"Mindenki úgy cseszi el az életét, ahogy akarja, ameddig ezzel a másikét nem befolyásolja!"

A nyár elején Szabó Zoltánnal beszélgettünk, aki ezután mutatja majd be első rendezését, a Tiprást a Manna Produkció előadásaként. Szóba került a tipródás, szándékos eltiprás, a mai harmincas generáció, annak felelősségvállalás nélkülisége, a kocsma-bázisú mindennapok, a csekkfeladás buktatói, a saját életünk elcseszése, a rendezés felelőssége, és a Tiprás c. darab „morális következményei” is …

Mi az, ami elsőre eszedbe jut arról: tipródás?

Sokat szoktam tipródni, őrlődni… Tiporni remélhetőleg nem.

A kulcsmotívum ebben a darabban szerintem: a felelősségvállalás hiánya – ez persze önmagammal szemben is kritika! Nem tudom, nem tudjuk, hogy hol a határ a késői gyermekkor és a felnőtt lét között. Nyilván ez nem úgy történik, hogy egyik reggel arra ébredek, felelősségteljes ember lettem, ám mégis azt hiszem, hogy ha nincs, nem lenne mellettem a párom, akkor én ugyanolyan link, tróger, szétesni akaró ember lennék most is, mint nyolc évvel ezelőtt.

Számodra a pejoratív mellett más jelentést is hordoz: tipródás, tiprás?

Ha valamit eltiprunk, az megeshet minden negatív előre megfontolás nélkül, pusztán indulatból, hirtelen felindulásból – a készülő Tiprás című darab kapcsán is inkább erről van szó. Egyszerűen csak úgy jön anélkül, hogy a másik „leuralásának” szándéka vezetné, hogy eltipor másokat –, egészen egyszerűen csak azért, mert nem tud, nem képes másként, finomabban közlekedni az emberi kapcsolataiban.

A Tiprásban nagyon hangsúlyos a mai harmincas generáció – számodra milyen ma harmincasként Budapesten létezni?

Ha valaki tíz évvel ezelőtt megkérdezett volna, akkor egészen másként képzeltem volna el ezeket a mostani éveimet, de egy cseppet sem bánom, hogy végülis úgy alakultak ezek az évek, ahogy.
©Szokodi Bea

Merthogy tíz évvel ezelőtt milyennek képzelted a harmincas éveidet?

Nyilván voltak efféle „nagy álmaim”: harmincéves koromra lesz már egy saját családom, lakásom, és nem arról fog szólni, hogy ha haza szeretnék utazni a szüleimhez, akkor kölcsön kell kérnem egy autót –, habár az autó nem is igazán hiányzik. Mégis azt hiszem, hogy a tíz évvel ezelőtt elképzeltek és a mostanra azokból megvalósultak ellenére, nincs okom panaszra! Azt csinálhatom, amit szeretnék, nagyjából meg is élek belőle, tehát azt gondolom: ez így rendben is van.

A harmincas éveitek életérzéséből hogyan született a Tiprás c. darab?

A kulcsmotívum ebben a darabban szerintem: a felelősségvállalás hiánya – ez persze önmagammal szemben is kritika! Nem tudom, nem tudjuk, hogy hol a határ a késői gyermekkor és a felnőtt lét között. Nyilván ez nem úgy történik, hogy egyik reggel arra ébredek, felelősségteljes ember lettem, ám mégis azt hiszem, hogy ha nincs, nem lenne mellettem a párom, akkor én ugyanolyan link, tróger, szétesni akaró ember lennék most is, mint nyolc évvel ezelőtt. Az agglegény lakásom, azaz az albérletem hasonlítana egy főiskoláról éppen most kijött srácéra…- sokkal jobb így, hogy van mellettem valaki, mert így érte is felelősséget kell vállalnom, és ezáltal magamért is!

…a felelősségvállalás nélküliség inkább a tanárnak a diáklánnyal való kapcsolatában érhető tetten. Ezért a tanárért eleinte rajonganak a diákjai, ám később a saját szerepeinek halmazai – amikor tanár vagyok, amikor kocsmában fröccsöző, amikor magán életemet élő – kezdenek elmosódni… Igazából annyit éltem magam is felelőtlenül, hogy elkezdett zavarni, már-már bűntudatom lett.

Ha már szétesés, szétesni akarás: hogy érzed, a mai harmincasok generációjában komoly kihívás a szétesés, a szétesés ellen való küzdés?

Nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz ezzel a generációval tíz év múlva? Vajon olyanok lesznek-e, mint a mostani tizenöt-húsz évvel idősebbek? Avagy húsz évvel ezelőtt ilyenek voltak-e a mostani ötvenesek? Mert szerintem nem! Persze én teljesen más közegben nőttem fel: vidéken, a szüleim gyárban dolgoztak – és nyilván nekem az a közeg volt a minta, és nem a budapesti. Miután végeztél a tanulmányaiddal, lesz egy munkahelyed, ami nyugdíjig tartson ki. De a világ ma már nem így működik, és ez egyáltalán nem is baj. Emlékszem olyanra, hogy annak idején valaki elvesztette a munkáját, és öngyilkos lett. Ma már ez azért, hál’ Istennek, nehezen elképzelhető!
©Szokodi Bea

Szerinted ezt a fordulatszámot, amiben a mai harmincasok benne élnek, tudják-e, és hogyan tudják kezelni?

