Mikor lesz jó Budában lakásom?

Tarr Béla mikrorealista első nagyjátékfilmje negyven évvel később a Trafó nagyszínpadán éledt újjá. A Kádár-címer már nincs köztünk, szinte minden más maradt.

Vastagkeretes szemüvegű párttitkárok, szürke panellakótelepek, langymeleg mozdulatlanság – ez a kádári hetvenes évek, legalábbis ahogy a Balázs Béla Stúdió filmjeiben megjelenik. A híres filmstúdió archívuma igazi időutazás a Kádár-rendszer valóságába, az épülő szocializmus hangzatos jelszavai által elfedett kiábrándító realitásba. A stúdió œuvre-je kemény vádirat a magyar társadalmat csendesen megnyomorító kurzus ellen, amely a lassú és a Vasfüggönyön túli országokhoz képest szánalmasan csekély mértékű gyarapodást kínálta a kussolásért, 56 elfeledéséért, a május 1-i felvonulásokon való kötelező részvételért cserébe. Miközben magát a munkások és parasztok államának deklarálta, a hájas elvtársakon kívül senkinek nem volt beleszólása semmibe; éveket kellett várni lakásra, autóra, telefonra; besúgók, szakszervezeti bizalmik mindenhol… nem folytatom.

A Balázs Béla Stúdió karolta fel az akkor 22 éves Tarr Béla első nagyjátékfilm-tervét, amelyben amatőr szereplőkkel kívánt leforgatni egy tipikus élethelyzetet: egy kis lakásban nyomorog együtt három generáció, ami már önmagában konfliktusokat szül, hát még ha az após és a meny ki nem állhatja egymást. Horváth Lászlóné, Kun Gáborné – ilyen neveket is ritkán olvasni filmek stáblistáján, és még izgalmasabb látni, hogy van Horváth László és Kun Gábor is, vagyis a filmben valódi házaspárok kaptak szerepet, ráadásul eredeti nevükkel játszottak. (A főszereplő Irén Szajki Irén néven Tarr Béla későbbi munkáiban, a Sátántangóban és a Werckmeister harmóniákban is látható kisebb szerepekben.)

Tarr filmje közelikre épül, legtöbbször családi veszekedéseket látunk, amelyekben rendre összecsap az após és a meny, vagy azért, mert az utóbbi felhozta a lakásba a barátnőjét, vagy azért, mert nem szól rá a tortát két kézzel zabáló kislányára, végül pedig azzal vádolja meg a szerencsétlen asszonyt, hogy férje sorkatonasága alatt összeszűrte a levet más férfiakkal (miközben a film egyik leggroteszkebb jelenetében ő próbálkozik be a kocsmában egy középkorú nőnél, akinek nagyon nincs ínyére a részeg nagypapa erőszakos nyomulása). Az éppen leszerelt Laci fivérével együtt tér haza a laktanyából, majd rövid családi kártyázgatás után az utcán megerőszakolják Irén cigány barátnőjét egy a maga szenvtelenségében megrendítő és felháborító jelenetben.

A Kádár-kori magyar társadalom mikrovalósága a közeli filmfelvételekből a Trafó tágas színpadára került, amatőr helyett profi színészekkel, az Orlai Produkció bemutatásában. A film stílusát tekintve egy jóval szűkebb tér logikusabb választásnak tűnt volna a színházi adaptációra, de Pass Andrea rendező alapvetően más megközelítést alkalmazott a történethez, kisrealista helyett egy jóval elvontabb, absztraktabb stílusban beszélve el Tarr Béla sztoriját.

Bobor Ágnes minimalista, elvont díszlete a három ajtót rejtő hosszú paravánnal és a néhány ülőalkalmatosságként szolgáló ládával éppen csak megidéz egy lakást, nincs szándék a tipikus hetvenes évekbeli lakásbelső rekonstruálására. Az előadásban sokszor hiányzik a fizikai interakció a színészek között, maguk elé vagy a közönség felé beszélnek, az egyes jeleneteket régi híradó- és koncertfelvételek tagolják: előbbiek a filmben is feltűnnek, például a paksi atomerőmű építéséről szóló bejátszás, utóbbiak nagyzenekari hangversenyekből vett részletek, amelyek zenei aláfestésként még jobban elemelik a játék szintjét a földközeli valóságtól. A film egyik fontos jelenete, a tanács ügyintézőjével folytatott párbeszéd fekete-fehér videóbejátszásként jelenik meg az előadásban.

