Bőrünk alatt is Kelet

…vagy még annál is mélyebben, ezt senki sem tudná megmondani. Nem, mert ezt érezni kell, beszívni, mint az ébredés utáni első slukkot a nyitott ablaknál. Abban benne van minden, ahogy éltünk, élünk. A Dollár Papa Gyermekeinek Ördög Tamás által rendezett új előadása, a Kelet is olyan, mint egy szippantás a hetvenes-nyolcvanas évekből-, már akinek megadatott, hogy akkor már szippantgassa a levegőt: részeire bonthatatlan, egyben, egészként hat, lassan beszívva egészen mélyen szétárad benned -, holott első ránézésre csak egy érzetnek ható, lélegzetnyi benyomás – ám a létezés is egy lélegzetvétellel kezdődik.

Az élet Keleten, azaz a Trafó nagytermében pedig egy igazi szocreál enteriőrben zajlik, amit pártértekezletekről, iskolai ünnepségekről, vállalati állománygyűlésekről már jól ismerünk: egy hosszú, hosszú asztal mellett. Mostanában Dollár Papáéknál az asztal az a kályha, ahonnan elindulunk – mindig ott van, mint valami origó, amihez lehet kapcsolódni, amitől el lehet indulni, mint a totyogó gyerkőcnek, aki az első útjaira indul.

Itt most éppen az estiekre, merthogy az igen tekintélyesen hosszú asztal körül ülők közül Urbanovitcs Krisztina telefonos mesemondóként (de szerettem én is felhívni a nyolcvanas években esténként, nem is került sokba, és baromira élveztem), fülén telefonkagylóval mesét mond nekünk, mindünknek,  a nagyteremben az asztalhoz, meséhez telepedetteknek a népet sanyargató, sötétségbe borító és nincstelenné tevő uralkodókról, a mindezektől megszabadító Leninről, aki elhozza nekünk ezzel a felszabadítással a Napot, majd e fényességet,  további megmentést örökül hagyja Sztálinnak.

Mese, andalító, egyszerre idilli és szánni való, no, nem a mese, hanem az, hogy mily „kevéssel” is beérte a világ egy része jó harmincöt-negyven évvel ezelőtt. Szánjuk magunkat, de nosztalgiázva simogatja is lelkünk, mert mi is talán visszavágynánk eme „Napos” napokra a mostani uralkodóink szorongatásai közül – egy egészen más léptékű szorongattatásba. Urbanovitcs Krisztina katonás komolyságú, andalító hangján bevezettetünk ebbe a „keleti birodalomba”, ahol esti mese után, a Híradó esti kiadását és a Ki mit tud ? egyik döntőjének a sugárzását ígéri  azoknak, akik továbbra is a képernyő előtt maradnak.

És miért is ne maradnánk? Hisz a Bíró Bence, Kiss-Végh Emőke és Ördög Tamás által írt előadásszöveg léleksimogató nosztalgiájával ismerős (már akinek, akinek nem, annak igazi retro időutazás, az tuti), valami a távoli gyermekkorunkból, ami függetlenül attól, hogyan is értékelnénk pártpreferenciák alapján, olyan, ami nincs – volt, nincs, eltüntette a Biomix. Esszenciális, védjegyszerű mondatok és félmondatok, tömörségükben többet mondanak egy korról, a keleti blokkról, mint az egyre-másra újra írt NAT-kompatibilis, népnemzeti történelemkönyvek zavarosan barokkos kínossággal megírt bekezdéseinek tömött sorai.

Jó dramaturgiai sűrítéssel egybeszerkesztett az előadás első része, csak kapkodjuk belső, lelki fülünket, nehogy lemaradjunk valami lényegiről, valami egészen apró félmondatról, melybe persze belegyömöszölődik szükségképpen negyven évnyi bukéja egy kornak.

Egy olyanénak, amit egy gyerek ért meg igazán, egy nagyra nőtt, lelkében testi méretei ellenére is gyereknek maradó Rába Roland, vagy legalábbis pont úgy és annyira, amennyire most itt az előadásban értenie, értenünk érdemes. Ő az a gyermek, aki közben ott a hosszú téglalapnyi asztal előtt egy szőnyegen már Thaiföldön tört angolsággal társalog Kiss-Végh Emőke konzumlányával, próbálva egymást megérteni, persze aztán a szerelem közös, nemzetközi nyelve feloldást, megértést, összhangot teremt. Ebben a tört angolságú, kézzel-lábbal magyarázok intelligensen, műveltek módjára, avagy magam csupán annak láttatni akarva – ez maga a jól eltalált, kelet-európai komplexusokkal terhelt megfelelni akarás, vs. testi-lelki nyitottság a másikra, a messziről jött idegenre.

Közben mint híradós bemondó, Terhes Sándor, egy szál  fecskében – ja, itt mindenki a nyolcvanas évek fürdőruha divatja szerint sütteti magát a keleti Napon előttünk és nekünk – sorolja enerváltan, áthallásra kihegyezett, sorok közötti olvasásra szocializáló szándékkal 1986. április 29-nek  a legfontosabb híreit- ne feledjék: Egy ugrás a Sugár! Majd az előadás második részében, mint másodjára nősült férj idézi a keletről jött, Thaiföldön IBUSZ-szal nyaralót, és ezt nézve egy kor jut eszünkbe, a miénk, az NDK-ás turmixgéppel, azzal a levehető ajtóssal együtt.

Közben zajlik a Ki mit tud? vetélkedő – mert hát mindeközben megy az MTV 1 esti adása – ahol Georgita Máté Dezső és Kövesi Zsombor mindent beleadva brillíroznak – tehetséggel, vagy épp a tévés szereplés nyilvánosságától kényszeres zavarral zajlik a műsor, az értékelés, avagy Stork Natasával  az oldottnak hatni akaró összekötő beszélgetés emlékeztetve Kudlik Júliára.

Aztán ez a hosszú aszal egyszerre az IBUSZ szilveszteri thaiföldi útjának nagycsaládos idilljének asztalává lesz, ahol a Pestről régen elszármazott, orangutánt is megszégyenítő legidősebb fiúgyermek (Rába Roland) összetalálkozik Anyjával (Urbanovits Krisztina) és az azóta már a második feleségével (Stork Natasa) élő Apjával (Terhes Sándor).

Minden pontossága, autentikussága ellenére ez a része az előadásnak leül – a történelmi, mentalitásbeli hűség nem mindig „színpadképes”, bár még ezzel a színpadképelenségével is tud hatni. A fortissimót Rába Roland játéka adja –, de nem spoilerezünk most!

Nem, mert Keleten vagyunk, a bőrünk alatt is Kelet van, és Ördög Tamás rendezésében ez a keletiség nem kritika, hanem a valóság közvetítése: ebben élünk, éltünk – ez nekünk, ittenieknek, a közös nyelvünk. És ahogy ezt a közöset nézzük, talán megértjük önmagunkat, önmagunknak azt a részét is, amelyik a bőrünk alatt (is) van, lehet.

(2020. szeptember 23.)

Csatádi Gábor