„…egészen egyszerűen csak valami olyat szeretnék csinálni, amitől boldognak érzem magam!” – interjú

A Manna Produkció következő bemutatója a Horváth János Antal írt és rendezett Kicsi c. előadás Hartai Petrával és Gémes Antossal. Gémes Antossal beszélgettünk függetlenségről, az előadás témáját is adó tanár-diák kapcsolatról, a Pesti Színiakadémián tanítással töltött tíz évről, az önmagunkal való szembenézés kacskaringóiról, a tanítás lehetetlen lehetőségeiről, egy színházalapítás tervéről, az értékkel, értelemmel bíró munkák erejéről és egy júliusban rendezendő, három napos, összművészeti fesztiválról a dunakanyarban…

• Ha azt hallod: független, függetlenség, mi jut eszedbe elsőre?

• Az élet más-más területén egészen különböző tartalommal bír ez a fogalom. A színházi szakmában ez nagy kihívást jelentő dolog, ám családos emberként  egészen mást is jelent az, hogy függetlenség. A függetlenség egyszerre jelent anyagi biztonságot, amikor az ember azt csinálja, amit szeret, de érzelmi biztonságot is jelent, olyant, melyben lehet alkotni, élni, és sok mindent megvalósítani.

Azt érzem, hogy ez alatt a tíz év alatt sokkal pontosabb lettem színészként, már csak az által is, hogy a tanítás során – nem is igazán szeretem ezt a szót – újra és újra el kellett mondanom, hogy mit, miért csinálunk, mint egy mantrát.

• A Pesti Magyar Színház tagjaként most például játszol a Manna Produkció Kicsi című darabjában Hartai Petrával – gyakran szoktál független produkciókban is részt venni?

• Gyakorinak azért nem mondanám. Annak idején például Polgár Csabával játszottunk a HOPPart előadásaiban. Egészen különös érzés most ebben a szerelem-produkcióban részt venni, mert nincs talán egyetlen olyan mondat sem ebben. a darabban, mellyel ne tudnék teljesen azonosulni. Ugyanakkor mégis furcsa, szokatlan, hogy nincsen mögötte kőszínházi struktúra, ami nem azt jelenti persze, hogy nekem magamnak kell pakolni a díszletet, hanem inkább azt, hogy nincs mögötte az a munkamódszer, amikor annyira tudom már a szöveget, hogy súgóra tudok dolgozni –, ilyen itt természetesen nincsen. Volt idő, amikor gondolkodtam monodrámán is, aztán mégsem vágtam bele, mert szerintem elég „lusta” ember vagyok ahhoz, hogy szükségem legyen a kiírt keretekre, a próbák ütemére, ezekre a tól-ig-okra.

• Ezek biztonságot, szabadságot adnak, vagy a rutint erősítik nálad?

• Szerintem mindhármat egyszerre! Ez az én egy helyben maradásom nem az anyagi biztonságról szól, hanem sokkal inkább a pszichés, érzelmi biztonságról. A Pesti Magyar Színházban most már tizenöt éve vagyok tag, és bár többször gondolkodtam váltáson, mégis maradtam, mert  olyan típusú ember vagyok, aki szeretek bemenni egy olyan helyre, amit már ismer. Minden jó és rossz tulajdonságával együtt, amit ez a hely jelent, szeretek tizenöt éve találkozni azokkal az emberekkel, akik a második otthonomat jelentik.
  ©Szokodi Bea

• Ilyenfajta biztonság lehet az is, hogy a színház Pesti Színiakadémiáján tanítasz?

• Igen, valami ilyesmivel függhet össze ez is – tizedik éve csinálom azt is. Most ballag el a harmadik osztályom, de úgy döntöttem, hogy most egy ideig nem lesz következő, szüneteltetem a tanítást egy darabig.

• Lehet valamiféle sajátos párhuzam a Kicsi – ami egy tanár-diák viszonyról szól – és a között, hogy te magad is tanítasz most már tíz éve?