Ha körbenézek a barátaim között, akkor én nem látom rajtuk, hogy ne éreznék magukat komfortosan ebben a közegben. Olyan, mintha ez a generáció a pörgésre született volna! Könnyebben váltunk át két-három éven belül, ha valami esetleg nem annyira jön be, és könnyebben próbálunk ki valami új dolgot, és ez egyáltalán nem baj. Bajban vagyok viszont a postán, mert nem tudom, hogyan kell feladnom egy csekket. Ha nem lenne olyan jó fej könyvelőm, mint amilyen van, akkor valószínűleg gondban is lennék.

Azt nem tudom, hogy ebben a produkcióban én felelős rendező leszek-e – bízom benne! A felelős rendező mindenképpen alapos. Általában azt észre is lehet venni, ha egy rendezőt érdekli is az, amit épp csinál. Ebből a szempontból el is vagyok kényeztetve, mert nagyon hamar nagyon jó rendezőkkel sodort össze az élet

A Tiprás c. darabban mi az, ami nagyon emblematikusan jelenik meg erről a mai harmincas generációról?

A főszereplő harmincas értelmiségi, aki nem az otthonában, a családjával, hanem egy kocsmában éli az életét. Nem a telkén kapálgat, hanem az Úri Muriban rozé fröccsöt iszik.

Annyi pozitív azért mégis akad ebben, hogy van valami „fix bázisa”…

…persze, de nincsenek tervei… és vajon miért, mi lett velük? Attól persze, hogy valakinek van családja, be tudja fizetni a csekket, még ülhetne otthon , ahogy az a másik a kocsma kanapéján. Ez az egyéntől függ, semmiképpen sem akarnám ezt ráhúzni egy egész generációra.
©Szokodi Bea

Motiváltság kérdése…

Én is ezt gondolom: vagy akarok valamit az élettől, vagy jó nekem és elég annyi, hogy meglegyen a kajám, a söröm, a fröccsöm…

A mindig ugyanazon a helyen való tanyázás egyfajta szinonimája is a motiválatlanságnak?

Ez a felelősségvállalás nélküliség inkább a tanárnak a diáklánnyal való kapcsolatában érhető tetten. Ezért a tanárért eleinte rajonganak a diákjai, ám később a saját szerepeinek halmazai – amikor tanár vagyok, amikor kocsmában fröccsöző, amikor magán életemet élő – kezdenek elmosódni… Igazából annyit éltem magam is felelőtlenül, hogy elkezdett zavarni, már-már bűntudatom lett. Persze aztán a következő pillanatban csinálok két olyan dolgot egyből, ami szintén felelőtlen..!

Ha belesodródtam egy olyan helyzetbe, amiről korábban éppen én mondtam: „na, pont ezzel van bajom!”, akkor egy csengő megszólalt a fejemben, hogy talán mégsem így kellene…!

Biztos, hogy csak negatív kicsengése van: felelőtlennek lenni? Mihez képest vagy felelős, felelőtlen…?

Az, ha valamit állítok magamról, aztán homlokegyenest másként cselekszem, az felelőtlenség, már csak azért is, mert az a másik megbízott bennem, abban, amit állítottam.

Ennek a mai harmincas generációnak – ha jól értelek – az önmagához képest való felelőtlensége, felelőssége a sajátos létélménye, nem?

Nagyon mocoroghat benned ennek a problematikája, annyira, hogy ezt a darabot első rendezésedként te rendezed…

Valójában ez a téma talált meg engem, és akkor azt gondoltam, hogy miért is ne? Érdekel, van is kedvem kipróbálni! Ám e mögött semmi olyasmi nem „mocorog”, hogy akkor én innentől kezdve rendezőként akarnék dolgozni.

Ha már felelősség: hogy látod magadat, aki felelősen rendez? Mit jelent felelősen rendezni?

Azt nem tudom, hogy ebben a produkcióban én felelős rendező leszek-e – bízom benne! A felelős rendező mindenképpen alapos. Általában azt észre is lehet venni, ha egy rendezőt érdekli is az, amit épp csinál. Ebből a szempontból el is vagyok kényeztetve, mert nagyon hamar nagyon jó rendezőkkel sodort össze az élet: Bodó Viktorral, Pintér Bélával, Kovács D. Danival, Székely Krisztával,Gigor Attilával nem gondolom azonban, hogy az ő „szintjükhöz” felérnék, de rendkívül inspirált az, hogy dolgozhattam velük.

Ha szembejön veled a saját, önmagadhoz képest való felelőtlenséged, akkor egy ilyen anyag kapcsán az tud inspirálni?

Ha belesodródtam egy olyan helyzetbe, amiről korábban éppen én mondtam: „na, pont ezzel van bajom!”, akkor egy csengő megszólalt a fejemben, hogy talán mégsem így kellene…! Tud-e inspirálni? Remélem, hogy igen, és tán magamra nézve is lesz valamilyen pozitív, morális következménye!