…pedig csupán kaland, kalandok végtelen sora az egész. Olyanoké, amelyek velünk sohasem esnének meg, mert hát ez itt a valóság. Tényleg? Ezt gondolod? Rejtő Jenő A tizennégy karátos autó című művét Keresztes Tamás rendezte végtelen, egymásból sorjázó vizuális-akusztikai lavinává a Városmajori Szabadtéri Színpadon, melyben a rejtői világnyelv és a zene nyelve a bravúros könnyedség elegáns minőségével hat –, koncertszínház, ahol minden jó ízléssel a helyén van.

A helyén, ám csak belül, a szellemi és ízlésbeli lényeget tekintve, hisz itt amúgy minden és mindenki mozog, változik, egymást érik az egymásból elősorjázó események, kapkodod a fejed, mert ezen a nem túl nagy színpadon egész földrészek, városnegyedek, óceánjárók férnek el, és persze az emberi lélek mérhetetlen terjedelmében, ahogy az Rejtőnél lenni szokott. A Keresztes Tamás és Várai Artúr tervezte díszlet úgy van, hogy nincs, mert a Korcsmáros Pál képregény világát idéző grafika csupán vetített. Ám itt ez a „csupán” nem valami lekicsinylő fordulat , hanem a végtelen parádés változáscunaminak utat nyitó tényezőre figyelmeztető, mert a vetített háttér annyira elevenné, mozgalmassá teszi mindazt, amire kivetül, hogy benne minden szereplő, történés, mozdulat szerves, egymással organikus egésszé lesz, eggyé szervül.

©Szokodi Bea

Lengyel Benjámin Gorcsev Ivánja egyik történésből a másikba csusszan, nincs is ideje elmélkedni a miérteken, a hogyanokon, sodorja a kalandok láncolata egyik eseményből a másikba. Lengyel Benjámin fején matrózsapkájával tökéletesen ura a helyzetnek, ura, mert nem elemez, lamentál, rágódik a történések miértjén és mikéntjén, hanem mint papírhajó az egyre gyorsabban hömpölygő habokon, sodortatik, de sohasem sodródik el. Játéka elegánsan ügyes egyensúlyozás a próza, a zene és a helyzetkomikumok megannyi ágas-boga csavarja között – embert, színészt, depláne színészhallgatót próbáló feladat szemtelenül elegáns tehetséggel megoldva.

Az persze már más kérdés, hogy a szöveg-zene-látvány hömpölygés, „zúdulás” hogyan, miként tud, vagy egyáltalán akar-e, avagy kell-e neki egyensúlyt, jó értelemben vett nyugvópontot találni, mert az állandó áradat – mint egy vizuális- értelmi-akusztikai csúcsra járatott nagyüzem, ha még oly profi, jó ízléssel, kreativitással egybegyúrt is, mint ennél a koncertszínháznál, az „egysíkúságával” a befogadói oldalon figyelemcsökkenést okozhat.

De bármennyire is így lehet ez, akkor sincs módunk ezen tipródni, mert itt mindig történik valami: Dankó István Noah Bertinusa vagy Gustave Laboux-ja, avagy épp más karaktere olyan, gyurmafigurákat megszégyenítő virtuózitással válik hol az egyik, hol a másik karakterré, hogy csak hüledezünk, tapsol a lelkünk a színészi játék, játszani tudás, játszani akarás profizmusán.

©Szokodi Bea

Mikó István a mindent látottak, megéltek rezignáltságával átitatott Vanek ura, akinek a neve helyesen ejtése, avagy a nevén szólítása örök, refrénszerű vesszőparipája marad – az elszemélytelenedés közepette a személyesség pótolhatatlan védjegyévé válik, úgy, ahogy azt csak Mikó István tudja.

Pörögnek az események, az ütemek, néha kinézve a színpad szélén játszó Budapest Bárra szintúgy hüledezve konstatáljuk, hogy ők is mennyire szeretik, élvezik, belakják azt a világot, amit a zenéjükkel –  részben – maguk is teremtenek. Egyszerre rejtői és mai, valósággal időtlen időtlen világ ez, mert: a két háború között megjelent ponyvaregény humánumot centrumba helyező és a zene világával a másikat közvetlenül megszólítani képes időtlenség azonossága nyilvánvaló. Mert  ponyva volta ellenére Rejtőt olvasni, megélni életszemlélet, a mindennel dacolni tudás humorral kipárnázott életérzése.

Keresztes Tamás vizuális színházi rendezésében a  regényszöveghez való maximális hűség és a képregényszerűség a színész játékkal karöltve, a zene pazar flottságának segítségével hihetetlenül hihető világba ad belépőt. Egy olyanba, ahol örök kaland marad a magunkkal és másikkal – legyen az  bármilyen élethelyzetben lévő is – való találkozás. Ez az, ami miatt még egy tizennégy karátos autóért is érdemes nézőtérre ülnünk.

/2020. augusztus 13.)

Csatádi Gábor

©Szokodi Bea