Variációk egy hiányra

Február másodikán mutatták be a Radnóti Tesla Laborban az Én, Iphigéniát, Závada Péter Iphigeneia továbblép – Szerepvers egy hangra című szövegének (Alföld 2019/12.) színpadi olvasatát. Ahogy az alcím és az előadás színlapja is hangsúlyozza, egy korántsem  hétköznapinak nevezhető előadásról (már ha van ilyen) beszélhetünk a magyar színházi világ koordinátáin belül. Két rendező és egy rendezőpáros különböző olvasata kerül egymás mellé a másfél órás előadás során.

Az előadás értékelése előtt muszáj említést tenni az alapszövegről és keletkezési körülményeiről. Závada Péter Eke Angélával készített interjút, az elkészült anyagra ráhúzta az Iphigénia-mítoszt, és ez a fúzió végül egy szerepversben öltött testet. Azaz nem a valódi irodalmi értelemben vett drámáról vagy monodrámáról van szó. Hiányoznak belőle az írói utasítások, a helyszín- és időmegjelölések, az egymástól elhatárolt monológok és dialógok. A szöveg mindössze tematikusan tagolódik,  így felvonásokról és jelenetekről sem igazán lehet beszélni. A történet azonban ettől függetlenül is jól érthető: Ifike apa nélkül nő fel, ami komoly következményekkel jár.

Nem elég, hogy az előadás alapját képező szöveg  dokuszínházi, egy antik mítosz és a versforma egyvelege, de maga a színpadra értelmezés is különleges. Sándor Dániel Máté, Spáh Dávid, illetve Gryllus Dorka és Soós Attila rendezőpárosának egymástól jócskán különböző szövegértelmezései jelennek meg a színpadon. Az egyetlen közös pont, amely egyben tartja a radikálisan széttartó kereteket, Eke Angéla személye. A színész élettörténete nyújtotta az alapot az előadás szövegéhez, és mind a három rendezésben ő jelenik meg egyedül a színpadon.

Az előadás tehát rendkívül összetett és érdekes kontextushálóval dolgozik. Amíg a különböző irodalmi műnemek keveredése az átlag néző számára megszokott színházi formanyelvet kezdi ki és pezsdíti fel, addig a valóság és fikció poétikus egymás mellé helyezése, illetve a tény, hogy a meginterjúvolt és az előadó egy és ugyanaz a személy, Shakespeare „színpad az egész világ” filozófiáját idézi meg. Eke Angéla története mitizálódik, Iphigénia története pedig hétköznapivá válik.

Az előadás érdekessége, hogy a szó szoros értelmében nem egy, hanem három darabról beszélhetünk. A négy rendező nem akarta a három olvasatot egybedolgozni, helyette az este mottója: variációk egy szövegre. A három – érthető módon – különböző értelmezést az átálláshoz (díszlet-, jelmezcsere) szükséges szünetek különítik el egymástól. Első a sorban a rendezőhallgató Sándor Dániel Máté víziója, ezt követi Gryllus Dorka és Soós Attila rendezése, az előadás végül Spáh Dávid elképzelésével zárul.

Mivel a másfél órás erőadás alatt meglehetősen gyorsan követi egymást a három darab, érthető okokból nem volt lehetőség  egységes díszlet kialakítására. A három rendezés tehát minimalista megoldásokhoz nyúl, amiben mindegyik megtalálja a maga helyét. Sándor Dániel Máté megközelítése a „legszélsőségesebb”. Mindössze egy bő fehér ing Eke jelmeze. Ebben a tógára emlékeztető ruhadarabban mozgat szinte megállás nélkül egy pár fokos lépcsőt, ami egyszerre képes megidézni dombot, szószéket, autóplatót és bányajáratot. A fiatal rendező a tini Iphigénia nézőpontjára helyezte a hangsúlyt. Egy a gyerekkor és felnövés határán lévő apakomplexusos lányéra. A düh, a cinizmus és a túlfűtött szexualitás tógája mögé rejtőző érzelmi kiszolgáltatottság határozza tehát meg az előadás első darabját. Lendületes, lázadó, ugyanakkor letisztult és érzelmes mozgásszínház.

Gryllus Dorka és Soós Attila variációjában inkább a szöveg realista vonulatára kerül a hangsúly. A díszlet és jelmez továbbra is egyszerű, de földhözragadtabb. Eke tógáját műszálas melegítőre cseréli, miközben a lépcső helyét egy néhány négyzetméteres ruhahalom veszi át. A Sándor Dániel Máté víziójában energikus és dinamikus mesélő, itt egy nyomasztóan szűkös és kaotikusan rendetlen panellakásba szorul.

A fő nézőpont nem az elhanyagolt kislányé többé, hanem a gyerekét e nyomorúságos – ám Magyarországon korántsem kivételesnek nevezhető – életkörülmények között felnevelni kívánó magára maradt anyáé, aki ugyan még képes remélni, de sorsa a néző szemében kilátástalannak tetszik. Az első „felvonás” lírai magaslataiból a rossz szociális körülmények mocsarába süpped a néző, ahol a korábban oly mozgékony színész is görbe testtartásra ítéltetett.

Spáh Dávid szintén „másnak” szánja a főszerepet. A harmadik rendezés a már felnőtt Iphigénia nézőpontjából meséli el a történetet. A nő a gyerekkori traumát már lelke mélyére temette,  így  lép a nézők elé, aztán szépen lassan mégis feltörnek azok a frusztrációk, fájdalmas emlékek, amiket hosszú, néma éveken keresztül a „senkinek nem kellek” érzése érlelt. A látszólag energikus, életvidám tévéműsorvezetőt a középpontjába állító értelmezésben az emberi lélek hártya vékony rétegei mutatkoznak meg és szakadnak át a néző szeme láttára. A Spáh Dávid szó szerint színes (Eke jelmeze és a tévéstúdiót megjelenítő díszlet egyaránt bővelkedik az élénk, rikító színekben) rendezésében megjelenő kétarcúságot – legyen az tudatos vagy tudattalan – a tömegmédia környezete is legitimálja. Így Gryllus Dorka és Soós Attila szociális hangnemet megütő rendezése mellett némi média kritika is megjelenik az előadás alatt.

A miliő sikeres megteremtésében a Tihanyi Ildi nevéhez fűződő látványvilágnak egyszerűsége ellenére – vagy épp amiatt – mindhárom esetben nagy szerep jut. Eke Angéla éppúgy hitelesen hozza a komplexusos tinit és a kiszolgáltatott anyukát, mint az elfojtásokkal teli műsorvezetőt. Závada Péter szövege egyszerre költői, elgondolkodtató és szórakoztató. Az előadás mégsem áll össze egy egésszé, megmarad kísérletezésnek annak ellenére, hogy mindhárom értelmezés egyenként, magában megállja a helyét. Az Én, Iphigéniát ennek ellenére mindenképpen érdemes megnézni, a fenti pozitívumai mellett már csak azért is, mert ritkán adatik meg, hogy egy szöveg három ennyire különböző megközelítését másfél óra alatt hasonlíthassa össze a néző és döntse el, hogy melyik is tetszik neki.

(2020. február 2.)

Győri-Drahos Martin