…ha szeretnénk önmagunkat…

…akkor magunkban, másokban, másképp, máshogyan vennénk észre, reagálnánk le a hamisat, a falsat, a nem szeretettet. A „hibát” mindig a saját készülékünkben kell javítani, ez a mi legnehezebb és legboldogítóbb szerencsénk. Didier Caron Hamis hang c. kamaradarabjában, melyet Ujj Mészáros Károly rendezett a Szentendrei Teátrumban, pont ez a leghátborzongatóbb szerencsénk válik óriási méretűvé, idegtépően kínossá, olyan szembenézéssé, melytől még utána is nehezen szabadulunk – ami persze nem feltétlenül baj, sőt!

Nehéz is lenne szabadulni, hisz ebben az előadásban pont ez a kínosan kicentizett, a kényszerességek görcseiből szabadulni nem tudás, nem akarás diktál kibúvást nem engedő ütemet. A maximalista karmester, H. P. Miller (Vasvári Csaba) épp az esti vezénylése után, önmaga teljesítményével elégedetlenül kezd vetkőzni szmokingjából, mikor egy ismeretlen, ám annál tántoríthatatlanabb rajongója, Leon Dinkel (Nagy Dániel Viktor) kopogtat be hozzá. A karmesteri szoba feszélyezően pedáns bútorainak légypiszkot nem tűrő politúrjai között (látvány: Fekete Anna) nem is számíthatunk eleve másra: pattanásig, az emberi elviselhetőség határáig feszül, élesedik e két ember találkozása együtt az egyre türelmetlenebbül „hangosodó” Boleró- lüktetéssel, annyira, hogy attól jószerével színész és néző szabadulni szeretne –, és ez teljesen érthető is.

Ujj Mészáros Károly rendezésében pont ezt a pillanatra sem elvesző, megtorpanó, elkalandozni nem tudó fegyelmezettséget, németesen katonás pergést, rigorózus fegyelmezettséget lehet csodálni, vagy épp kimondatlanul is viszolyogni tőle. Ezt, melytől ez a kamaradarab pont olyan hátborzongatóan feszélyező lesz, mint amilyennek a szerzője is szerette volna feltehetőleg. Olyan ez, hogy vagy részeidre hasadsz, vagy elmenekülsz, avagy jó esetben állod a sarat, a rád egyre nehezedő nyomást, és mint kuktában a gőznyomású párlat alatt, megszületik, elkészül benned az „eredmény”. Az, melynél  esetünkben nem is a végeredmény a fontos, hanem a folyamat, melyen keresztül ehhez elérsz.

Vasvári Csaba H.P. Millerje semmit sem sejtve kész vonakodását legyűrve autogramot adni, a fenyegetés alatt hegedűjével kezében Leon fényképezőgépe előtt kényszeredetten pózolni, ám a türelme egyre fogy, hisz abból saját maga számára is kevés van, nemhogy egy vadidegennek. Maximalizmusába önmaga elől menekülő ő, akinek pedig művész létére leginkább az élethez, az élet megéléséhez nincs türelme. Nincs, mert nem is akar, nem is tud önmagának ehhez türelmet adni.

Vasvári Csaba Millerje a magára erőltetett nyájasság alatt csupa bármikor robbanni kész, ideges, helyét, célját, „becsatornázódását” kereső elégedetlenség – önmagával, a világgal szemben. Mi táplálja, honnan ered mindez? Hiába kutatnád, értelmeznéd, magyaráznád, csak az egy tömbből kifaragott, cizellálatlan, masszív, torokban kalapáló feszültséget látod. Egyszerre idegesít ez a vaskos, árnyalatlan játékmódú türelmetlenség, és mindent el is árul egy olyan emberi minőségről, mely tulajdonképpen alkalmatlan az önmagával vagy bárki mással való termékeny, fejlődésre képes együttélésre. Oly játékmód, mely nézőt, színészt próbáló, miközben nézed, egyre kérdezed magadtól: vajon teljességgel belakható-e ez a szerep, mint ahogy azt is megkérdeznéd magadtól épp úgy: vajon meddig tud, meddig képes együtt élni egy ilyen karakter önmagával?

A feszengés, kényszeres görcsösség Leon Dinkelnél sem hiánycikk: a bocsánat, hogy élek, a saját magamban is elbotlok létezésével Nagy Dániel Viktor valami olyan autentikusat hoz közénk, amitől tapintható lesz ez az önmagunkat szeretni nem tudó, külső bátorítás nélkül élni, lélegezni is nehezen képes személyiségünk –, mert mindannyiunkban él egy efféle Leon Dinkel, sőt, talán mindnyájan efféle Leon Dinkel habitussal lépünk erre a világra. Persze az ő görcseit, belső tipródásait más hajtja: gyerekkori traumát jött számon kérni Milleren.

Oly természetességgel formálja meg ezt a levél rezdülésétől is összerezzenő, ám a következő pillanatban már testi erőszaktól sem visszariadó komolyzene rajongót, hogy elhiszed neki, róla: pszichopata vagyok, de szociopata mindenképp. Játéka oly eleven, hogy legszívesebben fellépnél mellé a színpadra, hogy átöleld: csökkentve benne a megmagyarázhatatlan ősszorongást.

Ám annyira nem is megmagyarázhatatlan, de innentől kezdve már vaskos spoilerezés lenne bármit írnom, ami lelőné a végkifejletet. Azt viszont, itt, ebben a rendezésben nekünk kell látni, megélni, együtt átélni, magunk számára „lelőni”. És ebben Ujj Mészáros Károly rendezése, pontos építkezésével, idegeket próbára tevő fegyelmezettségével a segítségünkre lesz. Nem mellesleg pedig, egy csöppet sem elhanyagolhatóan, mintegy mellékletként rákényszerít arra is, hogy önmagunkat szeretni tudjuk, úgy, ahogy vagyunk, hisz hamis hangok, nem szeretett jellemvonások, avagy „gyári hibáink” mindig velünk lesznek, és ezekkel, ha akarjuk, ha nem, együtt fogunk élni.

(2020. augusztus 22.,.Szentendre)

Csatádi Gábor