Egyik sem oly fogalom, amelyik abszolút kapósnak számítana mostanság. Nem az idő, hanem mi haladtunk el felettük, ezért gondoljuk: nem korszerűek. Mi végre ezekkel operálni, ezekre felfűzni nyolcvan résznyi telenovellát egy tévéadón? Nézettségi listán nem biztos, hogy hasítani lehet vele… A mennyiség–minőség-kapcsolgatás harcában nem épp nyerésre álló tartalmak az effélék; persze annak, aki az ilyet szereti, annak könnyen lehet, hogy mégis.

A tavaly forgatott és idén január elejétől az RTL Klubbon hétköznap vetített Bátrak földje – egy kosztümös, „értelmiségieknek” szánt napi sorozat – elsőre kicsit amolyan többszörös fából vaskarika. Jókai után jó száz évvel, Kárpáthy Zoltánok, Egy magyar nábobok és A kőszívű ember fiaik után nem is értjük, minek már efféle „csizma” az asztalra, kinek van, lesz erre igénye… Minek? Negédes, habos babosság 2019-ben leforgatva?

Az. Egyfelől, hisz minden korhű igyekezet ellenére, bár nem akart korhű lenni a sorozat, felemás végeredmény született: nagy vonalakban a XIX. század közepéről másolt ruhák, a Nagytétényi Száraz-Rudnyányszky barokk kastély és a Skanzen teremtette hiteles, ám nem egyszer mégis sterilként ható miliő, a belakottság hiánya okán, a szöveg archaikusságából rendszeresen kilógó megszólalás végi félmondatok jutnak eszembe most elsőre, amelyek egyértelműen jelezték már az első pár rész után is, hogy ez nem az, aminek látszani akar, csupán olyan, mintha az lenne. Ha Jókait kérjük számon Lányi Balázs forgatókönyvírói csapatán, akkor imitt-amott még igazunk is lehet. Bár a tökéletes nyelvi autentikusság nem volt maximális célkitűzés, a hatásvadász igyekezet sem rontotta a szolgai másolás terén a korhűség összképét. Valami kényes, előre önmaguknak sem biztos, hogy definiált egyensúlyt igyekeztek megtartani. Ez sokszor sikerült, és pont annyiszor nem, ám a XXI. század kigyomlálása a megidézni kívánt XIX.-ből dicséretesen sikerült így is.

Romantikus mese bárókisasszonyokról, betyárokról, rebellis lelkületű gazdálkodókról, a Bach-korszakot idéző zsandárhadnagyról: mind-mind hamisítatlan körítése egy olyan sorozatnak, amely jó százötven évvel korábban szeretne játszódni. Kinek kellhet ma ez? Ez az egyik olyan kérdés a Bátrak földje kapcsán – jut eszembe, a főcímben elrejtett vasvilla és kard bosszantóan sematikus, fájóan leegyszerűsített –, ami teljesen értelmetlen. Nem a korral, nem az izmusokkal van baj. Bármit, bármilyen köntösben el lehet mondani, ízlés dolga. Nem a mit, mivel mondunk el kérdése a lényeg, hanem az elmondás hogyanja. A romantikába való menekülés nem valami elől való szándékos elbújás. Még akkor sem, ha kapásból ez jut róla eszünkbe. Nem feltétlenül csak a reformkori haladás vs. maradás küzdelme az, ami meghatározza ezt a kort, már ha egyáltalán lehet és kell – a történelmi elhelyezésen túl – bármit, bármikor pusztán egyetlen korhoz, korszakhoz kötni.

Az elmondás, az elmondani akarás vezet minden történetmesélést. Bátrak földjéről akkor beszélünk, amikor a bátorság hiánycikk. Akkora, hogy arról már csak romantikusnak címkézett, 1865-öt korként magának megjelölő, távoli múltba helyezettként beszélünk, mert azt hisszük, így kevésbé hat anakronisztikusként ma, 2020-ban. Bátorság mihez, kihez? Már a kérdés is patetikus. Bátrak földje helyszíne, Rokoca fiktív, a történettel együtt, ám a játszás hogyanja egészen mai. Mert a játszás időtlen, őszinte, önfeledt dolog. Ehhez is bátorság kell: az egyén szuverén, önmaga felé igényes, és az igényességet magától elváró bátorsága.

