„Sosem leszek elég magamnak!” - interjú Pótszékfoglaló

A Radnóti Színházban futó, Feridun Zaimoglu – Günter Senkel – Luk Perceval: Molière – The Passion rendezőjével és főszereplőjével, Hegymegi Mátéval és Pál Andrással beszélgettünk önzőségről, az „akciók” közötti monológokról, a szöveg „szokatlan” túlsúlyáról, egymástól elvárt viselkedésmintákról, élveboncolásról és a másikban megtalált bizalom kulcsfontosságáról…

Számotokra miről szól ez a Molière – the passion?

Máté: Arról, hogy az ember a saját elképzelései, ideái, kételyei, önzése mentén hogyan tudja önmagát és a környezetét pusztítani – miközben folyamatosan törekszik elhagyni ezt az életszemléletét, csak nem kifejezetten hatékonyan. Az önzőség, ami ragaszkodik mindenkihez maga körül, miközben mégis elrugdos maga mellől mindenkit. Az önzés erős meghatározója a darabnak.

A darab szövege egyszerre hihetetlenül kortárs, egyben mégis klasszikus.

Máté: A nyelvezet, a nyelvi kifejezőerő abszolút mai; az előadás mégis azokat a helyzeteket, dilemmákat járja körül, amelyek már több száz éve a Molière-darabokban is életproblémák voltak. Megvizsgálja, hogy azok a szélsőséges helyzetek, szituációk ma hogy néznének ki.

Önmagában már az is szokatlan, hogy egy ember ennyit tépelődik, vekeng, vívódik önmagával. Ez a magas intellektusúak kultúrájába sem igazán illik bele manapság. Pedig egyáltalán nem áll messze az emberi mivoltunktól, sőt. Számomra ezek a „monológok” ugródeszkák is, amelyek segítenek áthangolódni az éppen következő jelenetre.

Klasszikus abban az értelemben, hogy Ő (a darab főhőse) monológjaiban nem elégszenek meg a szerzők azzal, hogy tőmondatokban beszéltessék a figurát. Mintha bíznának abban, hogy a néző majd tud és akar ezekkel a terjengősebb, az együttgondolkodáshoz időt követelő monológokkal együtt menni?

András: Igen, ebből a szempontból, az eszközeit tekintve klasszikus, nyilván.

Máté: Szándékos az „időhagyás”. A színdarab német nyelvterületen született. Más ott és más itt a színházi szocializáltság. Ma már nálunk is újra egyre nagyobb az igény arra, hogy a sok „akció” között megértsük, valaki miről is beszél. Lássuk, milyen az, és mit állít magáról a színész, amikor egyedül van a színpadon. Mennyivel többet vagyok képes látni belőle, amikor önmagának vall!
©Szokodi Bea

Milyen ezeket a hosszú, önmagukba szorosan, kérlelhetetlen következetességgel kapaszkodó monológokat mondani?

András: Önmagában már az is szokatlan, hogy egy ember ennyit tépelődik, vekeng, vívódik önmagával. Ez a magas intellektusúak kultúrájába sem igazán illik bele manapság. Pedig egyáltalán nem áll messze az emberi mivoltunktól, sőt. Számomra ezek a „monológok” ugródeszkák is, amelyek segítenek áthangolódni az éppen következő jelenetre. Ezeket a monológokat „bárhogy” el lehet mondani, a szabad döntésemen múlik, hogy épp a következő jelenet átkötéseként vagy a nézőkkel való párbeszéd provokálására mondom el.

Máté: A legtöbb jelenetben Ő összeütközik a többiekkel. Ezek a monológok védfalak, amelyek mögül kikandikál, vagy épp támad. Nézőként felkiáltasz belül, hogy: „a fenébe, nekem is ezt kellett volna mondanom!” a másiknak, hogy ne azokat a játszmázásokat csináld, amelyeket egyébként mindig végigviszel az életben. Így talán jobban megértjük Őt és magunkat is. Ez a figura kicsit olyan, mint a nyuszika és a fűnyíró esete: eleve már képtelen azt feltételezni a másikról, hogy megértheti őt. Nem úgy kezd beszélgetni Céliméne-nel egyszer sem, hogy gyere, üljünk le és beszéljük meg, hanem már egyből a takarodj innen támadása szakad ki belőle.

András: …és persze Céliméne is, amikor találkozik Ő-vel, mindig úgy kezdi, hogy már megint milyen rosszul nézel ki…

…mert Céliméne-nek is van már egy prekoncepciója Ő-vel kapcsolatban…

András: Vannak olyan emberek, akik szinte vágyják, bevonzzák azokat a helyzeteket, ahol őket „csak bántani tudja mindenki”. Holott Ő-ben igazából az munkál, hogy csak egy parányi szeretetet szeretne kapni.

Sosem leszek elég magamnak!” – azt hiszem, ez a mondat is tükrözi, hogy miről is szólhat ez az előadás. Azaz: ha a szerelem Céliméne-nel beteljesülne, akkor sem biztos, hogy Ő boldog családapává nemesülne.

Nem lehet, hogy a MOLIÈRE – the passion -ban igazából senki sem nyitott a másikkal való kapcsolatra?

