"Amiket Rejtő megírt, azok tulajdonképpen vágyak: „de jó lenne, ha így élhetnénk!”

Egy hete tartották Rejtő Jenő Tizennégykarátos autójának ősbemutatóját Keresztes Tamás rendezésében a Városmajori Szabadtéri Színpadon. Az előadás szereplői közül Dankó Istvánnal és Lengyel Benjáminnal beszélgettünk kalandokról, a zenés műfaj kihívásairól, a fantázia szárnyalni képes világáról, Rejtő Jenő humoráról, a képregény-koncert-színházról és a figurák könnyed mélységéről…

A kalandról mi jut az eszetekbe?

Benjámin: Azok az éveim jutnak eszembe, amelyek kevésbé voltak kötelezettségekkel telik. Az egyetem előtti években nagyon más értelme volt számomra a kaland szónak, mint azt követően. Mostanában a munka jelenti a kalandot, az, hogy ezekből a produkciókból, a bennük alkotóktól eltanuljam, amit csak tudok. A kaland ilyenkor az, hogy eljussak egy-egy alakítással oda, ahova el kell érkezzek –, ebből a szempontból minden kaland teljesen más. Ebben például most éppen az, hogy eddig még sosem kellett énekelnem színpadon, főszerepben, ennyi ember előtt… Ha valami, akkor ez egy nagy kaland számomra!

Rejtő nem egy szálon haladó történetet mesél, hanem egymás mellett párhuzamosan haladó történeteket. Mindezt egy óra negyven percbe „belesűríteni” –, emiatt is gondolom, hogy az egyik legnehezebb próbaidőszakom volt eddig, persze ez igaz jó értelemben is. Minden erőnkkel azon dolgoztunk, hogy a nézőnek ne legyen hiányérzete.

István: A kaland kifejezésben van valami régies, ódivatú. Ma már nem történnek velünk olyan nagy kalandok, mint Gorcsev Ivánnal, aki fölszáll egy hajóra, és eljut egész Afrikáig…! Ma már csak olvasva juthatunk el ilyen kalandokig…

Benjámin: Ezért is tudja az ember beleélni magát Rejtő Jenő történeteibe, amelyekre vágyna a valóságban is. Ha én ma fölszállok egy vonatra, akkor nem fogok kilyukadni vele Franciaország egyik tengerparti városában, ahol jókat eszem és iszom, majd megtalálom életem szerelmét. Nem: eljutok Kelenföldig, ahol leszállítanak, mert nincsen jegyem!

István: …igen, ennél nagyobb kalandunk nincsen!
©Szokodi Bea

…valami jóleső hiányérzet van a hangotokban.

István: Valahol persze aztán mégiscsak van kaland, hisz beülünk a színházba, és megérint valami gondolat, amin onnantól kezdve el tudok kalandozni…

A tegnapi Tizennégy karátos autót nézve, persze, tudjuk, hogy ez nem a valóság, ám mi van, ha mégis így élünk mi is?

István: A kérdés csak az: honnan nézed?! Amiket Rejtő megírt, azok tulajdonképpen vágyak: „de jó lenne, ha így élhetnénk!”

Benjámin: Nem beszélve, hogy micsoda fantáziával írta ezeket meg. Nyitottsággal, életigenléssel állt a regényeiben az élethez, és tudjuk, hogy mennyire nem ilyen korszak vette őt körül.

István: Ez valamiféle elvágyódás is…

…a műben „iszonyú” figurák vannak, így az elrajzoltságát a nézőknek muszáj érezniük, neked pedig tudnod, hogy ebben a vizuális vonatkozási rendszerben épp hol is vagy, mit is játszol. Rejtő fantáziája félelmetes egyéniségeket kreált, színészként néha azt érezted, kérdezted, hogy ez most miért kell, hogy benne legyen? Tomi szerint rengeteg Rejtő-rajongó van a mai napig, emberek a gyerekeiknek olvasnak fel Rejtő regényeket, és már miattuk is fontos, hogy minden kis apró részlet stimmeljen.

Milyen fajta kaland volt a rejtői prózát színpadra tenni?

István: A színpadon egy az egyben a rejtői mondatok szerepelnek a nyilvánvalóan improvizatív részek mellett, és az az érdekes, hogy ezek a szerzői mondatok teljes mértékben színpadképesek önmagukban is. Egy helyütt káromkodik például, de ezt olyan kacifántosan, szofisztikáltan teszi, hogy ebből nemcsak fantasztikus humor születik, hanem a színpadon is tökéletesen működőképes lesz.

Benjámin: Rejtő nem egy szálon haladó történetet mesél, hanem egymás mellett párhuzamosan haladó történeteket. Mindezt egy óra negyven percbe „belesűríteni” –, emiatt is gondolom, hogy az egyik legnehezebb próbaidőszakom volt eddig, persze ez igaz jó értelemben is. Minden erőnkkel azon dolgoztunk, hogy a nézőnek ne legyen hiányérzete. Az a fantasztikus humor amivel Rejtő jelentkezik, akkor is érthető ha az ember csak olvassa. Így nagyon vigyázni kellett, hogy minden játékot, apró gesztust ennek a humornak az alátámasztására tegyünk, és ne pedig elnyomjuk azt véletlenül.
©Szokodi Bea

„Csak” nyolcvan év telt el a szöveg megjelenése óta, mégis a rejtői világ és a mai miliője között mintha több tucat emberöltőnyi lenne.