Avagy: őszintesége. Itt, ebben a sehol sincs, mindenhol van, a Felvidékhez közel eső Rokocán az őszinteség párharca folyik. Komoly istenkísértés efféle toposzt választani egy telenovellához, ami kereskedelmi csatornán lesz majd esténként látható. Hogyan lehet majd rácsatlakozni, hisz nem egy végtelenített Barátok közt, és nem is egy ökörapátis, kikasztrált társadalomkritika. Széplelkűeknek szánt, értelmiséginek álcázott lányregény akkor?

Első ránézésre, gyorsfogyasztás szempontjából alighanem az. Ám a játszók játékának őszinte profizmusától, önfeledt játszani akarásától mindez egészen más is mindemellett. Az alapképlet romantikusan, vadromantikusan hatásvadász: báró Rokoczay Anna (Szász Júlia) szívéért küzd két ifjú, a helyi nagygazda idősebbik fia, Torzsa Sándor (Kenderes Csaba), aki már az első részben felrobbantja a Rokoczay család által építendő vasút hídját, és az ezt lázas sietséggel nyomozó zsandárhadnagy, Csizmadia Imre (Bárnai Péter).

Tulajdonképpen már az első részben ott van a teljes nyolcvan epizód: lehetetlenkedéseivel, érzelmi bátortalanságaival, megélni nem engedett vágyaival, klisésen egymásnak feszülő szándékaival. A történet, amely a hídrobbantás körüli nyomozással majd harminc-negyven részen keresztül bíbelődik, szappanoperaszerűen mintha nem akarna sehonnan sehova se tartani: igazi lányregény. Olyan érzésem van, látva mind a nyolcvan fejezetét e telenovellának, mintha a sorozat első felében a forgatókönyvírók valamiféle sztenderd külső elvárásnak kívántak volna megfelelni. Avagy szándékolt romantikus túlburjánzás? Nem tudni, önmagában elég frusztrálóan idegesítő mindenesetre.

Azonban, hogy mindez nem lett, lesz negédesen émelyítő, az a színészi játék, egymással játszás, önmagáért játszani akarás önfeledt tehetségének köszönhető. A Bátrak földje olyan színészi stábbal dolgozott, amely sutba dobta az eddigi tévésorozatok tömegszéria-tucatságából adódó „elmondom, ledarálom, odébbállok”, a játszók számára is unalmas, legyünk-már-túl-rajta valóságát. Kalmár Tamás és Muhi Zsófia szereplőválogatása értő, minőséget, színészi jelenlétet zsigerien felismerő, a profik könnyedségével levadászó és levadászni akaró igyekezetét tükrözik. Napi sorozatoknál ilyet még nem láttam, ez olyan paradigmatörés, ami még a kosztümös stílus példanélküliségén is túltesz. Nagyon helyesen, az eddigi sorozatok színvonalát meghazudtoló módon. A mai magyar független színjátszás krémje kapott szerepet itt: a minőséggel, szakmai és emberi igényességgel játszani tudás, akarás seregszemléje.

Nem a történet romantikusra fazonírozott, többé-kevésbé sikerültségére kezdesz figyelni, hanem Bárnai Péter Csizmadia Imréjének félszeg, önmaga felé is őszinteséggel próbálkozó, aztán mégis a katonai igazodásnak derekát beadó bátortalanságán. Vagy épp a szerelemben, érzésekben való ismerős ismeretlenségén. A megfelelni akarás lehetetlenségeinek árnyaltságait katonazubbonyos, kissé kisfiúsra vett snájdigságával úgy járja be, hogy általa egyre világosabban érződik a „szabadulni akarok, ám szabad lenni mégsem tudok” dilemmája.

