Sipos Verával beszélgettünk az egymás közti rezdülésekről,  félreértéskről, a kommunikációs erőszakról, torzult énképekről, a közösen megtalált hang új szabályairól, egy készülő Rothschild-monodrámáról, érdekérvényesítésről és a magunkkal szembeni kegyetlenségekről…

  • Az emberek közötti apró, pici dolgokról mi az, ami elsőre eszedbe jut?
  • Számomra nagyon fontos a tekintet, melyből fel lehet fedezni a nyitottságot vagy épp
    a szigorúságot. Sokszor észreveszem, hogy szigorúan nézek, holott csak gondolkodom
    valamin: ilyenkor egy-egy gesztussal igyekszem jelét is adni ennek. Fontos az érintés,
    akár egy próba közben is, és ez már sokat képes mondani arról, hogyan tudunk együtt
    gondolkodni, dolgozni.

Iszonyatosan izgalmas számomra egy olyan nő, aki egy háború közepén talpon tudmaradni, olyan kaliberű emberek környezetében, akik őt akkortájt körülvették. Nem lehetett könnyű természet, sokan féltek, tartottak tőle, másrészről viszont azt olvasni, mindenkit óvott, gondoskodó volt.

  •  Mennyire szokott zavarni, ha akár te értesz félre valakit, akár téged értenek félre
    egy-egy gesztus kapcsán?
     
  • Szokott, bár azt hiszem, ma már egyre kevésbé. Ahogy egyre inkább sikerül
    megismerni magam, és talán magabiztosabb is vagyok, egyre inkább elfogadom, hogy
    egy-egy ilyen félreértés nem feltétlenül csak az én hibámból történhet. Inkább olyan
    esetben zavar, ha az adott emberrel alapvetően jó közöttünk a kommunikáció.
  • És ha valaki szándékosan ért félre?
     
  • Olyankor lefagyok, ilyesmire nem nagyon tudok reagálni. Általában nagyon sok
    mindenben tudok partner lenni, ritkán van olyan, hogy rám akarnának erőltetni bármit
    is. Ha viszont valamivel szemben zsigerileg ellenérzésem van, akkor azt ott azonnal
    megmondom. Néha feldúltan, vagy hevesen. Persze megesett, hogy egy-egy ilyen
    helyzetet egy nappal később kipróbálva már nincs bennem ellenkezés, jól érzem
    magam benne, és belátom, hogy jó út lehet.
  • És ha esetleg egy helyzet huzamosabb ideig kényszerítőleg hatott rád? Milyen
    megoldási mechanizmusaid vannak ilyen esetekre?
     
  • Biztos volt, amikor inkább „elfutottam”, volt, amikor veszekedtem ilyenkor, így adva
    ki magamból a feszültséget, és volt, amikor vállaltam ennek a nyomását, gondolva,
    hogy ez is egy tapasztalás, ami később, valami más kapcsán még biztos jól jöhet. És
    volt olyan is, amikor el kellett fogadni és csinálni tovább, elindítva közben magamban
    egy gépezetet, ami képes ellensúlyozni mindezt ott belül.
  • Rád bármiféle kényszer hogyan hat?
  • Általában nehezen viselem, mert viszonylag nagy a szabadság igényem. Ebben amostani karantén helyzetben, amikor muszáj valami munkát találnom a következő jópár hónapra, amiből fenn tudom magam tartani, egy olyan „kényszerrel” szembesülök, aminek nagyon nehezen engedek. Nehezen működöm úgy, ha valami nem inspirál.
  • A készülő Rothschild-monodrámád kapcsán mi az, ami abban kiváltképp inspirál?
  • Iszonyatosan izgalmas számomra egy olyan nő, aki egy háború közepén talpon tudmaradni, olyan kaliberű emberek környezetében, akik őt akkortájt körülvették. Nem lehetett könnyű természet, sokan féltek, tartottak tőle, másrészről viszont azt olvasni, mindenkit óvott, gondoskodó volt. Rengeteg minden tisztázatlan a személyiségekapcsán, és azt a keveset is inkább abból tudjuk, hogy éppen kik között, hogyan volt jelen. Hogyan éri azt el egyedülálló nőként, hogy egy ilyen karriert befut, és hogyan éri azt el, hogy ’44-ben az ő szalonja még nyitva van? Akkor, amikor már nem lehetett elhagyni az országot, akkor ő még kijár – mit tett, mit kellett ezért neki tennie?

Bizonyos szituációkban már nem alkalmazhatóak azok a
társadalmon belüli közlekedési szabályok, melyek akár még harminc, negyven vagy
ötven évvel korábban működőképesek lehettek. Fontos, hogy a huszonegyedik századi
kommunikációnk számára találjuk meg ezt az új KRESZ-t!