• Azt érzem, hogy ez alatt a tíz év alatt sokkal pontosabb lettem színészként, már csak az által is, hogy a tanítás során – nem is igazán szeretem ezt a szót – újra és újra el kellett mondanom, hogy mit, miért csinálunk, mint egy mantrát.

Nagyon sokat csalódtam magamban, de ezeknek a csalódásoknak a felvállalásával egyben nagyon sokat is fejlődtem. A saját egóm sokáig fontosabb volt, mint az általam segíteni szándékozott emberek előrelépése. Ez  nagy hiba! Ezzel sokáig küzdöttem, a saját hiúságommal, a saját szeretet vágyammal nem tudtam mit kezdeni. Teljesen természetes igény, hogy az ember várja, hogy azok, akik közé mindennap bejár: szeressék. Már-már rajongva szeressék…

• Miért nem szereted a tanítás szót?

• Nem szeretném, hogy ez most valamiféle álszerénységnek tűnjön: nagyon fiatalon kezdtem tanítani, és akkor teljesen idegen volt tőlem maga ez a szó is, és maga az egész szituáció. Ahhoz „értek”, hogy hogyan kell közelíteni egy olyan fiatalhoz, aki olyan problémákkal küzd, küzdhet, mint akár adott esetben én is küzdöttem. A közös munka során segíteni abban, hogy ezeken a problémákon túllépjen. Mégis még mindig idegenül cseng számomra: tanítás.

• Gondolom leginkább azért, mert  te ezt a tanár-diák viszonyt  a tanítási folyamatban sokkal közvetlenebbül éled meg, mint amit a tanítás általában jelenthet a mindennapokban, nem?

• Igen, ez egészen biztos, hogy emiatt is lehet!
  ©Szokodi Bea

• Mi miatt érzed ezt a Kicsi című darabot szerelemmunkának?

• Azt hiszem, hogy az ember életében a színészet arról szól, hogy megtalálja a szerepeiben azokat a pontokat, íveket, amelyek a saját életével párhuzamba tehetők. Tejesen mindegy is, hogy ezek az ívek, mozzanatok egészen nagy szabásúak, vagy akár jelentéktelenül aprónak tűnnek. Valószínűleg  azért is lehet szerelemmunka, mert amikor Horvát János Antal barátom ezt a darabot írta, akkor ennek a karakternek a kapcsán nagyon intenzíven én voltam a fejében: a gesztusaiban, problémakezeléseiben, őrlődéseiben. Ilyen csodálatosan szép, erős egybeesések ritkán vannak az ember életében.

• A problémák feloldásában  mennyire jelentett nagy feladatot megtalálni azt a módot, formát, ahogy kezeld ezeket a nehézségeket?

Nem arról van szó, hogy megelégeltem valami rosszat, és most valami jó felé szeretnék menni. Pusztán arról , hogy Horváth Illés barátommal részt vettem egy pár olyan előadásban, aminek azt éreztem, hogy van értelme! És rossz utána részt venni olyanokban, melyekről azt érzem, mondjuk, hogy jóval kevésbé van értelme.

• Egyáltalán nem volt kis feladat, és nem gondolom, hogy minden helyzetben úgy álltam helyt, ahogy azt magamról szerettem volna hinni! Nagyon sokat csalódtam magamban, de ezeknek a csalódásoknak a felvállalásával egyben nagyon sokat is fejlődtem. A saját egóm sokáig fontosabb volt, mint az általam segíteni szándékozott emberek előrelépése. Ez  nagy hiba! Ezzel sokáig küzdöttem, a saját hiúságommal, a saját szeretet vágyammal nem tudtam mit kezdeni. Teljesen természetes igény, hogy az ember várja, hogy azok, akik közé mindennap bejár: szeressék. Már-már rajongva szeressék –, de azt gondolom, hogy ez  hiba! Nagyon gyakran nem álltam be egy problémába csupán azért, mert vágytam a szeretetre. Nem voltam elég „tökös”! De azt hiszem ezekből, nagy-nagy, keserves szenvedések árán tanultam.