Benjámin: Ebben a próbafolyamatban talán a történetre való koncentrálás, a történethűség volt az egyik legembertpróbálóbb: ha kimegyek egy jelenetből, majd három jelenettel később ismét bejövök, akkor tudjam, hogy még mindig ugyanabban a történetben vagyunk, és bár három történetnyivel később, mégis az én jelenetem – a rejtői párhuzamos mesélés okán – az ebben a három jelenettel későbbiben ugyanott folytatódik, ahol korábban kimentem belőle. Amikor Tamás felkért, nem volt kérdés, hogy elvállaljam, ám arra nem számítottam akkor, hogy ez ennyire nagy falat-, olvasva egészen másként éled meg. Ezért is volt szerintem nagyon jó ötlet az, amit Tomi kitalált: a Korcsmáros Pál képregényét szinte mindnyájan ismerjük, nagyon sokunkba beleivódott az a vizuális világ, amit ő teremtett.

Nagyon sajátos színpadi nyelvet, játékmódot is kívánt pont ezért ez az előadás, hogy a vizualitás, illetve a színészi karakterformálás ne egymás „terhére” működjön, nem?

István: Ebben a műben „iszonyú” figurák vannak, így az elrajzoltságát a nézőknek muszáj érezniük, neked pedig tudnod, hogy ebben a vizuális vonatkozási rendszerben épp hol is vagy, mit is játszol. Rejtő fantáziája félelmetes egyéniségeket kreált, színészként néha azt érezted, kérdezted, hogy ez most miért kell, hogy benne legyen? Tomi szerint rengeteg Rejtő-rajongó van a mai napig, emberek a gyerekeiknek olvasnak fel Rejtő regényeket, és már miattuk is fontos, hogy minden kis apró részlet stimmeljen. Igazából ez egyfajta összekacsintás a nézővel: ugye mindannyian tudjuk, ismerjük, hogy az, aki épp bejött, az kicsoda.

Benjámin: Ebben a történetben olyan abszurd dolgok esnek meg, melyeket muszáj elemelni, nem is lenne jó elrejteni ezeket a színpadon.
©Szokodi Bea

A színjáték és a vizualitás „harca” kiegészül a Budapest Bár zenéjével, ami ebben az előadásban szintén annyira kompakt, hogy önmagában is képes lenne elvinni a hátán az előadást –, ez is egy „nehézség”, nemde?

István: Ez maga a koncepció is: nincsen aprólékos jellem- és lélekábrázolás, inkább felmutatása annak, hogy Gorcsev Ivánnal mi minden történik, amin érdemes elgondolkodni. De nem próbálunk elemezni, következtetéseket levonni. Inkább a játszás, zenélés közös öröme ez, ahol megpróbáljuk azért megmutatni Rejtő esszencialitását is, amennyire lehet. Úgy mondanám, hogy ez inkább egy óriási nagy feeling, egy thread.

…a próbafolyamatban talán a történetre való koncentrálás, a történethűség volt az egyik legembertpróbálóbb: ha kimegyek egy jelenetből, majd három jelenettel később ismét bejövök, akkor tudjam, hogy még mindig ugyanabban a történetben vagyunk, és bár három történetnyivel később, mégis az én jelenetem – a rejtői párhuzamos mesélés okán – az ebben a három jelenettel későbbiben ugyanott folytatódik, ahol korábban kimentem belőle. (…)Ezért is volt szerintem nagyon jó ötlet az, amit Tomi kitalált: a Korcsmáros Pál képregényét szinte mindnyájan ismerjük, nagyon sokunkba beleivódott az a vizuális világ, amit ő teremtett.

Benjámin: Az egyetemen sok olyan darabbal találkozunk, amiben kőkemény lélekábrázolás, testet-lelket megmozgatás rejlik, míg ez „csak” szigorú, pengeéles technika. Gorcsev Ivánnak a „Gorcsev Ivánságát” azok a viszonyok építik fel, amelyekbe ő másokhoz képest kerül. Ez egy végtelen szemtelen, csibész és mondhatni elmebeteg fiú, akiben ezek ellenére egy szép lélek lakozik. Melyikünk menne oda egy sötét sikátorban olyan emberekhez, akiknél kés van, megkérdezni, hogy hol van a Texas vendéglő?

István: Az olvasó ezért is szeretheti őt, mert megtesz olyan dolgokat, amit mi nem tennénk, és mégis mindig ki tud mászni a helyzetekből.

Benjámin: Ha ezek a szituációi nem lennének, akkor ő szimplán elmebeteg lenne. Ha komoly lélektani elemzést akarnánk adni, akkor feltehetőleg azt gondolnánk, hogy szörnyű gyermekkora volt, ezért is lehet az, hogyha hozzáérnek a karjához, akkor ő rögtön üt! Ha ez a figura nem lenne Rejtő humorával megfűszerezve, akkor csak egy ámokfutót látnánk, aki letarol mindent maga körül majd büntetlenül elsétál.