzekért pályázó hajlandósága is… Ahhoz pedig a két szerelmes házassága, ám Harry még mindig mentes akarna maradni az atyai „segítségtől”, korrumpálástól…

A szerelmesek házai lehetetlen darab. Lehetetlenül mai, igaz. Szándékosan csöpögősen szatirikus. Depláne,  hogy ebben az előadásban mindig ott a burkoló (Mátyássy Péter), fején sárga védősisakban, aki mindig, ha kell, ha nem, ha akarják, ha nem, átgrasszál a színpadon, pótolja, vagy épp maga is segít kiütni, bontani a gránitburkolat lapjait. Mert Valló Péternél olyan jótékonyan, andalítóan, mégis józanító kíméletlenséggel bomlik,  bontódik minden. Már századok óta, úgy, hogy arról már mi is azt gondolnánk ezen előadás megnézéséig, hogy ez a legnagyobb rendben lévő normalitás. Ám a gránitburkolat potyogása, bármilyen korrupciót, érzelmi analfabetizmust is takar, sosem normális.

(2020. február 23.)

Csatádi Gábor

©Szokodi Bea