Az úton találkozunk…?

…ha igen, az lenne a legkívánatosabb, hisz minden útnak van egy nem kézzelfogható valósága is. Így akik találkoznak, találkozhatnak, azok valóban találkoznak is. Anthony McCarten A két pápa c. darabját Vecsei H. Miklós rendezte meg magyarországi ősbemutatóként a Rózsavölgy Szalon terébe érzékenyen, olykor a vizualitás érzelgősségének határán táncolva, ám még ezzel együtt is unikálisan arról, hogy az Isten, az egyház kézzelfoghatósága mindig bennünk, az „isten arcúságunk” realitásaként lesz, lehet egyedül létező köztünk és bennünk. Nehéz egy olyan művel bármit is kezdeni, amely a „népszerűsége” és a tézisdráma jellege miatt könnyen kicsúszhat a rendező teremtő koncepciójának kezei közül – itt most hajszál híján mégsem szökött el – és ez ünnepelendő, gondolkodásra késztető.

Mint ahogy maga az az egyház- és világtörténelmi alaphelyzet is, amikor Joseph Ratzinger, XVI. Benedek pápa (Jordán Tamás) egyszer csak nyolc év után lemond, emeritus pápaként él tovább, feladatot adva a pápaválasztó konklávénak. Üres a tér, asztal, két szék, egyik karfás, a másik a nélküli, és az egész hátteret kitöltő fehér vászon, amire vetíteni lehet, melyre az előadás kezdetén rávetül a pápai lakosztály zöld zsalugáteres nyitott ablakának ikonikus képe, a szellő fújta, behúzott függönyeivel (díszlet: Enyvvári Péter, vetítés: Andristyák Marcell, Vecsei H. Miklós). Ablak a világra, ablak, melyen ez egyszer nem  kifelé, hanem befelé nézünk, befelé, de most nem a másik után kukucskálva, hanem a másik lényén keresztül önmagunkat figyelve. Ablak, az életünk befelé és kifelé nyíló ablaka, ami kitölti fokozatosan a teljes tört fehér háttérvásznat.

Vecsei H. Miklóst nem az elsorolható egyház- és világtörténelmi egyetlen vagy legalábbis ritkaság számba menő esemény elmondásának vágya, annak megmutatása fűti. Rendezésének egészen más perspektívájú kuriozitást szeretni adni. Megmutatni azt, ami bár nem látszik, mégis minden láthatót formál, alakít, irányt szab neki. A tört fehér háttérvásznon gyakran mégis olyan képek jelennek meg – farkát csóváló, ólálkodó farkas (szerintem nem a gubbiói, mert akkor egy szavam se lenne!), zuhogó eső, a füst tejfehérjében eltűnő Sixtus-kápolna, Michelangelo kékje és így tovább… E képek vizuális erejét értem ugyan, de így szemléltető, illusztratív ereje erősödik csupán,  nem tudván integrálódni a színészi játék szuggesztív, jelenlétet teremtő valóságához, és óhatatlan függelékké, önálló díszítőelemmé lesz.

Ezt az ízlésbeli ítéletemet maga a rendezés igazolja vissza később: hisz amikor a vásznon pusztán a fény játszik, a történések, karakterek lelki történéseinek láthatóvá és óriásivá tevő nagyításaként, akkor máris helyreáll az a finom, értően érzékeny egyensúly, ami a rendező és a színészek játéka között félreismerhetetlenül megköttetett, kellően és épp elégségesen megemelve azt, ami a színházi nyelv eszközeivel emelés után kiált.

Merthogy borotvaélen játszva, de sikeresen egyensúlyoz a szavakkal kimondható és a gesztusokkal,  csak egyéb non verbális eszközökkel kifejezhetők között ez a rendezés – az tagadhatatlan. Az Istenről kell, szükséges beszélni. Ám amikor Istenről beszélünk, akkor önmagunkról is beszélünk: énképünk és istenképünk azonos.

Jordán Tamás Ratzingere, az önmaga vaskos, áthatolhatatlan várfalai mögé menekülő, és ott hatalmas muníciót felhalmozója, pont eme rigolyássága miatt lesz egészen közelünkbe jövő, emberi. Tudós mogorvasága, német, katonás zárkózottsága alól, mint papi ornátus alól, kiszökik közénk,  esendő, kérdésekkel, vívódásokkal teli kisember, aki karizmatikusságának híján inkább közkatona, csúcshivatalnok, mintsem egymilliárd katolikus lelki vezetője. Jordán Tamás „indirekt” játéka a csigaházába zártság pápájának megmutatásával árulkodik, sugdos nekünk magának, az Isten rottweilerének lényéről a legtöbbet.

Jorge Bergoglio bíboros (Lukács Sándor), aki majd I. Ferencként XVI. Benedeket követi, igazi, egyetlen tömbből faragott istenkereső, tétovázó, kérdező, hamisítatlanul egy közülünk. Olyan, akinek még a kitaposottan elnyűtt, lógó fűzőjű cipője is egyetlen egész Vatikán-kritika.

Lukács Sándor emberi, töretlen tartással, és a minden kínt, kételyt ismerők humorával mutatja meg Istent, mert megmutatja önmagát. Bergogliója leplezetlenül áll velünk és XVI. Benedekkel szemközt, lényéből megérted, hogy aki maga magának nem képes pásztora, kérdezője, megbocsájtója lenni, az Istent se ismeri, Isten pásztora sem tud lenni, sem ma, sem semmikor. A frissesség és alázat szülte humor az övé, amely minden színházi fényforrásnál jobban, kérlelhetetlenebbül világít, ragyog, teremt, utat és irányt mutat.

Ahogy a két nővér: Brigitta (Molnár Piroska) és Sophia (Trokán Anna) is ezt a humor gyújtotta fényt és az e fénytől világosságot nyert értelmet, mindent értő bölcsességet sugározzák tovább. Molnár Piroska botjára támaszkodó Brigittája az adott korunkat tökéletesen ismerő, bizakodóan emberséget éltető szarkasztikus jóságával,  Trokán Anna hangjában a mindent átölelni képes szeretet felülemelkedve is közénk lehajló jelenlétével.

A két pápa – két világ, amely persze oszthatatlanul egy és azonos a keresésben, az esendőségben, önmaga megkérdőjelezésében. És legfőképp az önmagára való rákérdezésben. Ahogy Vecsei H. Miklós rendezésében is ez az attribútum, a kérdezésé, kétséget kizáróan megkérdőjelezhetetlen –  és aki kérdezni képes, aki „kérdésben van”, az úton is van. És aki úton van , az bármikor találkozhat a másikkal, Istennel, önmagával.

(2020. szeptember 24.)

Csatádi Gábor