• Ennek a fajta tanulási folyamatnak lehet talán része az is, hogy most egy színházi alkotó csapat létrehozásán is dolgozol a Dunakanyarban?

• Ez inkább egy álom! Tisztában vagyok vele, hogy ha valami ilyesmit a nyakamba veszek, az maga a mindennemű problémának a vállalása! Azt érzem, most még van erőm, hogy létrehozzak valamit! Nem tudom, hogy ugyanerre tíz év múlva lesz-e még ugyanennyi erőm? Azt gondolom, hogy most még meg tudom tenni azokat a dolgokat másokkal, amit az elmúlt években magammal szemben sikerült. Ám nem szeretném, hogy ez most itt valami nagy missziónak tűnjön, egészen egyszerűen csak valami olyat szeretnék csinálni, amitől boldognak érzem magam –, és ehhez az is hozzátartozik, hogy olyan színházat  csináljak, amire büszke tudok lenni!
  ©Szokodi Bea

• Számodra milyen az a színház, amire büszke tudsz lenni?

• Amelyik minden előadása előtt, alatt annyira mozgat, lázban tart, mint a premier. Amelyik folyamatosan, az ötvenedik előadása után is folyamatosan kérdéseket vet még fel, amivel dolga van a nézőnek, színésznek is. Ez most persze picit tág elvárásként hat, de mégsem tudom szeretni azt a színházat, ami nem ad feladatot, ami nem gondolkodtat. A jó színháznak folyamatosan dolga reflektálni az alkotók és a világ konfliktusaira. Nem lehet, hogy ne akarjon valamit mondani! Aztán ez vagy sikerül vagy nem – de ez természetes.

Azt gondolom, hogy most még meg tudom tenni azokat a dolgokat másokkal, amit az elmúlt években magammal szemben sikerült. Ám nem szeretném, hogy ez most itt valami nagy missziónak tűnjön, egészen egyszerűen csak valami olyat szeretnék csinálni, amitől boldognak érzem magam –, és ehhez az is hozzátartozik, hogy olyan színházat  csináljak, amire büszke tudok lenni!

• Ez a színházalapítás, -csinálás reflektálás is valamiképp arra, ami a magyar színjátszásban zajlik?

• Nem gondolom. Ami a magyar színjátszásban zajlik, az szerintem az egészhez képest elég kicsi probléma. Persze nekünk nagy, hisz ebben élünk, ezen rágódunk, nyilván. Nem arról van szó, hogy megelégeltem valami rosszat, és most valami jó felé szeretnék menni. Pusztán arról , hogy Horváth Illés barátommal részt vettem egy pár olyan előadásban, aminek azt éreztem, hogy van értelme! És rossz utána részt venni olyanokban, melyekről azt érzem, mondjuk, hogy jóval kevésbé van értelme. Azt szeretném, hogy az olyan dolgok, amelyeket rettenetes energia bedobással csinálok, legalább kapjanak esélyt arra, hogy legyen értelmük is! Idén rendezzük meg először a Major fesztet. Verőcén, a Völgy Major nevű helyen. Ez egy 14hektáros terület, Verőce külterületén. Kétszáz éves kárpátaljai faházakkal, csűrrel, istállóval, panzióval, ácsolt színpaddal… a társaimmal üzemeltetjük. Szeretnénk nagy kulturális életet a helyen. A fesztiválunk hajójának oldalához most július 23.-tól 26.-ig verheti a pezsgőt a drága közönségünk. Családias hangulatú összművészeti fesztivál lesz a Major feszt, többek között a k2-vel, Beck Zolival, a Parno grast-al, Szabó Balázs bandájával… Ja és az én drága színészzenekarommal, a Harmadik Figyelmeztetéssel

Csatádi Gábor