Hol a határ?

Kinek épp hol, kinek épp merre. Ennél sokkalta fontosabb, hogy tud-e, akar-e ezeken átlépni. Mert a határokat, határainkat átlépve kezdünk el élni..! Az Orlai Produkció legújabb bemutatója, a Dömötör András rendezte Határátlépések egyszerre börleszk és lélektani élveboncolás, ahol minden tépelődés, vívódás a színpadnak és mindenki önnön magának, de önmagunknak is szól egyszerre – amolyan alternatív AlkalMáté –, ahol az elvárásaink határain is érdemes igen szaporán átlépnünk.

Egy méretes kockában történik itt minden (látvány: Horváth Jenny), melynek hátsó falán sárga-fekete csíkozás: fejre-lábra vigyázni! Vigyázni, mert a ki-be járásnál, lépegetésnél könnyen megüthetni magunkat. A Dömötör András által rendezett és a társulattal közösen írt előadás egyfolytában átlép valamin, valamin, amit határnak nevezhetni. Magunkén, másokén, egymásén. Egyszerre szűkös és tágításra vágyó itt a tér. A körülöttünk és a bennünk lévő. Olyannyira, hogy ha még nem is akarnánk, akkor is rá vagyunk kényszerítve,  rákényszerülünk, hogy lépten-nyomon  átlépjük.

A pergősre írt, ám nem mindig a színpadszerűség dinamikájához igazított dialógusok is pont úgy hatnak, mintha hol a lábunkat, hol a fejünket ütnénk-vernénk be egy épp nem várt kiszögelésbe. Dömötör András rendezésében mindez egyszerre hat szándékosan és önkéntelenül, jelezve, hogy itt, most teljesen híján leszünk bármilyen frappáns gördülékenységnek. Koccan elménk, pszichénk, de végül is a határokat, határainkat sosem jó és nem is kell, nem is lehet észrevétlenül átlépni.

Ötvös András sárga pólós köpcös virgonca, mintegy keretezve az előadást, a fekvőtámaszozás lavinája közben meg-megállva, felegyenesedve kezd bele az élet értelmét boncolgató monológjába, oly kendőzetlen nyíltsággal, amelytől nehéz szabadulni, elhessegetni magunktól. Határhoz érünk újra és újra, ez nem is meglepő. Ám az, hogy ezeket a határokat nem tudjuk, nem lehet most, ebben az előadásban úgy kezelnünk nézőként, mintha bennünket nem is érintenének, az mindenképp kellemetlen. Bár néha azt éreztem, hogy akár irritálhatnának jobban is engem, a nézőt ezek a határok. Ötvös András szusszanást nem hagyó tempója igazi „konferálásként” nyit ajtót a többiek még inkább korlátok, határok közé szorított valójának.

Mert valójában itt senkit sem más, mások szorítanak, rekesztenek korlátok, határok közé, hanem mindenki önkorlátozással élve keseríti saját életét. És természetesen a másikban felfedezett, tetten ért korlátok közepette nem kell a saját, talán még termetesebb, önmagunkat fojtogató határainkkal farkasszemet néznünk. De mi van, ha e „határaink” biztonságot adnak?

Mészáros Máté „kövér dundija” eme biztonságot adó körülhatárolódás maga. Életuntságával, kezében sörösüvegét lóbálva, valódi megtestesülése annak, amit még Járó Zsuzsa és Péter Kata Máté lakását átrendező igyekezete sem tud kimozdítani a jól megszokott, faltól falig bejáratottságából. Mészáros Máté tespedős negyvenese mi magunk vagyunk, az a világ, amelynek falai, miközben agyonnyomnak, menedéket is adnak. Megfulladunk, de fuldoklásunk közepette kapdosott légvételeinket a szabadon fellélegzés pillanatainak hazudjuk.

És persze a legnagyobb, legélesebb indikátora saját határaink bennünket nyomasztó elviselhetetlenségének: egy isten úgyse karantén, ahol színész anyuka létünkre kell távoktatásban, interneten keresztül, a jelszavak és a chat-szoftverek rengetegében megőrizni lelki békénket, már ha lehet, ha hagyják, ha hagyjuk saját magunknak. Járó Zsuzsa és Péter Kata az internet világában hottentotta, és  az internet nyelvét kenni-vágni tudó, a lakás karanténjába szorulók elkeseredett, egyenlőtlen, segítségnyújtás csatáját mutatja fel. Kettőjük játéka a szenvtelen lekezelés és a tébolyulásig elvitt megfelelni akarás eleve egyenlőtlen, ám mégis egyformán határok közé szorított, azokat átlépni vágyó, de alapból mégis képtelen, levegő vétel után kapdosó remekelése.

Egyik határok közé zárt helyzetből rohanunk itt a másik felé, és bár néha úgy tetszik, mintha önismétlést, avagy egy speciálisan erre az esztendőre gründolt AlkalMátét néznénk,  könnyen lehet, hogy ezek is csak a mi fejünkben létező, az önelégültségünk biztosította, kreativitásunkat csírájában megfojtani képes határok, határaink csupán. Így hát Dömötör András rendezése itt is megkérdezi tőlünk: hol van és kell-e efféle határ?

(2020. július 30.)

Csatádi Gábor