Máté: Mindnyájan vágyunk kapcsolódni a másikkal, ám ezek az elképzeléseink a kapcsolódásról néha teljesen képesek elmenni a másiké mellett. Ha le tudnánk ülni egymással, és nem egy patológiai környezetben zajlanának az egymással való „beszélgetéseink”, hanem egy kávé mellett, akkor több mint valószínű, egy csomó minden másképp történne.

András: …ha a valódi szándékainkat mondanánk el, és nem azokat az elfedett, a másik számára már előre becsomagoltakat. Akire, amire vágyunk, azzal könnyen lehet, hogy a háromdimenziós kézzelfoghatóságban már nem biztos, hogy tudnánk bármit is kezdeni.

Máté: Az érzés van vágyva, nem a másik ember. Nem véletlen az „önboncolás”, az egész bonctermi koncepció az előadásban: megtalálni, vagy igyekezni megtalálni, hogy mi van a másikban. Feltárni, megfejteni, próbálni megfejteni, hogy ez az Ő miért és hogyan jutott oda, ahol most van? Elkezded fejtegetni ennek a karakternek a „legszélét”, és azon kapod magad, hogy kezded megkedvelni, miközben mégsem, nyilván. Ha elkezdem megérteni ezt az embert, aki alapvetően visszataszító valaki, akkor talán felfejtődik számomra az is, hogy mi viszi A-ból B-be.
©Szokodi Bea

Ez az „Ő” képvisel valamilyen önmagunknak tulajdonított, kitüntetett szerepet is?

András: Azt gondolom, hogy az én kitüntetettsége egészséges keretek között mindannyiunkban ott van. Álszentségre vall, ha valaki azt állítja, hogy nem gondol a saját énjére, mint központra.

Máté: Nem véletlen, hogy a darab A mizantróppal indul, azzal, ahol a főszereplőn kívül mindenki más téves úton jár, egyedül csak Ő megy jó irányba. A ’nem én rontottam el, hanem a világ körülöttem az, ami tévúton halad’ szemlélet vezeti. Kicsit Peer Gynt-i: nem én buktam el, az csak egy szerep, ami elbukott, de nem én.

Ahogyan a körülötte lévők viszonyulnak Ő-höz, viselkednek vele, az piszkosul az a jelenkor, amiben most is élünk! És mindenről, ami ebben a közegben elvadul, lealjasodik, arról azonnal ítélkezünk, holott mi is részei vagyunk ezeknek az erodáló folyamatoknak.

Ebben a darabban a szerelem, mint alapmotívum van jelen. Ez csak „jó ürügy” arra, hogy ennek apropóján egészen elvont kérdéseket is feszegessen?

András: Van egy fontos mondat a darab végén: „Sosem leszek elég magamnak!” – azt hiszem, ez a mondat is tükrözi, hogy miről is szólhat ez az előadás. Azaz: ha a szerelem Céliméne-nel beteljesülne, akkor sem biztos, hogy Ő boldog családapává nemesülne. Az örök szkepsziséből, elégedetlenségéből, kivagyiságából ered mindez.

…és talán az önmaga kereséséből is, ami jó esetben mindannyiunk feladata.

Máté: Nem véletlenül említettem Peer Gynt-öt párhuzamként az előbb, mert lehet ön-keresni, és kell is, ám nem tehetjük meg önmagunkkal és másokkal azt, hogy bármit is találunk az én-keresés során, az sose legyen jó és elég számunkra.
©Szokodi Bea

…és nem lehet, hogy nem csak Ő használja a többieket eszközként a kielégülése tárgyainak tekintve őket, hanem a többiek is épp úgy használják Őt?

Máté: Azért a darab elején többen vannak vele, mint ellene, csak nem olyan módon, ahogyan azt Ő elvárja tőlük.

…a darab A mizantróppal indul, azzal, ahol a főszereplőn kívül mindenki más téves úton jár, egyedül csak Ő megy jó irányba. A ’nem én rontottam el, hanem a világ körülöttem az, ami tévúton halad’ szemlélet vezeti. Kicsit Peer Gynt-i: nem én buktam el, az csak egy szerep, ami elbukott, de nem én.

András: Ezek a szereplők tökéletesen elfogadják azokat a közlekedési formákat, amit Ő diktál, ahogyan Ő él, viselkedik – nem gondolom őket sem áldozatoknak, sem felelősöknek. Ahogyan a körülötte lévők viszonyulnak Ő-höz, viselkednek vele, az piszkosul az a jelenkor, amiben most is élünk! És mindenről, ami ebben a közegben elvadul, lealjasodik, arról azonnal ítélkezünk, holott mi is részei vagyunk ezeknek az erodáló folyamatoknak.

Számodra, bármilyen értelemben is akár – rendhagyó volt az Ő az elmúlt időben játszott karakterekhez képest?

András: Nagyon fontos pillanatban jött számomra mind Máté, mind pedig ez a darab! Komoly mélységeket jártam be magamban, a színészetemmel összefüggésben is – valódi önfeltárás volt számomra. Jókor jött, és nagyon sokat ad az a bizalom, amit Mátétól és ettől a munkától kaptam!