Már a produkció színlapja sem rejti véka alá, hogy a negyven évnyi időutazás mögött a mai kor bemutatásának szándéka rejlik. Ugyan a búzakalászos címert felváltotta a koronás, sorkatonaság már nincs, a lakásokat pedig nem kiutalják, hanem piaci alapon kelnek el, de a meredeken emelkedő lakásárak miatt egy fiatalnak ma is hosszú évekbe telik saját lakáshoz jutni, és a piacnak sem sokkal jobb kiszolgáltatva lenni, mint az államnak.

Ahogy Irén barátnője, úgy ma is sokan vágynak fel Budapestre a jobb élet és persze a több és jobb szórakozási lehetőség reményében, bár ma már ott van a külföldre vándorlás opciója, amivel több százezren éltek is honfitársaink közül. Sok minden változott, de sok minden ma is aktuális, Paks is például. Tarr forgatókönyvét szinte alig írták át, így az a rész is szerepelt az eredetiben, hogy az ember nem azért vállal gyereket, hogy megoldja a népesedési kérdést, hanem mert önnön legbensőbb vágya az, hogy gyereke legyen (még ha ezt Irén ennél jóval egyszerűbben is fejezi ki). Nem Tarr és nem az előadás „hibája”, hogy ez a gondolat ma fricskává aktualizálódik.

A film egyik nagy erejét az amatőr szereplők játéka adta, Tarr Béla kiválóan választotta ki őket: úgy tűnik teljesen valóságosnak az egyébként fikciós játékuk, hogy közben nem érezni az amatőr színészekre sokszor jellemző megjátszottságot. Mintha tényleg dokumentumfilmet látnánk, szemben Tarr pár évvel későbbi Panelkapcsolat című filmjével, amelyben egy profi színészházaspár játszik el hasonló családi veszekedéstörténetet: Pogány Judit és Koltai Róbert. A Családi tűzfészek apósa, Kun Gábor pont úgy néz ki, ahogy a tipikus kádári kisember megjelenik lelki szemeink előtt: fehér atlétatrikójában, sörösüveggel a kezében mondogatja lapos bölcsességeit, vagy idézi fel a világháborút, amelyben a fiatal bakát még honvédnak és nem elvtársnak szólították. (És akkor röptében szálltak fel a repülőre, amire persze a mai fiatalok nem képesek.) Részeg és egykedvű danolászását a sikertelen kocsmai hódítási kísérlet után nehéz megállni nevetés nélkül.

Gyabronka József a Pető Kata által ráadott piros kötött pulcsijában és kopottas bőrkabátjában szintén hűen idézi meg a kádári kisember alakját, még ha természetesen tudjuk is, hogy ő „csak” eljátssza ezt, persze a tőle megszokott módon kiválóan. Hernádi Judit, aki sokszor nagyhangú, exhibicionista figurákat alakít, most finoman háttérbe húzódik, de elég annyit mondania: „ágyazunk, fekszünk, fiam”, hogy derültséget keltsen. Péter Kata az apósával küzdő Irén, Schruff Milán az apja által könnyen befolyásolható férj, Pataki Ferenc a balkézről gyereket csináló, de felelősséget vállalni nem akaró léhűtő fiú, Ullmann Mónika az empatikus nővér, Nagy Norbert felvételről a tanácsi illetékes szerepében jeleníti meg az egyszerre tipikusan Kádár-kori és egyszerre időtlen alakokat. A cigány barátnőt, akit előbb levegőnek néznek, majd megerőszakolnak, Török-Illyés Orsolya játssza, ő a kitaszítottságot, a még mélyebbről érkezők reménytelenségét jeleníti meg.

Ahogy a filmben, itt is a Fonográf együttes Ha felépül végül a házunk című dala ad ironikus lezárást ennek a sajnos örökké aktuális történetnek.

(2020. február 27., Trafó)

B. Kiss Csaba