Schillingék Hajduéknál

A járványhelyzet miatt online mutatták be Hajdu Szabolcs legújabb filmjét, amely kórképet ad a koronavírus nélkül is beteg magyar társadalomról.

Kolozsvárott forgatta legújabb filmjét Hajdu Szabolcs, ismét kihagyva a Filmalapot, független filmjéhez a magyar független színházi szcéna olyan alkotóit nyerve meg, mint Schilling Árpád, Sárosdi Lilla, a Mundruczó Kornél filmjeiből és színielőadásaiból ismert Tóth Orsi, vagy éppen a fortés Földeáki Nóra. A filmben egy lakásszínházi előadás is szerepet kap, a rendezőt Schilling játssza, aki aztán egy olyan jelenet főszereplője lesz, amit nem annyira a forgatókönyvet is jegyző Hajdu Szabolcs, hanem a Schilling feleségével, Sárosdi Lillával egykor történtek írtak.

A szálak nemcsak a valóságban, a film fiktív terében is össze-összekapcsolódnak. Szkeccseket látunk, látszólag össze nem tartozó jeleneteket, a megkezdett történetfonalak pedig folyamatosan összegabalyodnak, átjárják egymást. Egy presszóból indulunk – ide még többször vissza fogunk térni –, két nő beszélget, egész pontosan egyikük, egy politikai aktivista – Hajdu Szabolcs felesége és filmjeinek állandó szereplője, Török-Illyés Orsolya játssza – számonkéri a fiatalabb lányt, hogy miért hazudik neki rendszeresen. Mint kiderül, a nyitójelenet valójában a zárlat: minden más ezelőtt néhány órával, egyetlen éjszaka alatt történik.

Egy titokzatos fuvarozó járja az utcákat, nem hivatásos taxis, inkább kuncsaftokat gyűjt be prostituáltaknak. Egy tanárnő a kislányával virágokat nézeget a virágboltban, majd egymásnak esnek a flegmán válaszoló, okostelefonjába merülő eladólánnyal. Egy kántor tisztes punkfizurában virító kamaszgyerekét igyekszik jómodorra tanítani, kevés sikerrel, miközben felesége az apával szemben a gyereket védi. Politikai aktivisták az Állami Számvevőszék épületét támadják meg – Gulyás Márton 2018-as performanszának feldolgozása – több a rendőr, mint az akciózó, egy ellentüntető biciklijéről bőszen kommunistázik. Az aktivistavezérnő közben lányát hívja telefonon, aki a vonaton ülve egy ketrecben kuksoló kuvik társaságában szkanderozik egy botcsinálta asztrológussal. Lakásszínházi előadás vége, a taps alatt a rendező a fejét csóválja, majd az előadás után jól kiosztja a színészeit.

Békeidő – hirdeti a film címe, miközben mindenki vívja a maga kis háborúját. Az erőszak szinte minden jelenetben megjelenik, legyen az fizikai erőszak eladó és vevő, aktivista és rendőr között, családon belüli erőszak férj és feleség között, verbális erőszak rendező és színész, szülő és gyermek között, vagy éppen szexuális erőszak nagyhatalmú művész és művészi ambíciókat dédelgető fiatal lány között.

Hajdu Szabolcs filmje egyszerre realista és egyszerre szürreális: bár a jelenetek többségét teljes élethűség jellemzi, egyes jelenetek átcsúsznak groteszk, szürreális tartományba, mint például mikor a fiatal pincér szerelmet vall a kiégett, középkorú tanárnőnek; sőt, a végén már a természetfeletti szférájába is átlépünk. A groteszk humor ellensúlyozza a lelkileg is megterhelő, durva jeleneteket. Pedig igazi durvaság nincs, vér nem folyik, nem hal meg senki, csak éppen a napi feszültségeket, meg az élet évek óta halmozódó terhét, a sikertelenségeket, a frusztrációkat vezetik le másokon a szereplők. Mindig van kit utálni saját kudarcainkért: ha éppen nem a migránsokat, egymást.