  •  Szerinted mi lehetett ebben az ő személyes „titka”?
     
  •  Nekem is egy hatalmas talány ez: abban bízom, hogy ez a próbafolyamat valamiféle
    megfejtésd ad, ami közel sem biztos hogy tényleg úgy volt. Az bizonyos, hogy
    elképesztően tehetséges nő volt, rendkívüli tudással, jól tudott másolni, és jól
    lavírozott, kommunikált. Tudta, hogy éppen mit kell mondani az adott nőnek, hogyan
    kell egy szalont vezetni. Sok mindent nem lehet tudni például a magánéletéről: lehet,
    hogy a szalon vezető munkatársnőjével volt egy olyan intim viszonya, aminek a
    leplezéséért sok mindent megtehetett akár… Mekkora lehetett az a fizikai fájdalom – valami fajta fogíny betegsége volt-, ami miatt levetette magát a háza erkélyéről, mi lehetett az, ami azt mondatta vele: ha ez az élet
    ilyen, akkor én azt így nem akarom tovább élni?
  •  Ahogy a Kérsz teát? c. előadásban, úgy a készülő Rothschild-monodrámában is
    lényegi elem a kommunikáció: számodra miért fontos és milyen is a jó, hatékony, a
    másikat partnernek és nem leuralandónak tekintő kommunikáció?
  •  Az eddigi életem tapasztalatai azt mutatják, hogy alapvetően mindannyian
    egymagunk, egyedül vagyunk, egyedül éljük le az életünket, még akkor is, ha ehhez
    kapunk társat, társakat, barátokat. Ami bennünk, belül történik, azt csak mi magunk
    ismerjük legközelebbről, vagy néhányszor még mi magunk se. Így elvárni azt, hogy
    ezeket a belső történéseket valaki más úgy tudja maximálisan lereagálni, ahogy azt mi
    szeretnénk, szerintem lehetetlen. Ezért fontos a jó kommunikáció: hogyan fejezzük ki
    a haragunkat, a szeretetünket, a dühünket. Van egy sorozat , a Viszony, ami pont ezt a
    dolgot állítja a fókuszba: egy kávézást, egy találkozást, egy beszélgetést a résztvevők
    teljesen másképpen élnek meg, számukra teljesen más „mozit” jelent. A
    távolságtartóbb vagy akár csak a párkapcsolati kommunikációban ezért is jó, ha van
    egyfajta „KRESZ”, amit betartva egészen más kifejlete lehet egy-egy viszonynak,
    kevéssé csúszhat félre. Bizonyos szituációkban már nem alkalmazhatóak azok a
    társadalmon belüli közlekedési szabályok, melyek akár még harminc, negyven vagy
    ötven évvel korábban működőképesek lehettek. Fontos, hogy a huszonegyedik századi
    kommunikációnk számára találjuk meg ezt az új KRESZ-t!

Az bizonyos, hogy elképesztően tehetséges nő volt, rendkívüli tudással, jól tudott másolni, és jól
lavírozott, kommunikált. Tudta, hogy éppen mit kell mondani az adott nőnek, hogyan
kell egy szalont vezetni.

  • Számodra ebben az új KRESZ-ben hol vannak azok a -tól -ig határok, amelyeket
    sem baráti, sem munkahelyi kommunikációban nem jó, nem szabad átlépni?
     
  •  Ezeket a határokat jó esetben magunk meg tudjuk határozni, de millió dolog miatt
    félrecsúszhat a valós érzékelés. Nehéz gyerekkor, hamis szülő vagy önkép, korábbi
    bántalmazás stb. De szerintem a másik testének, és lelki érzékenységének a határánál
    vannak. A testi egyértelmű, és ha nem, meg lehet kérdezni, hogy szabad e. A lelki
    nehezebb ügy. Ehhez jó a jó kommunikáció. Az empátia, és a másik ember alapvető
    tisztelete. Ezeket a határokat akkor sem szabad átlépni, ha egyébként „lehet”, avagy a
    „hatalmunknál” fogva van, vagy lehet erre módunk. Mindenfajta kapcsolat felajánl
    egy kommunikáció-szerződést, amelynek határain akkor sem léphetek túl, ha ezt
    egyébként a másik fél jóindulata kimondatlanul is megengedné nekem. Ennek a finom
    szabályait persze nagyon nehéz jól érzékelni, ha valamilyen trauma hatása miatt az
    önértékelésünk elveszti az egészséges tájolását, és önmagunkat oda helyezzük, ahová
    abban az adott traumában minket helyezett az a másik. Néha amit teszünk a másikkal,
    az attól kegyetlen igazán, hogy nem is tudatosítjuk magunkban: ezt saját magunkkal szemben megtenni is kegyetlenség.

Csatádi Gábor