…amelyben egyszerre tűnik minden tapinthatóan megfoghatónak és mérföldekre lévőnek. Emberközelségűnek és sterilen távolinak. Valami ilyesmivel próbálkozott Nagy Péter István a Trafó Klubjában, amikor Knut Hamsun Éhség c. regényét kamara előadássá rendezte tehetséges, értő, ügyes formanyelvével. Lüktet benne a kiszolgáltatottsággal szembeni fölényes és egyszersmind lesajnáló nyomor, az emberi lélek nyomora, ami mindet kibír és mindenre képes.

A Klubban egy téglalap alakú, görgőin elforgatható, „buszmegállóra” hajazó építmény, egyik végében trafiknak beillő fülke, amely hol bolt, hol zálogház, hol pedig egy újság szerkesztősége (látvány: Devich Botond e.h.). A maga száznyolcvan fokos forgásaival hol csak a hátfalát, hol a belsejét látjuk – „lakályosat” vagy épp a sivárat. Mintha felöltözve és pőrén látnánk ugyanazt az embert és életét. Knut Hamsun öregkori (Galkó Balázs) és harmincéves énje (Domokos Zsolt) „vetkőzik” le előttünk, forgatódik ki, mint fregoli kabát, hogy egyszerre legyen számunkra közeli és távoli is ennek a norvég Nobel-díjas írónak az élete.

©Éder Vera

Azé, aki nyolcvanöt éves korában nekrológot írt Hitler halálakor, azé, aki harmincévesen az éhségtől már-már delíriumban járta Kristiania utcáit. Ott van mindkettő előttünk.  Galkó Balázs öreg Hamsunja magától érthetődő természetességgel idézi botrányos nekrológjának sorait, magától érthetődő normalitásnak tartva, a meggyőződés hitelességének evidenciájával a fehérre világított, hátsó falával felénk fordított buszmegálló díszlete előtti padon ülve. Közönyös egykedvűséggel, azzal az öregkorival, ami mintegy ellenpontozza a Domokos Zsolt fiatalkori Hamsunjának csapongó, számkivetett lesajnáltját.

Nagy Péter István rendezésében az abnormálisnak vélt: magától érthetődő, és a szokványos mindennapi: szürreális. A real time-ban videózott és a díszletre vetített színészi játék egyszerre közelivé tesz és dokumentarista módon távolít el. Mert semmi sem evidens, előre definiálható itt, nincs olyan, melyre könnyedén rávághatni elsőre: elfogadott avagy megvetendő. Mert eleve az sem biztos, hogy aki éhezik, az a legéhesebb, avagy a nincstelen az a legszegényebb errefelé.

Domokos Zsolt Hamsunja, vagy akkor még Knut Pedersenje az éhségtől megrészegedve rója az utcákat szerkesztőségtől zálogházig, rendőrségi fogdától pár napra kivett szobákig, és bár nem történik semmi érdemleges, rendkívüli, pont ez a „semmi” a legmagávalragadóbb akár két avagy három dimenzióban látva. Az élet lelép az elbeszélőtől és az elbeszélés lapjairól,  és az önéletrajzi szöveg-történés így vagy úgy a képünkbe mászik. A képünkbe mászik egy művészi, emberi sors és az őt körülvevő „mikroklima”. A nincstelenség szárnyalni vágyó, akaró rátartisága, tartása és a középszerű kispolgáriság észrevétlenül mindent magába daráló, olvasztó, normálisnak ható tébolya.

©Éder Vera

Domokos Zsolt a faltól falig, oszloptól oszlopig csapódó létezés háromdimenziós „makettje”, akiben látjuk a környezet jótékonynak gondolt pusztítását, azt a népnemzeti bedarálást, amiről a kezében szorongatott Lokál újság mint norvég sajtótermék már puszta létezésével mindent elmond. Szédelgő létezése egyfelől hiábavalónak tűnő dacolás, másfelől viszont megszégyenítő helytállás ott, ahol az „önmagam vagyokságnak” az egyén individuma központilag lejáratott kategória.

Persze itt senki sem önmaga, bármennyire is hiszi azt: Pallag Márton szerkesztőségi munkatársa, az Olló vagy épp Hentese, Zálogosa a levegőből magunkba szippantható fölényeskedés kisszerű eminenciása, akinek csupán annyival adatott több ez életben, mint Pedersennek, hogy a puszta középszerű létezésével is képes automatikusan kigáncsolni Pedersent.

Pálya Pompónia Mathildéja, Gundersennéja vagy épp fogadósnéja a nőiesség bevehetetlen szigorával palástolja középszerűségét, persze ez a középszerűség még mindig nagypolgári allűrként hat ott, ahol az éhség Pedersenjei kóvályognak embertől emberig, lehetőségtől lehetőségig.

©Éder Vera

Igazi, tehetséges közelre hozása ez az Éhség annak, amit el sem szeretnénk hinni, amit nem szeretnénk látni. Alámerülés abba, ami már kétszáz éve és ma is melegágya annak, ami szintén mi vagyunk: a szélsőséges populizmusnak. Annak, amiben élünk, habár fölötte állónak véljük magunkat. Annak, amelynek normálisnak gondolt középszerűségeinkkel hű csatlósai voltunk, vagyunk, maradunk. Nagy Péter István olvasatában minden fizikális közelség, éhség a távolságtartásában jön a nyelőcsövünkig érkezőn egészen közel, mert valljuk be: ez –  bármennyire is megetethető –  már réges-rég ehetetlen, hiába lakunk, laknánk jól vele igen sokan.

(2020. március 6.)

Csatádi Gábor