Ebben a filmben szinte mindenki szerencsétlen és sikertelen: tönkrement házasságok, tönkrement emberi kapcsolatok, mindenki kilátástalanul vergődik a maga mocskában. Megváltást evilágon már nem remélhetünk: a még lelkében romlatlan kislány varázsló akar lenni, és segítségül is hívja a természetfelettit. Amilyen a társadalom kicsiben, éppen olyan nagyban: a jogállamért néhány aktivista küzd, miközben a rádióban a migránsok és Brüsszel a téma. A legdurvább szitokszó is a „cigánykurva” mellett a „te migráns”, amire a riposzt a „te fasiszta”.

Hajdu Szabolcs szinte egy az egyben feldolgoz, rekonstruál néhány, nemrég nagy visszhangot kiváltott közéleti eseményt. Vérmérséklet, politikai és esztétikai ízlés kérdése, ki hogyan értékeli az ilyen közvetlenül a valóságból vett, még dekódolni sem szükséges jelenetek helyét a filmben: az én ízlésemnek túl direkt, már-már didaktikus ez a fajta egy az egyben átültetés. Kissé átalakítva, kissé elemelve hatásosabb lenne.

Az igazi probléma a filmmel mégsem ez, hanem az, hogy igazán mélyre egyszer sem hatol. Míg az Ernelláék Farkaséknál – a színházi előadás és a film – erejét az adta, hogy igazi mélyfúrást végzett két család életében, a családtagok viszonyaiban, a Békeidő inkább csak a felszínt kapargatja. Másfél óra alatt rengeteg szereplővel ismerkedünk meg, de igazán egyet sem ismerünk meg. Mindenkit egy-egy tipikus élethelyzet, sors jellemez: a tekintélyét vesztett apa és férj, a már semmit nem remélő anya és feleség, az öntelt és tekintélyével visszaélő rendező stb., egyes figurák pedig egyenesen karikatúraszerűek, parodisztikusak, mint a kuvikot cipelő asztrológusé vagy az egyenesen Woodstockból idecsöppent áltaxis-kuncsaftfelhajtóé.

Persze a válogatott színészgárda ezekből a felskiccelt figurákból is a legtöbbet hozza ki. A színészként is feltűnő Hajdu Szabolcs bajuszával, kötött pulcsijával, nagy szemüvegével mintha az 1980-as évek NDK-jából lépett volna elő, szenvtelen játékával jól mutatja a régimódi apát, aki teljesen elvesztette hatalmát a családja felett, miközben a konzervatív családeszménynek akar megfelelni. Sárosdi Lilla a kiégettség, a lemondás, a düh és a megalázottság stációit járja be, Török-Illyés Orsolya az ügyében magabiztos közéleti harcost jeleníti meg, Schilling Árpád a hatalmával előszeretettel élő és visszaélő színházrendezőt tárja elénk a maga pőreségében. Gyerekszereplők is feltűnnek, így Hajdu Szabolcsék lánya, Hajdu Lujza, Pálfi György lánya, Pálfi Magdó, vagy éppen a tinédzser punkot játszó Krokovay Ábel.

Az összbenyomás minden hiba és felületesség ellenére mégiscsak pozitív: a Békidőnek megvan a maga sajátos, egyedi hangulata az éjszakai Kolozsvárral, amely mégiscsak inkább Budapest, a néhol groteszkbe hajló párbeszédekkel, a furcsa, nem mindennapi figurákkal. Saját életünk, saját világunk köszön vissza a vásznon, amely most inkább egy laptop képernyője. És gyaníthatóan ezt a világot – sajnos vagy nem sajnos – akkor is fel fogjuk ismerni, ha már ismét beszabadulhatunk a mozitermekbe.

(Hajdu Szabolcs: Békeidő – kölcsönözhető a Vimeón)