Szász Júlia Rokoczay Annája a gyerekesen naiv és a rendíthetetlen céltudatosság szerelmet, életet meghatározó létezései között jár fel és le, oda és vissza, olyan szenvtelen bátorsággal, szívet nyitó nyiltszívűséggel, hogy igazi transzparensé válik, karakterének storyboardjától függetlenül is annak a Hugonnai Vilmának, aki eredetileg is e Száraz-Rudnyánszky kastály falai között látta meg a napvilágot 1847-ben. Vibráló lüktetés és kislányos tétovázás áttetsző egyvelege játéka. Mint ahogy ezen sorozat szereplőinek mindegyike a karakterének romantikus árnyaltságait a saját színészi játékában brillirozva, ki-ki a saját tehetségének gazdag tárházával megmutatni képes – időtlensége ez a minőség letisztultságának.

Litauszky Lila butácskán eszes és eszesen butácska, szívét a homlokán hordó szobalánya, Katica igazi remekelés: sosem tudhatod játékának naivitásig árnyalni kész hullámzásában, hogy mindennel megbirkózni kész lánnyal, vagy álmait kergető herceg kisasszonnyal van dolgod.

Kenderes Csaba hídrobbantó, a robbantásának pillanatában Annát megmentő Torzsa Sándora, konok kedvességgel, akadályt nem ismerő vaksággal vágtázik érzelmeken, nehézségeken, kihívásokon keresztül a sorozaton, oly hetyke lendülettel, arcizmait karikatúraként mozgatni képes dinamizmussal, hogy nem is igazán kérdés kitűzött céljainak elérése. Önhittség és őszinteség csatázik benne, és ez a csata maga Kenderes Csaba Torzsa Sándora, kiben és kinek a szerelem, minden ábrándszerűségen túl, kézzelfogható realitás.

A Torzsa család amúgy is maga az impulzus: Dér Denisa Torzsa Terkájának autentikus, szlovák vehemenciája igazi fűszere a sorozatnak, Csőre Gábor Torzsa Mihályának bővérrel áramló rebellis nagygazdája mellett. Lányuk, Rózsa (Radnay Csilla), aki hol szerelembe, hol bormámorba menekülve igyekszik élni és túlélni: mély, letisztult játékának minőségével jó párszor túl is mutat egy telenovella keretein – innenien túli, minőséget emelő.

Megannyi szereplő között Fodor Annamária Rokoczay Jozefin bárónője olyan hetvenkilenc résznyi, egységesen irritáló, szánni való kihaénnem, a viaszbabaságig elvitt lekezelőségével olyan egységes, erős jelenlétű antipatikusságot hoz közénk, ami egészen magas, unikális teljesítménye egy tehetségnek.

És nem utolsó sorban Spolarics Andrea cigányasszony Babája a törékeny szabadság, a repülni kész segítőkészség és a mindenen túl látni tudó bölcsesség szárnyaló madara, amely ezt az egész rokocai fiktív valóságot képes egyetlen gesztusával, hangsúlyával hol idézőjelek közt lévő, hol pedig véresen komoly jelenvalósággá tenni. A szívvel-lélekkel teremtett autenticitás maga.

Ez a nyolcvan résznyi Bátrak földje minden írói, kivitelezésbeli hibája ellenére egy merész, a gagyi „tizenkettő egy tucatságot” a színészi játék itt és mostot teremtő minőségére cserélő sorozat lett. Mintha a Kinizsi Ottó vezette rendezői csapat mert volna új tévésorozat-minőséget létrehozni, mintha az önfeledt önmagáért létrehozás legyőzte volna a futószalaggyártást – egy-egy operatőri, fotósi jelenet, kocka, beállítás már messze minőségben, jó értelemben túlmutat egy napi sorozat keretein. Talán leginkább csak azért, mert minden formai, tartalmi hátulütője ellenére érződik rajta a játszás, a létrehozás öröme, őszintesége, ami nem feltétlenül csak a romantika luxusa.

Csatádi Gábor