…annak biztosan, aki nem szokott hozzá, avagy nem sok energiát feccöl bele. Ahogy annak is, aki a nem gondolkodás álarca mögé bújva szeretne megúszni valamit. Megúszni legfőképp önmaga előtt. Christopher Hampton Egy német sors c. monodrámáját Molnár Piroskával Máté Gábor rendezte a Hatszín Teátrumban kedélyesen hátborzongató életbeszámoló önszembesítéssé, melyben egyszerre csodálkozunk rá a főszereplő és önmagunk esztelenül eszes nemtörődömségeire.
Szinte teljesen üres a tér: egyetlen kis asztal és egy „gigantikussá” növelt íróasztali lámpa (díszlet: Czigler Balázs) – olyan így, mint egy bura, amely alatt biztonságban mesélhet Brunhilde Pomsel (Molnár Piroska): nem kell tartania senkitől és semmitől, max. a rátörő emlékek feltoluló, egymással vitába elegyedő folyamától. És ez a legveszélyesebb: aki mesél, az, ha nem akarja, akkor is értékel, osztályoz, csoportosít, egymás mellé állít. Nem tud nem így tenni. Gondolkodnia, érvelnie kell önmagának, mert egyedül maradt az emlékeivel a lámpafényben. Egyedül magával és velünk. Kegyetlen játék ez: önkéntelenül elkerülhetetlen.
©Szokodi Bea
Molnár Piroska Brunhildéje egyszerre önmagát szórakoztatóan kedélyes, ugyanekkor valami láthatatlan hallgatóság felé elszámolni, tisztázni, „logikusan” érvelni vágyó. Ember, aki százhárom évesen maga maradt a harmincas évek Németországában egykor betöltött Goebbels melletti titkárnői emlékeivel, múltjával. Mesél, mesél, de érezzük, hogy miközben nekünk, avagy annak a bizonyos láthatatlannak mesél, leginkább mégis önmagának szeretne elmondani valamit arról, amit megélt. Önmagának, akiben utólagos önvád és tisztázni akaró indulat keveredik a túlélés érthetetlen örömével.
Hogy miként keveredett bele? Miként lett a nemzetiszocialista párt tagja? Hogyan lett a propaganda miniszter Goebbels titkárnője? Egészen kézenfekvően: csak megtörténtek mindezek vele. Ezek, amelyekbe sem ő, sem mások akkoriban nem is gondoltak bele. Szófűzései, történetek szálait egymáshoz csomózó lendülete egyként dicséri Molnár Piroska színészi tehetségét és Török Tamara elegánsan precíz, könnyednek ható, ám emberes mélységek bejárását megmutatni képes dramaturgi munkáját. Persze az azért látszik, hogy ez az irdatlan, egyik szálat a másikba öltő szövegfolyam még nem minden apró részletében otthonos teljes egészében az előadónak, nem minden félmondata gesztusokkal belakott még.
Avagy egyféle barátkozás a barátkozásban: aki mesél, annak a számára – még ha mindazt maga is élte át egykor – ugyanúgy reflektálásra késztető „újdonság” ez a múlt, amivel kezdeni kell most már végre valamit. Rácsodálkozni ezekben a mondatokban és tartalmukban magunkra. Molnár Piroska Brunhildéje szenvedélyesen, újra és újra nekibuzduló ritmusban keres. keres, kutat valamit, amit eleddig talán maga sem vett észre, amibe eddig nem gondolt, nem akart belegondolni. Holott talán kellett, lehetett volna…
©Szokodi Bea
Molnár Piroska gondolkodni hív, pedig Brunhildéje pont épp gondolkodni, következtetéseket levonni nem akar, avagy mindenesetre kerüli, mint macska az esőt. Megelevenedik a huszadik század Németországa, mindenféle kontextusba helyezés nélkül, mert a kontextust nem az emberi és nürnbergi ítéletek adják. Ezek nem képesek effélére, még akkor sem, ha első ránézésre pont ezt a célt is szolgálnák. Molnár Piroska játékát nézve Máté Gábor rendezésében egészen félreérthetetlenül érezhető lesz: a gondolkodni akarás „kényszere” egyszerre súlyos és nyugalmat is adó kötelesség, aminek terhét önmagunk rakjuk, rakhatjuk saját magunkra – függetlenül bármilyen történelem adta „távlatoktól”.
(2020. február 27.)
Csatádi Gábor
