Az ideális hab elkészítésének talán legfontosabb ismérvei a megfelelő összetevők aránya és a technika. Édes a semlegessel, száraz a nedvessel, akárcsak “Redford a Streisanddal”; épp annyira lényeges hogyan vegyítjük őket, mint hogy miként nyúlunk ahhoz, amit elegyíteni szeretnénk. Elég egy durva mozdulat és a hab összetörik. Jó ízléssel, kellő érzékenységgel azonban a végeredmény valami édes, valami könnyű lesz és úgy tűnik, Lakos Nóra rendező ismeri a megfelelő alapreceptet. A kérdés, hogy meg tudja-e fűszerezni azt, illetve, hogy mi, nézők mennyi cukrot tudunk elfogyasztani együltőhelyünkben. 

A Hab című romantikus vígjáték főszereplője Dóra (Kerekes Vica), akinek életét a sütés iránti szeretet és az általa irányított cukrászműhely vezetése határozza meg. Álmodozó karakter, az általa megélt valóságban pedig a képzeleté és a keserédes érzelmeké a főszerep, melyet az alkotók mind képileg, mind hangilag határozott vonásokkal vázolnak fel.

Öreg bútorok, meleg színek, sárgás megvilágítás, és a főszereplő saját maga által narrált előtörténete, melyet visszafogott, instrumentális aláfestő zene kísér; joggal asszociálhatunk az Amelie csodálatos élete című filmre, mely szintén ehhez hasonló, igen erős hangulatteremtő eszközökkel dolgozik. A rokonítás további létjogosultságot élvez, amikor az említett francia alkotásban domináns abszurditást keressük a filmben, s noha a Hab jóval visszafogottabban méri ezt az elemet, valóságtól elrugaszkodott szituációkban így sem szenved hiányt.

Dóra hírességekről elnevezett, süteményes álomvilágába ugyanis betör a valóság, cukrászüzlete veszélybe kerül, ezért a lány úgy dönt, jelentkezik egy programba, melynek célja a gyerekcipőben járó vállalkozások felkarolása. Az egyetlen bökkenő, hogy a kiírás családoknak szól, őt azonban ez sem tántorítja el, hamar összerántja az ideális ál-famíliát.

Megszületik tehát az abszurd alaphelyzet, ami további, általában helyzetkomikumra épülő konfliktusok ígéretét hordozza magában, melyet a film fokozatosan be is vált. Dóra egy barátjával, Marcival (Mátray László) és a szomszéd kisfiúval, Lacikával (Gyarmati Erik) nevez be a versenyre, s hamarosan egy több napos workshopon találják magukat, ahol más, erőteljes sémák mentén felépített és csúcsra járatott típusú családokkal kell megküzdeniük.

A Hab ezáltal ügyesen aknázza ki annak a lehetőségét, hogy a könnyed és elég jó ízléssel adagolt humor köntösébe bújtatva nem is annyira könnyed témákat is megpendítsen. A családalapítás kötelező jellegének görcsösségét, vagy a klasszikus családmodell működőképességének megkérdőjelezését is terítékre helyezi, továbbá nem fél az ezekhez gyakran szorosan kapcsolódó nemzeti identitástudat kifigurázásától sem.

Hogy mindez mégsem válik botrányszagúvá, provokatív helyett pedig inkább mulattatónak hat, annak kulcsa talán abban rejlik, hogy az alkotók továbbra is fenntartják azt a rendhagyó alaphangulatot, melyet a történet elején Dóra sajátos világlátásának audiovizuális leképezése által már megteremtettek.

A workshop helyszínéül választott erdő, a családokra váró szokatlan kihívások, vagy a programot vezető, guruként fellépő férfi; csupa olyan elem, mely által a készítők egy izolált színteret hoznak létre, melyben, egy valóságtól elemelt dimenzióban, bátran boncolgatják, vagy fordítják ki a korábban említett kérdésköröket.

Mindezt erősítendő a Hab tele van vizuális meglepetésekkel, ötletes képi megoldásokkal, melyek Bálint Dániel operatőr munkáját dicsérik.Továbbá egy ponton bekerül a filmbe a “mindent látó szem” eleme, a workshopon ugyanis a legváratlanabb helyzetekben bukkan fel egy kameraman, aki rögzíti az eseményeket, általa pedig megjelenik a valóság manipulálhatóságának gondolata is, mely méginkább a fiktív térbe helyezi a filmet, s az általa tárgyalt témák súlyát.

Hogy a Hab mégsem ragad bent ebben a buborékban, az pedig a jó dramaturgiai érzékkel beszúrt, nagyon is hétköznapi élethelyzeteknek és az általuk megszülető, ha úgy tetszik, életszerű pillanatoknak köszönhető. Dóra és fogadott családja ugyanis a több napos színjáték során valódi emberi kapcsolatokat alakítanak ki, közelebb kerülnek a programban résztvevő társaikhoz, azok életszemléletéhez, ők maguk pedig mintha valódi családdá kezdenének összekovácsolódni.

Mindezt hiteles, érzékletes színészi alakítások útján tolmácsolja a film, ahol pedig túloz, vagy valamiféle nagy életbölcseletet szeretne a nézők szívére helyezni, ott előszeretettel használja a gyerekszájban rejlő lehetőségeket.

Lacika sok szempontból a film legérettebb gondolkodású karaktere, felnőtt a felnőttek helyett is, koraérettségét azonban az alkotók olyannyira kihangsúlyozzák, hogy sokkal inkább tekinthetünk rá egyfajta mesélőként, vagy játékmesterként (melyet visszatérő jelmezei is erősítenek), mint igazi gyerekként.

Hogy mennyire tudjuk figuráját hitelesnek elfogadni, ízlés dolga, az azonban bizonyos, koraérett kiszólásai rendszeresen emlékeztetik a nézőt arra, hogy van itt valami turpisság, hogy amit lát, az nem a valóság. Ez az alkotói gesztus azonban, ezesetben inkább hat kijózanítónak, mint elidegenítőnek, az említett “valós élethelyzetekkel”, s a hiteles színészi játékkal karöltve pedig hozzájárulnak ahhoz, hogy a Hab ne vesszen el az abszurditás erdejében, és ne váljon cukormázas alkotássá sem.

Helyette megmarad a megfelelő érzékkel kikevert és adagolt humor, a sajátos közegek és helyzetek által megfűszerezett romantika, melyek jól működő elegyet alkotnak. Nem várunk, vagy talán nem is vágyunk nagy tétekre, súlyos mondatokra, valószínűleg inkább elfogyasztjuk a filmet a maga könnyed valójában.

Cseplye Dániel